Szeptember 25., évközi huszonhatodik vasárnap (A egyházi év) (1978)
Krisztusban kedves Testvérek!
Van bennünk valami érzék, hogy észrevesszük magunk körül is, ha valami nincs rendben, de egészen finom érzékeny érzékünk van ahhoz, ha egy kapcsolat nem olyan, amilyennek lenni kell. Egy szomszédommal, vagy hozzátartozómmal, vagy ismerősömmel: ha valami oda bejön, azt nagyon finoman érzékelem. Azt is észrevesszük, ha nem úgy néz rám a másik, mint ahogy szokott vagy kell.
Na most, a mi alapvető emberi helyzetünkben van valami, ami nem olyan, amilyennek kell lennie. Rendben van az, hogy az ember azzal szemben áll, aki az ő Teremtője, Atyja? Márpedig most ilyennek tapasztaljuk az embert.
Mert hogyha még valaki egészen idegen volna, és az elmegy mellettem, és nem köszön, vagy nem törődik velem, hát jól van, rendben van. De, hogy az ember, aki olyan közel van Istenhez, hogy tőle származik, alkotása, szülöttje, gyermeke, örök életre meghívottja, hogy az viselkedik így, ahogy viselkedik Istennel szemben? Ott valami baj van!
Ez az alapvető helyzet: az ember értelme homályos és valami hazugság van az emberi értelemben. Az a hazugság: mintha ő önálló, független valaki lenne. Pedig nem az.
Sok ilyen elferdülés van bennünk. Nemcsak az alapvető viszonyunkban vagy az értelmünkben van ez a hazugság, ez a homály, hanem az akaratukban is. Istennel szemben egy eleve ferde magatartás: még attól is fázom, hogy Istenhez szóljak, hogy időt szenteljek a vele való beszélgetésre.
A Szentírás fejezi ki ezt leghűségesebben, egy tiszta képben, ami érthető mindnyájunk számára: a Paradicsomból eltávolította az embert az Isten. Olyan helyzet alakult ki, hogy Isten kénytelen volt erre. Sőt, nem elégszik meg a Szentírás azzal, hogy eltávolította Isten az embert a Paradicsomból. Nézzük meg ott utána mindjárt: pár verssel később azt mondja, hogy elűzte, elkergette. És még ez sem elég: angyalt lángpallossal odaállított, hogy ne jöhessen vissza az ember a Paradicsomba.
Mi a Paradicsom? Az Istennel való közvetlen közelségnek a helye. Ezt jelenti a Paradicsom: zavartalan, tiszta viszony az Istennel. Istenhez való viszonyunkba tört be valami, ami igazán elfogadhatatlan. Magunk is meg köll, hogy állapítsuk magunkról ezt. Ez az emberiség alapvető helyzete.
De most azoknál, akik már az Istennel a rendezett kapcsolat útjára tértek, egy megtérésen már átestek – mi, keresztények ilyennek tudjuk magunkat –, a mi alapvető magatartásunkban is, ha érzékünk van hozzá, észre kell venni minden nap, hogy nagyon sok dolog még nincs rendben. Végtelen sok kívánnivaló van még az egész magatartásunkon, viselkedésünkön. Mert bár már gyermekekké vagyunk fogadva, bár hazatértünk az atyai házba – nem úgy, mint Ádám, aki elfelé fordult –, mi már azt az első fordulatot hazafelé végrehajtottuk, de még nem vettük föl mindenben azt az érzületet, amiről Szent Pál itt beszél, hogy ugyanazt az érzést tápláljuk magunkban és ápoljuk és hordozzunk magunkban, mint ami az igazi gyermekben, Jézus Krisztusban van.
Maga az Úr Jézus itt ebben a példabeszédben tökéletesen megfogalmazza ezt a helyzetet, az igazak viselkedésében tapasztalható ferdeséget, akik igazaknak tartották magukat: a főpapoknak és a nép véneinek mondja ezt. Ezt a nagyon egyszerű dolgot a két testvérről, hogy az egyik csak szóban tért meg, csak mondja, hogy megtért, csak mondja az igent, de az életében nincs ott az igen.
Ez megdöbbentő, drága jó testvéreim, mindnyájunk számára.
Nem akar ez a szentbeszéd semmiféle szidás, vagy nem tudom micsoda, érzékeny pontoknak a támadása lenni. Távol van ez tőlem. Tudom én azt nagyon jól, hogy bennem is milyen érzékeny pontok vannak, és milyen támadható vagyok. Hanem az egész keresztény egzisztenciánknak a kérdéséről van itten szó, hogy abban van egy állandó követelmény mindnyájunk számára: a megtérés követelménye. Mert az első megtérés is kicsit homályos az életünkben, mert az a keresztségünk nagyon messze volt, és nagyon tudattalan állapotban zajlott le, és hogy kinél hogy kapcsolódott a keresztséghez az az alapvető hazamenés az Atyához, az bizony nagyon különböző.
Igen, valahogy, valahogy megtörtént az idők során, a környezetünk meg a keresztény állapotunk viszonyai során. De hogy én csináltam volna azt? Mennyi részem van nekem abban tudatosan, elszántan? Ez mindegyikünknél külön kérdés.
Hogy ott is mennyi bepótolni való van! Hogy úgy igazán, az a rátalálás a Mennyei Atyára, rátalálás Jézus Krisztusra, az igazi gyermekre, a Szentlélekre, ráérzés, hogy ez az, errefelé vezet, mint látja az ember az igazi megtérteknél. Hogy ebben hogyan állunk, bizony, az mindegyikünknél nagyon különböző.
Ez az első megtérés is még nagyon sok pótolni valót hagyott hátra mindnyájunknál. A másik megtérés az, amikor már fogadalmakkal is odakötöttük magunkat az igazi gyermekhez, Jézus Krisztushoz. De akkor is még annyi apró munka van hátra, hogy ugyanaz az érzület meglegyen bennünk, amit Őbenne találunk: kiüresítette önmagát és nem ragaszkodott makacsul és zordan és hajthatatlanul a maga jussához. Szolgálatra, rabszolgaságra fogta magát velünk szemben a bűneink elvételéért. Ha ugyanez az érzék bennünk meglenne, és ha őszintén, nem csak szóban meglenne! Ma még ezt bizony nem mondhatjuk.
Jaj, mennyire másképp kellene kinézni ma nekünk a világ felé, a világ előtt, meg egymás felé is, ha ez az érzés megvolna bennünk egymással szemben. Hogy így rabszolgává legyünk és egész a kereszthalálig kiüresítenénk magunkat, és ahogy Szent Pál aprópénzre váltva mondja, hogy a másikat tartatnánk többre, mint magunkat. Bizony, hát ezt még sok tekintetben nem mondhatjuk.
És mindenféle más dologban is: ha a világ szeme elé képzeljük magunkat, nem érzi ki a világ belőlünk ezt. Nagyon sokban csak még mutatott, még csak szóbeli a megtérésünk. Még nem süt át belőlünk az Úr Jézus alázata, odaadása életre-halálra, az a magunknak meghalás, a Mennyei Atya iránti alázat, az öröm, hogy megtérhettünk, hogy az Atya házában lehetünk, a Szentléleknek a húzása még nem érződik át, ha a világ szemével néznénk, nézzük magunkat. Természetesen ők megállapítják azt is, hogy öröm itt lenni, mert annyi szeretet, annyi jóakarat, annyi igyekezet van bennünk, de azért hiába még-még sok van hátra. Még a közös dolgainkban, még a liturgiánk alakításában is bizony sok még a tennivaló.
Most olvastam nemrég a püspöki kar körlevelét a liturgiáról. A szentmise alakításáról például azt mondja, hogy a lehető legrosszabb megoldás, ha a zsoltárrészt a pap mondja. Köllene egy kis kórusféle vagy valaki, aki magára vállalja, hogy a hétköznapi misékben is a zsoltárokat a hívek felől mondják. Ez a püspöki kar megállapítása.
Aztán a szentmisében még az is hátravan, az az egyház kívánsága, hogy azon a szentmisén konszekrált ostyákkal áldozzunk. Ezt se tudtuk még megvalósítani… és még sok minden más van. A liturgikus betéteket is jobban lehetne alakítani.
Vagy a részvétel a szentmisében: azt akarja az egyház, hogy együtt csináljuk a szentmisét minden nap, hogy az olvasmányokban ez a részvétel meglegyen. Ez nem a pap egyéni szeszélye, hanem az egyház szándéka.
De aztán tudjuk mindnyájan napról napra, életünkben mennyi sok minden megtérni való van. Hogy hozzáigazítsuk az érzelmeinket, érzületünket, magatartásunkat az igazi Megtérthez, az Úr Jézushoz, aki a megtért embernek a tiszta mintája, noha neki nem volt szüksége megtérésre.
És akkor megint továbbjutunk ezen a mai napon, mert ezt a jó Isten adta. Annyi minden szólít bennünket erre a megtérésre.
Ugye az anyaszentegyháznak ez a mostani helyzete a Szentatyával (I. János Pál pápa – a szerk.), hogy mit jelent az egész világ számára egy ember, akit a jó Isten egy hónapra odatesz az egész emberiség elé mint igazi gyermekét. Hogy fölüdül a világ egy ilyen igazán megtért, igazán alázatos, igazán boldog, igazán keresztény embertől!
Halljuk meg a jó Isten szólítását, mert Ő állandóan szólít bennünket erre a megtérésre! Halljuk meg az Úr Jézus szavát, a Szentlélek sugallatát és akkor megint tovább fogunk haladni és boldogabbak leszünk megtérve, mint meg nem térve! Amen.
Függelék – a szentmise olvasmányai
Ez 18,25–28
Azt mondjátok: „Nem igazságos az Úr útja.” Halljátok hát Izrael háza: Vajon az én utam nem igazságos, s nem inkább a ti útjaitok nem igazak?
Amikor az igaz elfordul az igazságtól és gonoszságot művel, akkor ezért hal meg, vagyis elkövetett gonoszsága miatt hal meg.
Amikor a bűnös elfordul a bűntől, amit elkövetett, s a törvényhez és az igazsághoz igazodik, megmenti életét.
Magába szállt és elfordult elkövetett bűneitől, azért életben marad és nem hal meg.
Fil 2,1–11
Ha ér valamit a Krisztusban adott buzdítás, a szeretetből fakadó intelem, a lelki közösség, a bensőség és együttérzés,
akkor tegyétek teljessé örömömet azzal, hogy egyetértetek, ugyanúgy szerettek és egy lélekként ugyanarra törekszetek.
Semmit se tegyetek vetélkedésből vagy hiú dicsőségvágyból! Inkább mindenki alázatosan a másikat tartsa magánál kiválóbbnak.
Senki ne keresse csak a maga javát, hanem a másét is.
Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt.
Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell,
hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember.
Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.
Ezért Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek,
hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban,
s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr.
Mt 21,28–32
„Mi a véleményetek erről? Egy embernek volt két fia. Odament az elsőhöz és szólt neki: Fiam, menj ki a szőlőbe dolgozni.
Nem megyek – felelte –, de később meggondolta és kiment.
Odament a másikhoz, és annak is szólt. Megyek – felelte –, de mégsem ment ki.
Melyik tett eleget a kettő közül apja kívánságának?” „Az első” – válaszolták. Erre Jézus így szólt hozzájuk: „Bizony mondom nektek, hogy a vámosok és a cédák megelőznek benneteket az Isten országában.
Eljött ugyanis hozzátok János, hogy az igazság útjára vezessen benneteket, de nem hittetek neki. A vámosok és a cédák hittek neki. De ti ennek láttára sem tartottatok bűnbánatot és nem hittetek.”
