Június 19., Szentháromság vasárnapja (A egyházi év)
Krisztusban kedves testvérek!
Ugye, mindegyikünkkel előfordul, hogy valahol az országban lakik egy kedves ismerősünk. S akkor kapcsolatban vagyunk. Az ember küld esetleg, annak az ismerősnek innen, Szentlászlóról, mondjuk egy szép virágot lepréselve. Azt mondjuk aztán, a levélben azt írjuk meg: olyan szép itt minden! Látogass meg! Az illető nem jön. Akkor tovább írunk levelet, próbáljuk leírni, hogy milyen szép itt ez a kis paradicsom. Még mindig nem jön. Akkor üzenünk neki valakivel. Az illető elmondja, hogy: jaj, ott voltam, olyan szép ott minden! És így próbálunk valami fogalmat adni az illetőnek, és megkívántatni próbáljuk vele ezt a mi kis világunkat. És aztán a végén eljön, akkor nem győz csodálkozni rajta, hogy valóban milyen szép világ van!
Egy kicsit hasonlóan van ez Isten és miköztünk is. Ugye küld Isten önmagából és a maga végtelen, kimondhatatlan világából ajándékokat – ez az egész teremtés ilyen ajándéka Istennek. Ez a világ valóban olyan ajándék, hogy ebből egy kis ízelítőt kaphat az ember, milyen lehet az, akitől ez a világ származik. Már van valami abból a szépségből, abból a gazdagságból, változatosságból, végtelen jóságból, ami Isten maga. De még csak valami.
Most küldött aztán Isten önmagáról üzeneteket, levelet, a Szentírást. A Szentírásban a vele való kapcsolatnak a kérdései vannak ott, és annak során egy-egy kis megvilágítás: valami róla.
Ahogy a Szentírás aztán mondja, sokféleképpen szólott az Isten a próféták által, küldött követeket is Isten, embereket egy néphez, akik Istenből valamit megragadtak, valami üzenetet általuk.
Aztán az utolsó korszakban, amelyet élünk, Fia által szólott. A Fiú által, aki Tőle jött, aki mondhatta magáról, hogy senki se ismeri az Atyát, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni. És ki is nyilatkoztatta. Nemcsak szavakkal, hanem cselekedetekkel, önmagán keresztül bemutatta Istent, az isteni titkok világát. Nem nektek adatott Isten országa titkait ismerni. A Fiú mutatott már az Istenből valami bensőt, az ő kapcsolatán keresztül az Atyával. Hogy ő mindent az Atyától kap; nem mond semmit, csak amit az Atya mond neki, hogy mindennapi kenyere az Atyának az akarata, hogy megtegye, és az Atya akaratán keresztül, amit megtett, hogy a szeretetét nyilvánította ki, azt a végsőkig menő szeretetet nyilvánította ki köztünk, a kereszthalála által, a titkokon, az Eucharisztián keresztül, a Szentlelkének a küldésén keresztül.
Ennél többet tehetett-e? Igen, a halálon keresztültörve, a föltámadt, égi lényét, emberségét is megmutatta nekünk! Az Istenben megnőtt, az átistenült emberségét is megmutatta nekünk! És mindezen keresztül egy hívást juttatott el hozzánk, hogy gyertek! Helyet készítettem nektek! Mondanám-e, hogy gyertek, ha nem volna ott hely számotokra is?
Testvéreim!
Ma, a Szentháromság vasárnapjának az ünnepén, miután már mi vettük Isten lelkét, van bennünk valami Istenből, valami konnaturalitás, valami konzsenialitás, valami az ő lényéből, a szeretetből is valami…
Mégis, hogyha majd odaérkezünk, akkor sejtjük meg, látjuk majd meg igazán, hogy mindez – az ajándékok, a levél, az üzenet, a Fiú, ahogy bemutatta az Atyát, a Fiúnak a szeretete, az Isten szeretete, amely kiáradt a mi szívünkbe is a Szentlélek által – mindez csak halvány, más kép arról, ami a valóság. Mikor megérkezünk, és a valóságba belemerülünk, beleveszünk az örök életbe, akkor látjuk, hogy ez még mind, mind szegény volt, igen, valamit ráismerünk majd, hogy Ő, a Fiúra, a Szentlélekre, az Atyára, de a valóság valami egészen, elképzelhetetlenül más lesz.
Danténak a Divina Comediájában, miután végigment a Poklon, a Tisztítótűzön, Mennyországon keresztül, mielőtt a Mennyországba belépne Dante, egy tűzfüggönyön kell neki átmenni. Bátran beleveti magát abba a tűzfüggönybe, és azután lép az Isten örök életébe.
Talán hasonlóan vagyunk mi is: azon a tűzfüggönyön keresztül, a Hit, Remény, Szeretetnek a végső függönyén vagy gátján, akadályán át, abba belevetve magunkat fogjuk megkapni, elnyerni ezt a teljességet.
Mert ez a jellemző a Szentháromságra, hogy teljesség. Itt a Földön mi, emberek hajlandók vagyunk túlzásokra, egyoldalúságokra. Az emberi gondolkozás történetében is látni ezt az egyoldalúságot: voltak már a görög bölcselők között is, akik azt mondták, hogy minden mozog – pantha rei –, a mozgás szempontjából próbáltak végigvinni mindent. Olyan is volt, aki az anyagban látott meg valami nagyot, s akkor mindent ebből a szempontból nézett. A platóni gondolkozásban ott van az ideál, ő az ideákon, fogalmakon keresztül próbált megragadni mindent. Az ember mindig túlzásokba esik.
Az új világ gondolkozástörténetében Auguste Comte, a pozitivista: csak az létezik, amit megtapasztalhatok, megérzékelhetek empirikusan. S akkor jött, a modern világra jellemző tapasztalati, pozitivista szemlélet, a tudomány. Csak az igaz, amit a tudomány megragad.
De aztán jöttek az emberi gondolkozás további szakaszai, és valamit próbál az ember megragadni. De Istenben a teljesség van, ezért is biztonságos hajó az emberiség számára az Anyaszentegyház, a maga tanító hivatalával, hogy mindig korról korra kiegyensúlyozza ezeket a túlzásokat, ezeket a végleteket, és nem csak, hanem is, a szellem is, nemcsak a tapasztalat, hanem a kinyilatkoztatás is!
Így valahogy a Szentháromság hatására az Egyházon keresztül tud az ember egyensúlyban hajózni az örök haza felé. Ott találjuk meg a teljességet, a végtelent.
Addig pedig, testvéreim, ez a mai ünnep is úgy segít bennünket arra, hogy legyünk türelemmel. Járjuk végig azt az utat, amelyre helyezett minket az Isten, az előkészítő utat, mert ez az élet előkészítés arra, hogy a Szentháromság Egy Isten világát, az Isten országát megnyitva megéljük, tapasztaljuk, átlépjünk oda!
Mint a mi kedves vendégünk is mondta: ez még csak a kezdet, amit most élünk; a kezdet kezdete. Az a nagyszerű az életben pontosan, hogy megnyitott előttünk az élettel, a léttel Isten valamit, aminek nem lesz vége. A Szentháromság ez a végtelen, örök gazdagság, amit – akit! – mi soha, de soha ki nem meríthetünk.
Ez a gazdagság egy szóban foglalható össze Szent János evangélistával, hogy aki szeretetben él, Istenben él, Isten a szeretet.
Ennek az ünnepnek a legnagyobb mondanivalója ez: ahhoz, hogy Istenbe átlépjünk, a szeretetben kell haladnunk ezen a világon. Akkor – mint ahogy itt a világon is a legnagyobb élmény a szeretet megélése – majd megéljük ezt a szeretetet az örök élet tengerében, kimeríthetetlenül.
Ezért könyörögjünk, és ebben higgyünk! Hiszek ebben a szeretetben, hiszek a Szentháromságban! Hiszek az egy Istenben, mindenható Atyában…
Függelék – a szentmise olvasmányai
Kiv 34,4b–6.8–9
Mózes másnap korán reggel elindult a Sínai-hegyre, ahogy az Úr megparancsolta, és vitte magával a kőtáblát.
Az Úr leereszkedett a felhőben, ő pedig eléje járult.
Segítségül hívta az Úr nevét.
Az Úr elvonult előtte és ezt mondta: „Jahve, Jahve, irgalmas és könyörülő Isten, hosszantűrő, gazdag kegyelemben és hűségben.
Mózes sietve a földig hajolt, leborult,
és így szólt: „Ha kegyelmet találtam a szemedben, Uram, akkor a mi Urunk vonuljon velünk. Bár keménynyakú nép ez, de bocsásd meg bűneinket, és fogadj el minket örökségedül.”
2Kor 13,11–13
Különben, testvérek, örüljetek, tökéletesedjetek, buzdítsátok egymást, éljetek egyetértésben és békében! Akkor veletek lesz a szeretet és a béke Istene.
Köszöntsétek egymást szent csókkal! A szentek mind köszöntenek titeket.
Urunk, Jézus Krisztus kegyelme, Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal!
Jn 3,16–18
Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.
Nem azért küldte el Isten a Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvösséget szerezzen a világnak.
Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, aki azonban nem hisz, már ítéletet vont magára, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiában.
