November 1., mindenszentek ünnepe (A egyházi év) (1978)
Krisztusban kedves Testvérek!
A közelmúltban megélhettünk egy pár ünnepet, amely valóban az egész földi egyháznak az ünnepe volt. Egyáltalában ezen a mai napon, mindenszentek ünnepén, valahogy maga az ünnep, mint olyan jön előtérbe az ünnep tartalmában is. A végső, tiszta, legnagyobb ünnep.
Eszünkbe jut talán az eddigi életünkből, hogy kiskorunktól fogva hogyan éltük meg az ünnepeket, a vasárnapokat, karácsonyokat, húsvétokat, úrnapi körmeneteket, amikor annak a kis helységnek, vagy a városrésznek a lakói minden irányból jöttek össze, kicsik, nagyok, fiatalok, öregek. Szól a harang, egy gondolat, egy hit, egy összetartozás vonz mindenkit egy helyre, a fényes, díszes, virágos templomba, ahol énekelünk, együtt vagyunk, és semmihez se hasonlítható a földön az a valami, ami ilyenkor fölszínre jut az életből.
Hasonló élményünk volt most az anyaszentegyházban a pápaválasztások alkalmával és temetések alkalmával. Mit élhet meg maga a megválasztott, aki – kilépve a Szent Péter-bazilika oromzatán az erkélyre – maga előtt látja azt a megszámlálhatatlan tömeget, amely ünnepli, tapsban, zajban, kiáltásokban tör ki és egy szívvé, egy lélekké olvad össze ott mindenki, és a tömegkommunikációs eszközök lehetővé teszik most azt, hogy akár az egész föld is bekapcsolódjon egy ilyen ünnepbe.
Valami hasonlót ünnepelünk mostan, a végső nagy ünnepnek az ünnepe van most, mindenszentek ünnepe. Annak a napnak az ünnepe van, amikor valóban Isten is megnyugszik a munkáiból és a hetedik nap hangulatát, gazdagságát, szépségét így kiterjeszti az egész mindenségre, mindnyájunkra. Ennek a nagy, fölfoghatatlanul gazdag, telített titoknak a vetítődése ebbe a történelmi mába, most ez a mindenszentek napja.
Az Írásokban az anyaszentegyház az első olvasmányban ezt is hozza mindjárt elő. Szent Jánosnak a látomása, egy ünnep látása, előrelátása, minden népből, fajból, nyelvből, nemzetből, földrészről összegyűjtött, roppant megszámlálhatatlan nép Istennel együtt; és föltör belőlük a hang, a zene, az ének, az ujjongás, az Isten magasztalása azért, amit művelt a világmindenségben a történelem során. Kimondhatatlan bölcsességgel, rendező erővel, emberileg szinte fölfoghatatlan mélységben és magasságban, tartalomban. Akkor jön majd elő Istennek a bölcsessége, ereje, jósága, irgalma, szeretete, mindenkihöz lehajló alázata, amikor majd kiszolgál mindenkit az asztalánál. Mi pedig egy örök testvériségben, kimondhatatlan isteni világban találkozunk össze. Ennek a képnek a vetülete a mai ünnep.
Természetesen még más, mint a végső, még egy sajátos íze van. Akkor, akkor ez az egész történelem, amiben most élünk már, valahogy múltszerű lehet. De megbecsüli az örök élet ezt a múltat, mert ebből a múltból, ebből a történelmi folyamatból kristályosodik ki, és gyűl össze annak az ünnepnek a sok szépsége, és gyűlnek össze annak az ünnepnek a résztvevői. Most még tele vagyunk a történelem izgalmával, mint egy óriási versenynek a résztvevői, erőfeszítéssel. Még úgy érezzük, hogy még mindez minthogyha bizonytalan volna, amiért még meg kell küzdenünk, még nekünk kell részt venni, annak a nagy ünnepnek az előkészítésében, most hordjuk össze az ünnephez, ami majd a ruhánk lesz, ami majd a lelkünkbe, szívünkbe fog összegyűlni, és onnan kilépni ujjongásba, örömbe kitörni.
Még a hitnek az ideje van, akkor már a látás ideje lesz.
Ez a jellege ennek a mostani mindenszentek ünnepének, hogy mi, Isten népe, még el vagyunk választva három nagy részre. Szenvedőkre: be se tudunk tekinteni ebbe a világba, hogy mi van ott. Küzdőkre: sokszor hihetetlen nélkülözések, szenvedések, küzdelmek között remegnek és reszketnek az örök életért. És még csak Isten népének egy része vesz részt az örök hetedik napban: már ízleli, de még az ő ünnepük sem teljes addig, ameddig a testvéreik egy része vágyik, szenved és tisztul. Addig még ők is tudják, hogy nem érkezett el a teljes ünneplés ideje.
Ez a jellege ennek a mostani mindenszenteknek: még a mának a történelmi hangulatával vagyunk tele. De azért ünnepli az anyaszentegyház már előre azt a végső napot, hogy abból erőt merítsünk. Ha nem nézünk arra a nagy végső ünnepre, akkor lehetséges, hogy túl nagy bennünk a félelem, nagy bennünk a bizonytalanságérzet. Nem engedünk eleget átáradni a szívünkbe-lelkünkbe abból a biztonságból, békéből, abból az előre örvendezésből, ami akkor mindenkit betölt. Ez veszedelmes, ez csüggesztő, ebből semmi jó nem származik. Minél többet kell beengedni a szívünkbe abból az örök ünnepből. Annak az ízét mind itt köll hordani magunkban.
Ezért jellemző a keresztényekre minden korban: az Úr jövetelének a várása. Az Úr jöttének a várása nem azt jelenti, hogy reszketve várjuk az ítélőbírót. Ennek az ünnepnek a várása: a vágyaink beteljesülésének a várása. A reményben nemcsak félelem van, hanem biztonság is, hogy Isten mindenhatósága, ereje, szeretete, hatalma, az Atya végtelen irgalma át fog segíteni bennünket ezeken a küzdelmeken. És ezeknek a küzdelmes napoknak minden perce, minden pillanata, munkája, imája, szenvedése építőköve annak az örök ünnepnek. Így egyensúlyozódik ki az az ünnep, meg ez.
Egy kicsit mindennap rá kell gondolnunk erre az összefüggésre, és pont ennek az ideje a szentmise, minden nap szentmiséje. Minden nap szentmiséjében benne van ez: a mi Urunk, a Megdicsőült, lejön értünk és magához kapcsol bennünket, és egy kicsit belemárt az örök Mindenszentek ünnepébe. Az Atyához visz, hogy ott telítődjünk megfelelő erővel, bizalommal, szeretettel, jósággal, örömmel, hogy legyen erőnk végigküzdeni, ezt a titokzatos előjátékot, ezt a titokzatos megalapozást, amit Isten bölcsessége jónak tartott, hogy megelőzze az örök ünnepet, mert minden a keresztre épül. Ennek az egész beláthatatlan, véget nem érő, örök isteni ünnepnek az alapjában az Úr Jézus mondhatatlan szenvedése, keresztje, áldozata van és hozzá társítva a mienk.
Sok részlet van, csodálatos szép részlet van ebben az ünnepben. Végtelen sok kapcsolatból áll, tevődik össze ez az ünnep. Akik már győztesként vesznek részt benne, azok kimondhatatlan fölszabadultak és ujjonganak a szenvedéseik fölött, hogy azt betehették ennek az ünnepnek az alapjaiba, az Úr Jézuséhoz. Tele vannak biztatással felénk: ne féljetek szenvedni, ne féljetek föláldozni azt, amit csak tudtok, mert az kamatozik százszor jobban, mint a földbe vetett magok. Tele van különös kapcsolatokkal a földi küzdőknek a vonatkozása, ismeretsége azokkal a Kis Terézekkel, meg olyan ismert arcokkal – XXIII. János pápa, Pio atya, Kolbe atya, korunknak az ismerősei –, akik már odaérkeztek. Ezek a kapcsolatok, ezek a részletek is beletartoznak mindenszentek ünnepébe. A mi meghaltjaink, édesanyánk, édesapánk, testvéreink, rokonaink közül, akik a maguk részét már szintén beletették, és ott vannak, más jelleggel ünnepelnek. Ez a szép, ez teszi telítetté ezt az ünnepet, ez az összetartozás.
Hát tegyük bátran bele az ünnepbe a magunkét is. Olvadjon össze ezen a napon ez a három csodálatos részlege az anyaszentegyháznak itt az oltárnál, az Úr Jézussal, a Szűzanyával, az angyalok seregével együtt, és menjünk-menjünk tovább a felé az ünnep felé, amely integet nekünk már az örök isteni életből. Amen.
Függelék – a szentmise olvasmányai
Jel 7,2–4.9–14
Majd láttam, hogy napkeletről egy másik angyal száll fel, az élő Isten pecsétje volt nála. Nagy hangon kiáltott a négy angyalnak, akiknek hatalmuk volt rá, hogy ártsanak a földnek és a tengernek:
„Ne ártsatok se a földnek, se a tengernek, se a fáknak, míg meg nem jelöljük homlokukon Istenünk szolgáit!”
Ekkor hallottam a megjelöltek számát: száznegyvennégyezren voltak Izrael fiainak minden törzséből.
Ezután akkora sereget láttam, hogy meg sem lehetett számolni. Minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből álltak a trón és a Bárány előtt, fehér ruhába öltözve, kezükben pálmaág.
Nagy szóval kiáltották és mondták: „Üdv Istenünknek, aki a trónon ül és a Báránynak!”
Az angyalok mind a trón, a vének és a négy élőlény körül álltak, arcra borultak a trón előtt, és imádták az Istent,
mondván: „Amen, áldás, dicsőség, bölcsesség, hála, tisztelet, hatalom és erő a mi Istenünknek örökkön-örökké! Amen.”
Ekkor a vének közül az egyik megszólított. Azt kérdezte tőlem: „Kik ezek a fehér ruhába öltözöttek, és honnan jöttek?”
Így válaszoltam: „Te tudod, uram.” „Ezek a nagy szorongatásból jöttek – magyarázta meg –, ruhájukat fehérre mosták a Bárány vérében.
1Jn 3,1–3
Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk. Azért nem ismer minket a világ, mert őt sem ismeri.
Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Azt tudjuk, hogy ha megjelenik, hozzá leszünk hasonlók, mert látni fogjuk, amint van.
És mindenki, aki így remél benne, megszentelődik, ahogyan szent ő is.
Mt 5,1–12a
A tömeg láttára fölment a hegyre és leült. Tanítványai köréje gyűltek,
ő pedig szólásra nyitotta ajkát. Így tanította őket:
„Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa.
Boldogok, akik szomorúak, mert majd megvigasztalják őket.
Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld.
Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele.
Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak.
Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják az Istent.
Boldogok a békességben élők, mert Isten fiainak hívják majd őket.
Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa.
Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket és hazudozva minden rosszat rátok fognak énmiattam.
Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a mennyben a jutalmatok! Így üldözték előttetek a prófétákat is.”
