November 13., évközi harmincharmadik vasárnap (A egyházi év) (1978)
Krisztusban kedves Testvérek!
November hónapban az egyház a legkülönbözőbb formában ébren akarja tartani híveiben, vagyis az egyház egészében a készenlétet.
Már november elején, ahogy a természet is a levelek hullásával érezteti velünk az idő múlását, az egyház is a halottak napjával, mindenszentek ünnepével arra vezet rá bennünket, hogy az, amit most élünk, csak egy szakasz, egy múló, eltűnő valami: ennek megfelelően éljünk, gondolkodjunk, cselekedjünk.
Aztán a vasárnapok sorban mind figyelmeztetnek, hogy jön az Úr, és vigyáznunk kell, ébren kell lennünk, okosnak kell lennünk, hogy ne csak az eszünkben világítsanak a dolgok, hanem ez a világosság olajba nyúljon, az életünkbe, vagyis a cselekedetekbe. Azt jelenti az olaj: meg is tenni, amit az Isten mond nekünk, akkor vagyunk okosak, akkor épül a házunk sziklára, ha nemcsak halljuk, amit az Úr mond, hanem meg is tesszük.
Az Úr Jézus közvetlen személyes jóakarata és szeretete csendül meg ezekben a figyelmeztetésekben, amelyeket az anyaszentegyház olyan hűségesen átvett. Hiszen az Úr Jézustól származnak ezek a szavak mind: vigyázzatok, ébren legyetek, nem tudjátok a napot, az órát, okosak legyetek, gyűjtsetek magatoknak kincseket, amelyeket rozsda vagy moly nem emészt meg, amelyek biztonságban vannak ott a rejtekben az Atyánál. Ez mind az Úr Jézus személyes szava – és a példabeszédek is; ez a mai példabeszéd is a talentumokról.
Ha közelebbről megnézzük, az eredeti szöveg olyan ízeket tartalmaz, amelyek a magyarban, a fordításokban nehezen jönnek ki.
Az elején látni, hogy az Úr Jézus nem annyira a teremtéssel kapott természetes ajándékokra gondol, amiket szétoszt a szolgáinak Isten mindjárt azzal, hogy létezni kezdünk. Ezt inkább az olvasmány, az ószövetségi olvasmány tartalmazza, ezt a természetes, okos, józan tevékenységet, amit az asszonyi természetbe olyan különlegesen beleültetett a jó Isten. Itt a példabeszédben, Máté evangéliumának a végén inkább azokról a javakról van szó, amiket az Úr Jézus bízott az övéire és az anyaszentegyházra: az evangélium javairól. Arra vonatkozik ez, hogy az Úr Jézus szolgái, az apostolok és minden keresztény, ezzel gazdálkodjon az Úr Jézus szándéka szerint. Az evangéliummal, Isten különböző kegyelmeivel, amiket ránk bíz szeretettel.
Az ember – azt mondja a példabeszéd –, apodémézen, aki ’más országba ment’. Az Úr Jézus már közel volt az életének a befejezéséhez, ez rezeg ott a példabeszédben: Ő elmegy, de ránk bíz mindent, a hypargonta, az a vagyona, amit hátrahagy, a hagyatékát bízza a szolgáira. És érdekes: az elején kiemeli a görög szöveg a szolgáknál az ibios dulost. Ez olyasvalami, amit mi mai emberek már nem tudunk tapasztalatból, mert abban az időben még volt dulos, ’rabszolga’, aki sajátja volt a gazdájának. Ilyen most nincs, hogy egy ember az én teljes sajátom lenne. Az Úr Jézus pedig itt ezt emeli ki: saját szolgái vagyunk, nemcsak a vagyona az övé, hanem mi is. Ezt alig tudjuk átérezni: mi az Úr Jézusnak sajátja vagyunk, tulajdona. Pedig ez a kulcs az egész példabeszéd igazi értelméhez, mondanivalójához. Mert tulajdona vagyunk mindenestül, az időnk is és az a dynamis, az az ’erő’ is, ami bennünk van, ami szerint azokat a talentumokat kiosztja.
A talentum különben egy egész vagyon. Egy talentum is, hát még az öt. Az már nagyon jó módot jelentett az öt, nagyon nagy vagyont. Tehát kiosztja, kiosztotta a vagyont.
Az evangélium mérhetetlen vagyon még a legkisebb formájában is, ahogy az ember kapja. Minden emberi, szellemi értéknél nagyobb a legegyszerűbb keresztény hite is. Többet tud, mint a világ összes tudósa különben. Olyan kincs a keresztségünk, az, hogy hittünk, hogy Isten gyermekei lehettünk, olyan kincs, amivel meg lehet oldani egy életet nagyszerűen. Ezt kaptuk mindnyájan.
Most nézzük, hogy a példabeszéd szerint ki hogy gazdálkodik vele.
Jellemző az, aki öt talentumot kapott. Kiemeli az írás egy szóval a szorgalmát: eutis, euteos, ’azonnal’, ’tüstént’ elment és beváltotta a talentumokat, forgatni kezdte, ergaven, ’dolgozni’ kezdett a talentumokkal. Ugyanígy a másik is.
Mi az, hogy fölváltani a talentumot? Egy talentum az aranyban volt, azzal még nem lehetett sokat kezdeni. Azt okvetlenül aprópénzre kellett váltani.
Nekünk is: azt az evangéliumot, amit ránk hagyott az Úr Jézus, aprópénzre kell váltani a hétköznapi életben. El kell menni a pénzváltókhoz, itt Máté azt a szót használja, amit ő nagyon ismert: a trapezos a ’pénzváltó asztal’. Ő is ott ült annál az asztalnál, dolgozott a pénzzel.
Nekünk a pénzváltás egymásnál történik, mindazoknál, akik szükségben vannak, azok váltják be nekünk azt, amit az Úr Jézus adott. Az evangéliumot a szegényeknek szánta és azoknak az embereknek a fölszabadítására, akik sötétben vannak, akik rabok, a bűnnek a rabjai, bilincsben ülnek, a gonosz lélek kínzásának vannak kitéve, és akiken segíteni kell az evangéliummal. Így váltották be a nagy keresztények mind az evangéliumot. Így váltja be, hogy ne mondjak mást, az a szorgalmas asszony, akire annyira ráillik a szentlecke, Teréz anya is. Az egész emberiségből szinte a legjobb érzékkel ő választotta ki, hogyan váltsa be a pénzét: elment a legelesettebbekhez, mint Charles de Foucaud Kis Testvérei és Nővérei is. De mindenkinél be lehet váltani az Isten vagyonát, a szeretet evangéliumát, akinek valami baja van, aki szomorú vagy bánkódik, vagy szükségben van, vagy magányos, vagy erőtlen, öreg; és így tovább. Ez a szeretet pénzváltása.
Aztán nagyon érdekes a példabeszédben a harmadik szolga. Az valóban úgy jelenik meg, mint egy fölháborító hamis, gonosz, velejéig rossz, hazug valaki. Mert először is ő mit csinált a talentummal? Mindjárt elment, földet ásott és eldugta azt. Nem ismerte föl annak a természetét, amit Istentől kapott, mert az evangéliumnak az egész természete az, hogy kovász, világosság és mustármag, és növekedni akaró fa. Az egész természete az, hogy menjen, adjuk tovább. A belső ereje hiúsul meg, ha elássák az evangéliumot, hogyha csak magamnak tartom meg. Ellentmondás, hogy az evangélium csak az enyém legyen, hogy ne adjam tovább az embereknek, ne legyek javukra. Ezt nem ismerte föl.
Aztán az a beszéd, amit tartott az ura előtt, amikor megjön. A másik kettő nem mondott semmit, mint ahogy a gazda sem mondott semmit, mikor odaadta a talentumokat. Az beszél, ha a talentumot valakinek átadjuk. Azzal beszélt az a két első szolga, hogy örömmel fölmutatta: az első azt a másik ötöt mutatta föl, a második meg azt a másik kettőt, örömében. Öröm uralkodik rajtuk.
Ezen a harmadik szolgán pedig a félelem uralkodik. És az az agyafúrt, tekervényes spekuláció, amiben aztán rajtaveszt, mert belezavarodik, önellentmondásba keveredik ez a harmadik szolga. „Tudtam, hogy milyen szigorú vagy.” Az Istenből ezt ragadja ki, ami hamis dolog magában véve: Istent így látni, hogy te ilyen vagy, hogy gyűjtesz, ahol nem is tettél, minthogyha igazságtalan, zord valaki lenne Isten. Teljesen hamis istenkép. És még ennek se felel meg a szolgának a cselekedete, hogy eldugja egy ilyen szigorú úrnak a vagyonát, és nem engedi kamatozni. És az a finom beszéd… a görög egy mondatban érezteti: „itt van, ami a tied”. És mégse adta oda a gazdájának, ami az övé, mert nemcsak az a gazdájáé, nem az az egy talentum illeti meg a gazdát, nem az a fontos, hogy azt visszaadja, hanem az ő egész ereje, az a dynamis, amit Isten beleadott, az is megilleti a gazdát a pénzzel együtt, azt hozzá kell tenni a talentumhoz, és forgatni a talentumot. Az az Istené mindenestül. Tehát ő megrövidítette Istent, a gazdáját azzal, hogy csak azt az egyet adta vissza.
Itt van a nyitja az evangéliumnak, a példabeszédnek, amiért aztán az Úr Jézus hozzá is teszi, hogy akinek nincs, vagyis aki hiánnyal zárja az életét, azt is elveszíti, amije van. Ott is használja az evangélium az ibiot, a saját erőt, mert az a mienk. Azt igazán nekünk adta Isten, hogy aszerint kell a talentummal gazdálkodni. Akinek nincs, akinek hiánya van, az nem tette hozzá az erejét, valami mással foglalkozott az életében, nem azzal, amit az ura bízott rá.
Mint ahogy bizony nagy veszedelem az emberi életben, hogy csak úgy elvesztegetjük az időt másra. Sok minden haszontalan semmiségre, nem azon van az eszünk, hogy az Isten szándékai szerint Isten dicséretére, szeretetére, szolgálatára fordítsuk minden energiánkat. Hát ez a harmadik szolga, akitől elveszik aztán azt is, amije van.
Na most, drága jó testvérek, látjuk, hogy milyen gazdagok az Úr Jézus példabeszédei, mennyire nekünk szólnak.
Az a drága kincs, amit az evangélium jelent, amit az anyaszentegyházra bízott az Úr Jézus, az itt van a mi kezünkön és a mi életünkben is a keresztségünk óta. Bizony, ha megnézzük, hogyan gazdálkodtunk vele, bizony az ember megrendül: jaj, nem vagyok-e harmadik szolga?
Most még idejében vegyem észre, hogy nincs-e elásva a talentumom: adom-e, gazdálkodom-e vele. Minél többet kell kihozni belőle, legalább még annyit, amennyit kaptam. És örömben kell gazdálkodni. Nem azzal a hamis képpel, hogy jaj, szigorú gazda vagy, számon kéred… hanem: milyen jó gazda vagy, milyen nagy szeretettel adtad a talentumot nekem. Jaj, legyen több, hogy örömmel adhassam neked oda a többit is, amit szereztem, amit beváltottam.
Ezt a váltást, ezt a beváltást, ezt a naponkénti beváltást, talán ezt üzeni nekünk az Úr Jézus a mi viszonyainkra, mert végeredményben nem tudjuk nagyban használni azokat a talentumokat. Aprópénzre váltva, egy jó szóra váltva, hogy észrevegyem a másikat, hogy mindenkire gondom legyen, ha odatettek az élére egy intézménynek. Hogy szeretetemet éreztessem azzal, aki éppen utamba akad aznap, akinek éppen valami különösebb baja van, aki éppen beteg lesz, mert mondja a betegápoló, hogy így van, úgy van. Hogy ezt az aprópénzre váltást megtanuljuk: ezért kell könyörögnünk, ez kegyelem dolga, hogy adja meg nekünk az Úr Jézus ezt a dynamist, ezt az erőt is, hogy váltani tudjunk mindig, egymásnak.
Ezt csak akkor lehet, ha közösségbe kapcsolódunk. Minden nap váltanunk kell azt a jó Istentől ránk bízott aranyat, aranyat, a szeretetnek az aranyát.
Akkor aztán, ha odaállunk majd, ha számon kér bennünket, micsoda öröm lesz, micsoda örömmel mutathatjuk föl azt, amit szereztünk így észrevétlenül.
Segítsük egymást! Nehéz dolgok sokszor ezek a váltások. Mennyi türelem kell hozzá!
Hát ezért könyörögjünk az Úr Jézusnál minden nap a szentáldozásban, és ebben a szentmisében különös szeretettel. Adja az Úr, hogy jól tudjunk gazdálkodni a mi Urunk vagyonával. Amen.
Függelék – a szentmise olvasmányai
Péld 31,10–13.19–20.30–31
Derék asszonyt ki talál? Értéke a gyöngyét messze meghaladja.
Férje (egész) szívével ráhagyatkozik, és nem jár rosszul vele.
Mindig a javára van, sose a kárára, életének minden napján.
Előteremti a gyapjút és a kendert, és mindent beszerez, ügyes kézzel.
Kinyújtja a karját a guzsaly után, és a kezével megfogja az orsót.
Kiterjeszti kezét az elnyomott fölé, a szűkölködőnek meg a karját nyújtja.
Csalfa dolog a báj, a szépség mulandó, de az okos asszonynak kijár a dicséret.
Magasztaljátok keze munkájáért, a városkapuknál dicsérjék tetteit!
1Tessz 5,1–6
Ami az időt és az órát illeti, testvérek, arról nem szükséges írnom.
Magatok is pontosan tudjátok, hogy az Úr napja úgy érkezik el, mint éjjel a tolvaj.
Amikor azt mondogatják: „Béke és biztonság”, akkor éri őket hirtelen a pusztulás, akárcsak a várandós asszonyt a fájdalom, és nem lesz menekvés számukra.
De ti, testvérek, nem jártok sötétségben, hogy az a nap tolvaj módjára lepjen meg benneteket.
Hiszen mindnyájan a világosság és a nappal fiai vagytok. Nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé.
Ne aludjunk hát, mint a többiek, hanem legyünk éberek és józanok.
Mt 25,14–30
Úgy lesz, mint azzal az emberrel, aki idegenbe készült. Összehívta szolgáit, s rájuk bízta vagyonát.
Az egyiknek öt talentumot adott, a másiknak kettőt, a harmadiknak csak egyet, kinek-kinek rátermettsége szerint, aztán útra kelt.
Aki öt talentumot kapott, menten elkezdett vele kereskedni, s másik ötöt nyert rajta.
Ugyanígy az is, aki kettőt kapott, másik kettőt szerzett.
Aki egyet kapott, elment, ásott egy gödröt, és elrejtette urának pénzét.
Hosszú idő elteltével megjött a szolgák ura, és számadást tartott.
Jött, aki öt talentumot kapott, és felmutatta a másik öt talentumot: Uram, öt talentumot adtál, nézd, másik ötöt nyertem rajta. –
Jól van, te hűséges, derék szolga – mondta neki ura. – Minthogy a kevésben hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe!
Jött az is, aki két talentumot kapott, s így szólt: Uram, két talentumot adtál, nézd, másik kettőt szereztem. –
Jól van, te hűséges, derék szolga. Mivel a kevésben hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe!
Végül jött az is, aki csak egy talentumot kapott. Ez így beszélt: Uram, tudtam, hogy kemény ember vagy. Aratsz, ahol nem vetettél, és gyűjtesz, ahol nem szórtál.
Ezért félelmemben mentem, elástam a földbe talentumodat. Itt van, ami a tiéd. –
Te mihaszna, lusta szolga! – kiáltott rá ura. – Tudtad, hogy ott is aratok, ahol nem vetettem, s ott is gyűjtök, ahol nem szórtam.
Oda kellett volna adnod pénzemet a pénzváltóknak, hogy megjövet kamatostul kaptam volna vissza.
Vegyétek el tőle a talentumot, és adjátok oda annak, akinek tíz talentuma van!
Mert annak, akinek van, még adnak, hogy bőven legyen neki; akinek meg nincs, attól még amije van is, elveszik.
Ezt a mihaszna szolgát pedig vessétek ki a külső sötétségre! Ott sírás és fogcsikorgatás lesz.
