Április 1., virágvasárnap, helyettesítő szöveg (B egyházi év) (1990)
(B év virágvasárnapjára nincs
az archívumban prédikáció – A évben volt.
Helyette egy hamvazószerdai elmélkedést közlünk
két részletben. Első rész.)
Most nézzük mégis a bűnök jellegét, hogy milyen bűnökkel számolunk így most, mikor kiengesztelődés napján ezeket számba vesszük.
Szent Ignácnak van egy elmélkedése a három bűnről. Ezekből meríthetünk fogalmat, hogy milyen jellegűek a bűnök és hogy milyen veszedelmesek.
Az angyalok bűnét veszi első helyen. Mi ott a lényeg? Az angyalok is teremtmények, nekik is próbát kellett megállni. A próba éppen az volt, hogy a megtestesülés titkát a büszke angyalok nem fogadták el, az angyalok közül a gőgösek. A gőg nem engedte.
Vagyis valaki választhatja úgy önmagát, annyira hangsúlyt tehet önmagára, önérvényesítésére, hogy a viszonyt elszakítja. Az önérvényesítés, önhangsúlyozás olyan nagy lehet, hogy megöli a viszonyt. Nem tűr az Istenhez fűződő viszonyunk, nem tűr gőgöt az ember részéről.
És bizony el lehet gondolni azt, hogy annyira bele vagyunk magunkba veszve, hogy szinte mink is egy kicsit oda kerülünk, hogy magunkat elébe tesszük Istennek. Ez elég reális a mi mostani helyzetünknél, mert vaksik vagyunk és rosszra hajló az akaratunk. És ha nem is olyan sorsdöntő mértékben, mint az angyalok, azért érdemes ráfigyelni, hogy Istenem, azért lényegében előfordul az életemben, hogy a magam kényelmét, kíváncsiságát, kielégülését elébe teszem. Inkább magamat választom, mint azt, ami Hozzá vezetne, amit a Hozzá fűződő kapcsolatom diktálna.
Ilyen jellege van talán olykor a hibáinknak – ha komolyra fordul, akkor nem –, de képes vagyok ilyen alkukra, ilyen kompromisszumokra, hogy ez még nem, még nem olyan, még nem szakítja el a viszonyt, ennyire még engedhetek.
Aztán az első emberek vétkének az ábrázolásánál. Ez a paradicsom-vesztés nem történelmi esetként van leírva, hanem az egész emberi nem jellemzőjeként. Úgy jellemzi az embert, hogy látta, hogy szép, ízlésre kellemes – szakított a teremtmény. Ez a másik jellemző bűn, hogy a teremtményeket, valamelyik teremtményt, vagy a teremtmény nyújtotta múló dolgot elébe teszem Isten akaratának, parancsának, kifejezett parancsának.
Ez is előfordulhat. Az első emberek vétkénél külön nagyon érdekes az a döbbenetes változás, amit ott éreztek. Csodálatos, tökéletes irodalmi alkotás ez a leírás. A paradicsomi csodálatos, békés, meghitt viszonyt rúgták fel. Jött Isten – a bűnnél is ott van: Ádám hol vagy? Sikerül sétálni a paradicsomi délutáni szellőben, milyen kellemes dolog együtt lenni. Hol vagy? És akkor elbújik. Félek. Így ábrázolja, hogy egy pillanat elég, az a döntés, a rossz, gyáva választásunknak a döntése, döntésének a pillanata elég, hogy a meghitt paradicsomi légkör megváltozzon, és a félelem és a bizalmatlanság klímája váltsa fel. A vétkeinknél is ez lehet a szemünk előtt.
Végül a harmadik, amit Szent Ignác hoz, egy mai ember vétke. A mai emberre jellemző, hogy egyszerűen elhanyagolja az Istenhez fűződő viszonyát. Mintha nem is lenne. Ateista. Vagy materialista. Az is megölheti a viszonyt.
Még a szerzetesi életben is előfordul. Tessék csak arra gondolni, hogy a II. vatikáni zsinat utáni évtizedben jó pár esztendeig hullottak a szerzetesek, a hivatások. Mert a viszony nem volt erős, nem volt rendben, nem volt az igazi. Magukat csalták és kiderült, hogy rágta a féreg a viszonyt.
Szóval, mikor így megvizsgáljuk a lelkiismeretünket, azért a lényeg itt van. A vétkeink itt vannak, hogy tudunk sértőek lenni a partnerünkhöz, aki viszont kimondhatatlan gyöngéd, maradéktalanul szeret, áldozatos. Mindent megtesz, csak mi nem viszonozzuk. Egyoldalú Istennek ez a végtelen szeretete. A szentek ebben szenvedtek, ezt érezték, hogy „Uram, Te mennyire szeretsz! Én pedig csak ilyen gyarló módon.”
Ugye fölfogta az Úr Jézus panaszát Alacoque Szent Margit, hogy a szíve vérzik, az Úr Jézusnak a szíve fáj a közönyért, a nemtörődömségért. Azért, hogy mi őt mellőzzük, mi őiránta nem tanúsítjuk azt a tapintatot, figyelmet, áldozatosságot, ami kijárna.
Itt van Szent Ignácnak ez a csodálatos kollokviuma a bűn-elmélkedés végén, hogy menjek a Golgotához, a Kálváriára. Áprilisban volt egy éve, hogy ott lehettem.
Valami nagyon nagy jelentősége van, hogy a keresztények elmenjenek a Szentföldre, ha csak lehet. Vagy legalább otthon legyünk, könyvből, térképből otthon legyünk a Szentföldön, hogy lássuk, a Szent Sír Templomba bemegy az ember, ott van az a kő rész, ahová az Úr Jézust begöngyölték a keresztlevétel után. Begöngyölték a gyolcsba, fűszerekbe. Ott van, az ember belenyúlhat abba a világba, ahol a Kereszt állt. Misézhet az ember ott, ahol a Boldogságos Szűz állt a Kereszt alatt, ott mellette, ahol odaszegezték a Keresztre az Úr Jézust.
Szent Ignác azt mondja, hogy gondolatunkban, a képzeletünkben menjünk oda a keresztre feszített Úr Jézus elé és kérdezzük meg: „Uram, Te hogy kerültél ide? Isten létedre, mint egy közönséges gonosztevő, keresztre feszítve a latrok közé!?” S akkor az ember rájön a kérdésből, az Úr Jézus hallgatásából: „Hogy kerültem ide? Hát érted! Hogy a te viszonyod ne menjen tönkre, hogy te kibékülhess az irgalmas Istennel. Irgalma eddig ment érted, hogy meg legyél mentve, hogy üdvözülj, hogy a viszonyod tönkre ne menjen, hogy kiengesztelődhess Isteneddel. Hogy legyen bizalmad az én irgalmamban, a mennyei Atya szeretetében, hogy soha-soha kétségbe ne ess. Minden vétked rám terhelődik.”
Itt van a mi bűnbánatunk igazi indító oka. „Uram, Jézus, Téged ér a részemről minden, a legkisebb vétkem is. Bocsásd meg! Milyen jó, hogy Te irgalmas vagy!” S Szent Ignác ilyenkor fölteszi a kérdéseket, hogy: „Ha Te ezt tetted értem, akkor én mivel viszonoztam eddig ezt?” Bizony, nehéz kérdés, de azért, azért mondhatjuk, hogy: „Uram, én Hozzád akarok tartozni, a keresztségben Hozzád kapcsolódtam. Nézd, az egész életem törekvése a Te jóvoltodból, Szentlelked kegyelméből mégiscsak arra van, hogy viszonozzam Neked, de bizony, nagyon gyarló a viszonzásom. Mi is lenne az igazi nagy viszonzás? Hú, hát, hát el kellene adnom magam rabszolgádnak, valahogy az lenne talán a viszony, ha megfordulna a helyzet, hogy mikor Téged elfogtak ottan, a kezedet összekötözték, akkor inkább a bűnösöknek, Júdásnak meg a többinek kellett volna odajönni, hogy: Te kötözz meg minket Urunk és kapcsolj Magadhoz!”
Valahogy ez volna az igazi viszonzás az Úr Jézusnak, hogy: „Ejts foglyul engem, Uram, Jézus, teljesen. Legyek egészen a Tiéd, a Te ügyedé, Isten országát keressem éjjel, minden gondolatomban, viselkedésemben.
Szent Ignác azt mondja tehát harmadszorra: Ténylegesen mit fogok tenni? Ha ezt nem is tudom, ismerem magamat, ismerem a gyöngeségemet, hát mégis, mit fogok megtenni? A viszonyomra hogy fogok vigyázni a továbbiakban?
A kiengesztelődés nem más, mint rendbe hozása a viszonyunknak. A kiengesztelődésnek egyetlen útja van. Adrienne von Speyr misztikus teológusnak – aki reformátusból lett katolikus – van egy nagyon szép írása a kiengesztelődésünkről: az Anyaszentegyházban az Úr Jézus a kiengesztelődést vallomásokra építette föl, vallomáshoz kötötte. Szent Ágoston confessiones-t, vallomásokat ír. Hát a vallomásunkra épül a teljes kiengesztelődés. A keresztségben amnesztia, ott semmi vallomás nem történt, ott elengedte az Úr amnesztiával az eredeti bűnt, az összes személyes bűnöket. Az Úr Jézushoz tartozás, az Úr Jézushoz kapcsolódás az olyan nagy dolog.
Az utolsó ítéleten viszont megfizet kinek-kinek cselekedetei szerint, és ítélet lesz. Kényes dolog nagyon. Hogy minket az Úr Jézus, szerzeteseket, hogyan tud a világiak előtt igazolni. De ebbe most nem megyek bele. Mert az a benyomásom sokszor, hogy a világiak sokkal nehezebb körülmények között élnek, mint mi. És sokszor becsületesebbek, mint mi. De ezt csak úgy zárójelben mondtam.
Szóval vallomásokra épül a kiengesztelődésünk az Úr Jézussal az Egyházban. És a vallomásunk nem az utolsó ítélet a szigora; hanem beszélgetéshez van kapcsolva. Az Úr Jézusnak ez a kívánsága, ez a gondolata; ezt tette meg a kiengesztelődés jelévé, ehhöz kapcsolja a föloldozást. A mi részünkről odavisszük a töredelmes vallomást: „Uram, ebben kiengesztelődésre szorulok, megvallom, nem voltam rendben Veled. Nem tettem azt, amit a viszonyunk követelt volna. Bántottalak, sértettelek, felelőtlen, hanyag voltam, lusta voltam”, vagy ki hogy érzi, ki hogy látja.
Adrienne von Speyr festőien azt mondja: „A vallomás nem mindig bűnökről szól. Van vallomás, ami másfajta. A Szentháromságban az Atya vallomással fordul a Fiúhoz, mindenét odaadja. Az Atya és a Fiú a Szentlélekhez. Aztán, az Úr Jézus a nevünkben, a keresztfán csodálatos, tökéletes vallomást tesz az Atyához: „Bocsáss meg nekik, nem tudják mit cselekszenek.” És van szeretet-vallomás is.
A vallomás egy formája, fajtája a kiengesztelődésünk is. Ezért a szentgyónásunkban nem arra kell törekedni, hogy veszünk egy nagy mikroszkópot, és akkor minden részletében, fényképezőgéphez hasonló hűséggel mindent elmondunk. Isten ments! Reménytelen is, mert nem tudjuk pontosan elmondani minden részletét a gyöngeségeinknek. Maga a töredelmes vallomás a fontos, a lényeggel. Megvallom ezt, ezt és ezt.
Ha valaki először végez lelkigyakorlatot, akkor látja az életének egészét együtt. Akkor el lehet képzelni, hogy az életét is beveszi a vallomásába, noha már rendezve van, már vallomást tett részleteiben, a vétkeit rendezte. De most az életének áttekintése hozzájárul, hogy töredelmesebb vallomást tudjon tenni. Akkor erre a célra megemlítheti; de nem megismételni, pontosan, számszerűen mindent – Isten ments!
Mert ha Isten Báránya elveszi a világ bűneit, akkor ne vegyem Tőle vissza!
A cél a kiengesztelődés és a töredelmes vallomás. Persze ne legyen hamis a vallomásom, hanem hűséges, őszinte, igazi legyen, de szorítkozzon arra, hogy ezt, ezt és ezt töredelmesen megvallom.
Így jövök az Anyaszentegyház elé, mert az Anyaszentegyház veszi át a vallomást, az Anyaszentegyházon keresztül él most az ember. Isten országa az Egyházra van bízva, a Mennyország kulcsa Péterre.
Az Anyaszentegyház elé hozom, mert a közösséghez tartozik a vallomásom. Tudniillik… – olyan érdekes a dolog! – ha az Istenhez fűződő viszonyom sérül meg és lanyhul el, akkor az szervesen összefügg az emberekhez fűződő viszonnyal, a magamhoz fűződő viszonnyal: minden viszonyom sérül. Mint az Egyház tagja is gyönge lábon állok, sértem az Egyház életét is. Ezért vagyunk az Egyház elé utalva a viszony-sértéseinkkel.
De szeressük ezt a vallomást! Mert ez nagyon nagy könnyebbség: „megúszom” egy vallomással, és akkor rendben vagyok az Úr Jézussal. Tudom, hogy nem cserélődöm ki, a létem marad. Mégis újjászületek. Már Isten gyermeke vagyok, a létem kicserélése már megtörtént a keresztségben. Most mit csinál a viszony? A viszony csak a szavaimat, gondolataimat, tetteimet, a viszonyt sértő viselkedésemet rendezi. Megint visszakerülök az alaphelyzetbe, kezdhetem újra, hogy jobban vigyázzak a viszonyomra.