Június 24., Keresztelő Szent János születése, helyettesítő szöveg (B egyházi év) (2003. január 24–26.)
(Erre a vasárnapra nincs az archívumban prédikáció.
Helyette egy 2003 januárjában tartott,
háromnapos lelkigyakorlat hetedik részletét közöljük.
További részek: 1. 2. 3. 4. 5. 6. 8. 9. 10. 11.)
Végül, a harmadik tényező, amely a keresztény életünk megújításához kell, amit látok az egyház történetében: adni. Tudjunk adni! Akár egészen egyszerű formában, a szegényeken, a rászorulókon valamiképpen segíteni, de aztán az is, hogy az életünkben értékesnek bizonyult meglátásokat, tapasztalatokat valamilyen formában tudjuk továbbadni másoknak.
Ennek rengeteg példája van az egyház életében. Avilai Szent Teréz parancsot kapott, hogy írja le a dolgait, és végül rászánta magát. A bevezetésében írja is, hogy teljesen alkalmatlannak érezte magát, de ha már parancsolták neki, akkor hozzálát. Olyan jóízűen tudta kifejezni magát, olyan egyszerűen, őszintén! Kis Teréz is megírta a maga meglátásait.
Aztán Szent Ignácnak is köszönhetjük, hogy át tudta adni a tapasztalatait élő módon a Lelkigyakorlatokban. Kevés hozzá fogható élmény, alkotás, mű, életmű található az egyházban, mint amilyen a lelkigyakorlatos könyvecske. Végtelenül egyszerű könyvecske, de azt megjegyezte, hogy kísérte a gyakorlat. A lelkigyakorlatos praxisában, amit megtalált, azt nem tartotta meg magának, hanem adta tovább. Így képezte ki az első munkatársait, olyanokat, mint Xavéri Szent Ferenc.
Szóval adtak, és adni is fognak. Akik a Jó Istennek adták az életüket, azoknak az élete termékeny lesz valamilyen formában. Ne sajnáljuk, hogy levelezzünk a velünk rokon gondokozásúakkal, még ha távol vannak is. A leveleken keresztül is közvetlen hatás áradhat az életünkbe. Nem pusztán csak az, hogy ha jön a karácsony és újév, akkor boldog újévet kívánunk, hanem próbáljunk meglátásokat is beletenni, amikre rájövünk. Mindegyikünknek az életében rejtőzködnek igen szép, értékes dolgok.
Most, hogy néha gyerekekkel köll valami találkozót csinálni, mesélni nekik, akkor egy-két bűbájos dolog bukkan föl előttünk. Az édesanyám tanítónő volt, és mikor én születtem, 1914-ben, decemberben, akkor ő tanított, és olyan udvarias voltam a születésemmel, hogy csaknem a karácsonyi szünet elején születtem, és akkor ő letöltötte a karácsonyi szünetet, és ment vissza tanítani. Nem volt más. Engem meg rábízott egy pesztonkára. Én aztán rakoncátlan kölyök lettem; nem tudom, hogy mi sarkallt engem azokra a csintalanságokra.
Az édesanyám egyszer azt mondta: „Te, ha még egyszer ezt csinálod, cérrrnával kötlek az asztal lábához!” Ez a „cérrrnával” valami rettenetes, vérfagyasztó dolog volt nekem. Na, egyszer aztán elérkezett az idő. „Tovább nem várok! Gyere!” Már közeledett az ebéd, barátfüle lett volna, és én nem tudom, mit csináltam – arra nem emlékszem –, de bekövetkezett ez a „cérrrnával” kötözés. Bementünk a szobába, ott volt a szép asztal, olyan kimunkált lábas stílus volt a divat abban az időben, és az édesanyám kötött a csuklómra cérnát, odakötött az asztal lábához, és én odatérdeltem. Na, kimegy, a család készülődik az ebédhez, én meg: „Hát ez csak cérna! Az ablak nyitva van! Csak a roletta van lehúzva!” Elszakítottam a cérnát, óvatosan fölmásztam az ablakba, ki a szabadságba!
A házunk mellett volt egy rét, a rétnek pedig az út mellett vezetett a hányása. Azon átmentem, lehasaltam, és lestem a fejleményeket. Nem tudom, hány éves lehettem, úgy négy körül voltam. És akkor egyszer csak nyílik az ajtó és ott állt a két fogdmeg testvérem, a János meg a Béla, szét lettek küldve az édesanyámtól azzal, hogy „Keressétek meg!”. Hát az én fejemet, ahogy ott kuksoltam, a János mindjárt észrevette. Bekerítettek, megfogtak, és én meg is adtam magam, mert gondoltam, hogy hátha még a barátfüléből maradt.
Ez az ember életében egy bűbájos kis történet, de mit rejt magában ez? A gyerekek megérzik, hogy „Hohó! Nemcsak cérrrnával vagyunk odakötve a családi asztal lábához! Sokkal erősebb kötelékekkel, még a láncnál is sokkal erősebb kötelékekkel vagyunk odakötve a családhoz.” És akkor az ember már felejthetetlenebb formában tudja segíteni ezeket a gyerekeket, hogy megbecsüljék a családjukhoz tartozást.
Érdemes ezeket is megírni – pláne ha valakinek egy kis írói adottsága van. Ezek nagyon jól használhatók, pláne a pedagógusoknak. Nem sokat köll kertelni, mindjárt rá kell tapintani a lényegre.
Ugyancsak ilyen volt, mikor a kishúgom nagyon szeretett csavarogni. Ebédnél mindig kerestük. Ott meg arra került a sor, hogy „Mégy világgá!” Édesanyám mondta neki, hogy „Itt van! Bekötöm azt a tányért, beleteszek egy kis kenyeret meg vizet, aztán menj világgá!” Most is előttem van. A karjára volt akasztva a kendőben az a cucc, és elindult, de mindig lassabban ment. Aztán a ház elejéről fordult vissza. Érezte az odatartozást a házhoz, a családhoz.
