November 2., Halottak napja (A egyházi év)
Krisztusban kedves testvérek!
Ha valaki a halállal nem néz szembe igazán, és nem számol el teljesen vele, az illúziókban él. Becsapja magát, hazudik magának. Mint ahogy valaki mondta: tudjuk, hogy meghalunk, csak nem hisszük el.
A halált hinni is kell: a halál kérdése a legszorosabban kapcsolatos a hitünkkel.
Nézzük meg, hogy is állunk mi a halál kérdésével. Hiszünk-e igazán? Azt, hogy meghalunk, azt nem kell a Szentírásból kiolvasnunk, azzal tapasztalati úton találkozunk mindnyájan.
Első, vagy második elemista voltam, amikor a kis Oramecz Pista osztálytársunk meghalt. És elmentünk, az egész osztály, az egész iskola oda a halottas házhoz és most is előttem van az én osztálytársam: olyan megnyúlt, furcsa arca volt, a fülei valahogy úgy álltak, és olyan merev arca volt neki. Megdöbbenve találkoztam a halál tényével.
És azóta hány formában: a front alatt, a bombázásokkor széttépett emberi testekkel. Ki ne tudná azt, hogy a halál alá vagyunk zárva?
De már abban a kérdésben nem vagyunk ennyire egységesek, hogy hitre vagyunk utalva. És sötétségben jár az az ember, aki azt hiszi, hogy ezt Isten művelte így. A Szentírásban világosan megvan, hogy nem Isten teremtette a halált. Ez biztos tény, akárki vall akármit: nem teremtette a halált Isten. A halál a szorosan a bűn tartozéka. Ez a mi hitünk: a bűnnel jött be ebbe a teremtett világba.
Azzal jött be, hogy az ember nem engedelmeskedett Istennek, nem hagyatkozott az életében gyermek módra az Istenre; nem hitte el, hogy az engedetlenség halállal jár, és az engedetlenség és a bizalmatlanság útjára lépett.
Más kérdés az, hogy vajon ez most Istent zavarba hozta-e, és jaj, most belerontottak az én tervembe, most jaj, én mit csináljak… Nem úgy van ez, mint a játszó gyerekeknél, hogy az egyik épít egy homokbúvót, a másik meg szétrombolja, és akkor kezdődik a sírás.
Isten végtelen bölcsességében tudja, hogy mit csináljon meg a halállal is, amely a bűnnel jött be, a gonosz, a sátán irigysége, a gyilkos gonoszsága révén, hogy megnyilvánuljon a halálon keresztül az ő igazi egyénisége.
Tekintsünk abba az irányba is, amely az Istennel szemben való engedetlenség révén nyílik meg ebben a borzasztó szakadékban. Mert meg kell látnunk azt is, hogy milyen szörnyű a nem-Isten. Az, ami Istennel szemben van, ami Istentől eltér. Ami az Ő lényétől idegen. És ezt megtapasztaljuk. Mindenféle formában, amikor a bűn, a halál elszabadul. Betegségek, kínok, gyötrelmek.
Tehát akkor a halál alá vagyunk zárva mind. Mert minden emberre átjön a bűn, az engedetlenség. És a halál is. Ennek az egyetemességéből látjuk a bűn egyetemességét.
Nincs szabadulás? A hitetlen ember számára az a borzasztó, hogy nem látja: van út a halálból kiszabadulni. A hívő embernek meg az a csodálatos Istentől jövő ajándék, hogy megmutatja: nem akartam a halált, de uralmam, hatalmam van felette, és életet tudok adni, kiszabadítalak a halál fonalából.
Hogyan? Ez a kinyilatkoztatás középpontja. Itt rejlik a mi hitünk. Amilyen reális a halál, olyan reális a hit is. A hit nem áltatja magát. A hit a halálhoz kapcsolódik. Hogyan nyitotta meg Isten a halál elől való menekülést az embernek? Amikor kimondja a halálos ítéletet, akkor ezzel az ítélettel feltárja előttünk, hogy mi rejlik a bűnben. Hogy minden bűnös becsapja magát, mikor azt hiszi, hogy a boldogság az élet felé megy. Hazugság! Mikor Isten kimondta az ítéletet, akkor az ember elnémult.
Az Ószövetségben azt látjuk, hogy századokon át az ember megdöbbent állapotban van. Amikor a halállal találkozik, azt hiszi, hogy a testet eltemetjük, letesszük egy gödörbe, ahol elrohad, férgek eledele lesz. Egy árnyék kiszabadul és sötét árnyéklétet él. Elmegy az ember az őseihez. Sokáig így gondolták, de aztán nem mertek tovább kérdezni. És aztán hogy lesz?
A Bölcsesség könyvében már tudják, érzik, hogy az Isten ezen változtatni fog, ahogy Jób könyvében is ott van. Azt nem látták még, hogy jut el ide az ember. Nem látták, hogy Isten hogy fogja legyőzni a halált.
Nem látták, hogy majd Ő jön el, és a halállal győzi le a halált.
Függelék – a szentmise olvasmányai
Jób 19,1.23–27a
Jób akkor válaszolt és így szólt:
Ó, bárcsak fölírná szavaim valaki, följegyezné őket egy táblára!
Ó, bár vasvésővel, aztán íróónnal örökre bevésnék őket a sziklába!
Tudom jól, él ügyem szószólója, ő lép majd föl utoljára a földön.
Hogyha fölébredek, maga mellé állít, és meglátom még testemből az Istent.
Látni fogom, s ő a pártomon lesz.
Róm 5,5–11
A remény pedig nem csal meg, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete.
Amikor még erőtlenek voltunk, Krisztus éppen akkor meghalt a bűnösökért,
noha az igazért is alig hal meg valaki, legföljebb jó emberért vállalják a halált.
Isten azonban azzal tesz tanúságot irántunk való szeretetéről, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk.
Most, hogy vére árán igazzá váltunk, még sokkal inkább megment bennünket haragjától.
Mert ha Istent Fia halála kiengesztelte akkor, amikor még ellenségek voltunk, most hogy kibékültünk vele, annál inkább megmenekülünk az ő életében.
Sőt ezenfelül még dicsekszünk is az Istenben Urunk, Jézus Krisztus által, aki megszerezte nekünk a kiengesztelődést.
Jn 6,37–40
Minden, amit nekem ad az Atya, hozzám jön. S aki hozzám jön, nem taszítom el.
Mert nem azért szálltam alá a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem meg, hanem annak akaratát, aki küldött.
Annak, aki küldött, az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit el ne veszítsek, hanem feltámasszam az utolsó napon.
Mert Atyámnak az az akarata, hogy mindenki, aki látja a Fiút és hisz benne, örökké éljen, s feltámasszam az utolsó napon.”
