Március 4., nagyböjt második vasárnapja, prédikáció (B egyházi év) (1982?)
Krisztusban kedves Testvérek!
Nagyböjt első vasárnapján a hitújoncoknak és a hitben haladottaknak egyformán azt állította szemünk elé Anyaszentegyházunk, hogy a keresztséggel új szövetséget köt Isten velünk, mint Noéval, amikor a vízözön elmosta a bűnös földnek a bűneit. Tehát a keresztség után történik ez az új szövetségkötés: „A keresztség megment minket” – ahogy Péter apostol írta.
Jézusban győzünk mi is a kísértéseken, föltéve, hogy nem játszunk könnyelműen a tűzzel; ha megtérünk és befogadjuk Isten országát.
Tehát látni az Anyaszentegyház nevelő szándékát az első vasárnapon. Azt akarja, hogy az Ő gyermekei erősek legyenek, védettek legyenek a test, a világ, és a Sátán kísértéseivel szemben, az Istengyermekség kibontakozzék bennük. Ez az életünk küzdelme. A gyermekségünk kibontása tehát az Anyaszentegyház nevelő célja a nagyböjttel.
Most, a második nagyböjti vasárnapon valami hasonló szándékot fedezünk föl az összeválogatott olvasmányok mögött.
Az első olvasmány Ábrahám áldozatának a leckéje: aki megtér, és hisz, és akarja a keresztséget, keresztény akar lenni, annak Ábrahámmal mindenre készen kell lenni Istenért. Éppen a hitének az erejében készen kell lennie, hogy akár a legkedvesebbet is odaadja.
És itt rejlik valami, ami bátorító számunkra, hogy merjük odaadni mindenünket; ne féljünk a legkedvesebbtől sem; hogy lemondjunk Róla igazán, és odaadjuk.
Mert Isten szándéka – ahogy látszik az első olvasmányból – nem az, hogy elvegyen, hogy megöljön, gyötörjön – mint a pogány emberáldozatok mögött ott volt ez a félelem az Istentől.
Az a szándéka Istennek – ami megnyilvánul Ábrahámnál, Ábrahámmal szemben –, hogy elvezesse Őt a hit teljes szabadságára. Hogy úgy higgyen, hogy egészen biztos legyen Istenben. Úgy reméljen Benne, hogy ne féljen semmitől, hogy a bizalma még a halálnál is erősebb legyen. Tehát Isten és őközötte olyan tiszta, szabad kapcsolat jöjjön létre, amit nem fenyeget már félelem: gyermeki szeretetkapcsolat, teljes összhang Istennel.
A félelmet éppen az űzi el, ha biztosak vagyunk Istenben, hogy Ő nem elvenni akar, nem halálunkat akarja, hanem adni akar, fölszabadítani akar. Mint az egyiptomi kivonuláson keresztül végig megmutatkozik.
A másik olvasmányban azt látjuk, hogy Isten adni akar, és ad is. Nem kímélte egyszülött Fiát: odaadta és Vele mindent odaadott. Tehát ne félj, te, aki hiszel Istenben! Nem múlhatod felül Őt, ha mindent kész vagy odaadni. Nem károsodsz meg, ha lemondasz arról, amire talán olyan erősen vonzana Téged ez a világ. Lásd, Ő is kész, és meg is teszi. Elmegy a végsőkig, a kereszt titkáig.
A véglegességet jelenti a kereszt. Odaszegezve a keresztre: onnan nem lehet mozdulni, leszállni. Ez a véglegesség jellemzi Istent.
Tehát most már nem kell attól félni, hogy fölbomlik a szövetség. Isten részéről soha. És Ő mindent megtesz azért is, hogy mi se bontsuk már föl. Még ha a gyöngeségeinkben elesnénk is, ugye az irgalmát végtelenre nyitotta előttünk.
Erről mondja a Szentatya a Vives in Misericordia, vagyis az Isten gazdag irgalomban kezdetű körlevelében, hogy nem létezik olyan emberi bűn, amely fölül tudná múlni Isten végtelen irgalmát. Ezt jelenti, hogy végtelen. Tehát minden bűn megbocsátható. Ez is arra neveli a keresztényeket, a hitújoncokat, bennünket is, hogy ne féljünk olyan reszkető félelemmel Istentől! Még a gyöngeségünk érzékelése miatt sem!
A legnagyobb bátorítást azonban az evangéliumban kapjuk. Itt látjuk, hogy Jézus maga mellé vesz minket. Már maga mellé vett, és visz föl a megdicsőülés hegyére. A három kiválasztott apostol mindnyájunkat képviseli. Jézus előttük ölt más alakot. „Mete-morfété”: azt jelenti ez a görög szó, hogy ’más alakot öltött’. „De meta”. ’Túllevőt’ ezen az emberin. Az emberi alakjával kapcsolatosat, de azon messze túlmenőt. Valahonnan a fény végső forrásából merítette ezt az új alakját.
Jézus emberségével is Istenbe öltözött. És ebben az a bátorító, hogy Isten ezzel mutatta meg: az Ő föláldozott Fiát is ki tudja menteni, mint Izsákot a kard elől. Ne féljen senki! Ha Jézussal együtt föláldozzuk magunkat, ha mindent odaadunk, éppen akkor vagyunk megmentve; legjobban átmentve a dicsőség állapotába.
Az apostolok is ízelítőt kaphattak egy kicsit abból a kimondhatatlan tudatvilágból, ami Jézust emberségében betöltötte. Ki tudná ezt elgondolni? A teljes dicsőségből, győzelemből, annak tudatából állhatott ez a tudata Jézus emberségének, abból, hogy mindent érdemes, ami emberi, ami evilági, amit Ő innen fölvett a Boldogságos Szűztől, azt a kis világot érdemes bevetni, kockára tenni, mert végtelenül több az a világ, amelyben emberségével is részesedik majd – végleg.
Kimondhatatlan hatalom birtokában érzi magát Jézus, testében, emberségében, emberi értelme, akarata, érzelemvilága terén a Szentlelke által. És az Úr Jézusnak ebben a hatalmában benne van az is, hogy át tud alakítani Szentlelkével minden embert ugyanígy: saját képére és hasonlóságára. Át tud teremteni bennünket.
Hogy megvalósuljon az a vállalkozás, amellyel az ember teremtése elindult! „Teremtsünk embert a képünkre és hasonlóságunkra.” Micsoda vállalkozás ez! Honnan indul el! Milyen rendű? Miken megy keresztül? A mi elmondhatatlan gyöngeségeinken át! A bűneinken át, a poklokon keresztül is megvalósítja Isten ezt, hogy a képére és hasonlóságára teremt át bennünket.
Azért szalad ki Péter apostol ajkán, hogy „Jó itt lennünk nekünk.” De Péter nem tudja, mit mond. Azért nem tudja, mert mi, emberek, nem tudjuk, hogy nekünk mi az igazi jó és mikor érkezünk el az igazi jóhoz. Péter még nem tudta, hogy ez nem a végső, ez még csak kóstoló.
Minekünk nincs határozott elképzelésünk arról, kedves jó testvérek, hogy nekünk mikor mi az igazi jó. És mi a jobb. Állandóan csalódunk. Vannak pillanataink, amikor azt gondoljuk, hogy ez aztán most jó lesz, gyerünk, ragadjuk meg! Nem. Az hallatszik fölülről az Atyától, hogy ne azt tegyük, amit mi jónak gondolunk, hanem igazodjunk teljesen mindenben ahhoz, amit az Úr Jézus mond nekünk. Őt hallgassuk, mert egyedül Ő tudja, hogy nekünk mi a jó.
Mi, emberek megpróbálunk mindent, amiről azt gondoljuk, hogy ez jobb lesz. Még a feketekávé is egy ilyesféle valami eszköz, hogy „na, ha megiszom azt a csésze feketét, akkor jobb lesz.” És tényleg az az érzésünk. De valójában, hogy mi az egész emberségünknek a jobb, ez túl van ezen. Túl van azon, hogy most egy másik ruhát csináltatok. Most több adagot. Mint az emberek, akik a részegségig mennek az italban. Most ez jó! Hogy becsapja, hogy átejti magát az ember! A kábítósok!
De ezek az átalakulások még mind itt vannak lenn. Ahol aztán a tábor-hegyi megdicsőülés után jön az apa a nyavalyatörős fiával. Egy kicsit minden ilyen földi átalakulásunk hasonlít ahhoz a nyavalyatörősséghez. Utána befizetjük annak az adóját. Fönt a hegyen történik a nagy, igazi átalakulás, ahová az Úr Jézus hív, magával visz egyeseket: Nagy Szent Terézt és a misztikusokat, akikkel megízleltetett valamit; a kis Bernadettel is a Szűz Anya. Neki is módjában van valakit fölvinni magával.
Azért most is egy kicsit jó nekünk. Mert már maga mellé vett. Olyan jó, mikor irgalmában, megbocsátásában maga mellé veszi az embert. „Ne félj, Te! Nincs veszve minden! Csak egy kicsit kóstolót adtam Neked abból, hogy milyen gyönge vagy. Gyere! Viszlek azért föl magammal!”
Ma is egy ilyen napot élünk meg, amikor azt mondjuk: „Jó nekünk itt lenni.” Beszélgessük ezt meg az Úr Jézussal! És vigyük ezt magunkkal az egész második nagyböjti hétre: jól gondoljuk meg, hogy mi az igazi jó nekünk!
Majd rá fogunk találni, hogy az a jó nekünk, amire az Úr Jézus, és amire az Anyaszentegyházunk visz bennünket. Az igazi ima, az együttlét az Úr Jézussal, a böjt, az önmegtagadás, a fegyelmezett élet: az jó igazán nekünk; mert egy kicsit közelebb visz a megdicsőüléshez, följebb visz a hegyen.
Függelék – a szentmise olvasmányai
Ter 22,1–2. 9a. 10–13. 15–18
Ezek után az események után történt, hogy Isten próbára tette Ábrahámot, és így szólt hozzá: „Ábrahám, Ábrahám!” „Itt vagyok” – felelte.
Akkor ezt mondta neki: „Vedd egyetlen fiadat, akit szeretsz, Izsákot, menj Morija földjére, s ott mutasd be égőáldozatul azon a hegyen, amelyet majd megnevezek neked.”
Mikor megérkeztek arra a helyre, amelyet Isten mondott neki,
Ábrahám kinyújtotta kezét, vette a kést, hogy feláldozza a fiát.
De az Úr angyala rászólt az égből és azt mondta: „Ábrahám, Ábrahám!” „Itt vagyok” – felelte.
Az folytatta: „Ne nyújtsd ki kezedet a fiú felé és ne árts neki. Most már tudom, hogy féled az Istent és egyetlen fiadat sem tagadtad meg tőlem.”
Amikor Ábrahám fölemelte szemét, látott egy kost, amely szarvánál fogva fennakadt a bozótban. Ábrahám odament, megfogta a kost, és feláldozta égőáldozatul a fia helyett.
Azután az Úr angyala az égből másodszor is szólt Ábrahámhoz,
és mondta: „Magamra esküszöm – ez az Úr szava –, hogy mivel ezt tetted és egyetlen fiadat sem tagadtad meg tőlem, gazdagon megáldalak.
Utódaidat megsokasítom, mint az ég csillagait és mint a tengerpart fövényét, utódaid elfoglalják majd az ellenség kapuját.
Utódaid által nyer áldást a föld minden népe, mivel hallgattál a szavamra.”
Róm 8, 31b–34
Ha Isten velünk, ki ellenünk?
Aki saját Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért áldozatul adta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?
Ki emel vádat Isten választottai ellen? Isten, aki a megigazulást adta?
Ki ítél el? Krisztus Jézus, aki meghalt, sőt fel is támadt, és az Isten jobbján közbenjár értünk?
Mk 9,2–10
Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, s csak velük fölment egy magas hegyre. Ott átváltozott előttük.
Ruhája olyan ragyogó fehér lett, hogy a földön semmiféle ványoló nem képes így ruhát kifehéríteni.
Egyszerre megjelent nekik Illés meg Mózes, és beszélgettek Jézussal.
Péter így szólt Jézushoz: „Mester! Olyan jó itt lenni! Hadd verjünk három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek és egyet Illésnek.”
Nem is tudta, mit mond, annyira meg voltak ijedve.
Ekkor felhő ereszkedett alá, s árnyéka rájuk vetődött. A felhőből szózat hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!”
Mire körülnéztek, senkit sem láttak a közelükben, csak Jézust.
A hegyről lejövet megparancsolta nekik, hogy ne mondják el senkinek, amit láttak, amíg az Emberfia fel nem támad a halálból.
A parancsot megtartották, de maguk közt megvitatták, hogy mit jelenthet: A halálból feltámad.