Szeptember 30., évközi huszonhatodik vasárnap, helyettesítő szöveg (B egyházi év) (1987)
(Erre a vasárnapra nincs az archívumban prédikáció.
Helyette egy 1987-ben, Anthony de Mello könyve alapján tartott,
Ábrahámról szóló lelkigyakorlat nyolcadik részletét közöljük.
További részek: 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 9. 10. 11.)
7. Ábrahám próbatétele
Ez Ábrahám életének legnagyobb, legkiemelkedőbb mozzanata. Életünk során mindannyian találkozunk próbákkal. Ábrahám ilyen szempontból valóban mindnyájunknak a képe; a hitünk atyja ilyen szempontból is: a hitünkben mi is próbára leszünk, vagy vagyunk, vagy voltunk téve.
A Teremtés könyvének 22. fejezetét olvassuk el.
„Ezek után az események után történt, hogy Isten próbára tette Ábrahámot, és így szólt hozzá: »Ábrahám, Ábrahám!« »Itt vagyok« – felelte.
Akkor ezt mondta neki: »Vedd egyetlen fiadat, akit szeretsz, Izsákot, menj Morija földjére, s ott mutasd be égőáldozatul azon a hegyen, amelyet majd megnevezek neked.«
Másnap reggel Ábrahám korán fölkelt, fölnyergelte szamarát, magával vitte két szolgáját és a fiát, Izsákot. Miután fát hasogatott az égőáldozathoz, fölkerekedett, és elindult a hely felé, amelyet Isten mondott neki.
A harmadik napon Ábrahám fölemelte szemét, és messziről meglátta a hegyet.
Ábrahám azt mondta a szolgáknak: »Maradjatok itt a szamárral. Én és a fiam elmegyünk imádkozni, és utána visszatérünk hozzátok.«
Ábrahám tehát fogta az égőáldozathoz szükséges fát, s fia, Izsák vállára adta, ő pedig kezébe vette a tüzet és a kést. Így mentek egymás mellett.
Akkor Izsák megszólította Ábrahámot: »Atyám!« Az válaszolt: »Igen, fiam!«
Ez azt mondta: »Lám, itt a tűz és a fa, de hol a bárány az égőáldozathoz?« Ábrahám így felelt: »Isten majd gondoskodik bárányról az égőáldozathoz, fiam.« Így mentek tovább egymás mellett.
Mikor megérkeztek arra a helyre, amelyet Isten mondott neki, Ábrahám megépítette az oltárt, rárakta a fát, megkötözte a fiát és az oltárra helyezte a fa tetejére.
Akkor Ábrahám kinyújtotta kezét, vette a kést, hogy feláldozza a fiát.
De az Úr angyala rászólt az égből és azt mondta: »Ábrahám, Ábrahám!« »Itt vagyok« – felelte.
Az folytatta: »Ne nyújtsd ki kezedet a fiú felé és ne árts neki. Most már tudom, hogy féled az Istent és egyetlen fiadat sem tagadtad meg tőlem.«
Amikor Ábrahám fölemelte szemét, látott egy kost, amely szarvánál fogva fennakadt a bozótban. Ábrahám odament, megfogta a kost, és feláldozta égőáldozatul a fia helyett.
Ábrahám így nevezte a helyet: »az Úr gondoskodik«, ezért mondják mind a mai napig: »a hegyen, ahol az Úr gondoskodik«.
Azután az Úr angyala az égből másodszor is szólt Ábrahámhoz,
és mondta: »Magamra esküszöm – ez az Úr szava –, hogy mivel ezt tetted és egyetlen fiadat sem tagadtad meg tőlem, gazdagon megáldalak.
Utódaidat megsokasítom, mint az ég csillagait és mint a tengerpart fövényét, utódaid elfoglalják majd az ellenség kapuját.
Utódaid által nyer áldást a föld minden népe, mivel hallgattál a szavamra.«" (Ter 22,1–18)
Döbbenetes, irodalmilag szinte tökéletes darab a Szentírásból. Sejtjük, hogy Ábrahám életének legnagyobb élménye van előttünk. Borzasztó erős történet. Nemcsak nekünk erős, hanem teológusoknak, íróknak, filozófusoknak is, akik ezzel foglalkoztak. Akár Luther, akár a filozófus Kirkegaard: mindegyik érezte, hogy itt valami rettenetesen nehezen megemészthető dolog van.
Luther azt mondja a rá jellemző módon, hogy annyit ért ebből, vagy annyit se ért ebből, mint az a szamár ott, amelyet otthagyott Ábrahám a hegy lábánál, míg ő fölment. Tehát teljesen megáll ez előtt.
Kirkegaard meg azt mondja, hogy gyerekkora óta csodálta ezt a jelenetet, és egyre nehezebbnek találta a megértését. És hozzáteszi: bizonyosan nem tanult ember volt, aki eredetileg leírta ezt a történetet, mert ha értette vagy fölfogta volna írás közben, hogy milyen súlyos dolgokat ír, akkor nem így írta volna le, hanem megmagyarázott volna egy pár dolgot, amire mi kíváncsiak vagyunk.
Szóval nem könnyű ezt megemészteni. Próbáljuk meg mégis megtalálni az utat hozzá, mert mindegyikünk érintve van általa. Mindegyikünknek az életében vannak olyan nehéz dolgok, amik elől nem térhetünk ki, amiket meg kell emészteni, ami pont a hitünket, Istenhez való viszonyunkat érinti.
Jellemző, hogy hányan hányféleképpen próbálták már magyarázni ezt a szöveget. Rengeteg próbálkozásról tudunk, számtalan különböző magyarázatról.
A mi szerzőnk abból indul ki, hogy Ábrahámban milyen fogalom él Istenről, amikor az utasítást – vagy belső indítást – kapja, hogy ezt tegye meg.
Gondoljuk meg: ő az ég és föld urára gondol, azt vallja istenének. Több helyen olvasunk utalást arra, hogy eljutott az egyistenhitre. Utána kapott Isten részéről egy ígéretet, amely az egész életét megmozgatta, más irányba terelte. S végül megkapta az ígéret beteljesedését is: megvolt a fia, Izsák.
Tehát az élhetett talán benne, hogy igen, Isten föltétlenül megbízható, beteljesíti az ígéretét, lehet rá hagyatkozni, lehet tárgyalni vele; az ember megértetheti magát Istennel, rá lehet bízni magunkat, életünket, sorsunkat; jót akar, nekem is utódot ígért, megadta; földet ígért, azt is megmutatta már.
Ábrahám életében ez borul fel: a nyugodt, biztos, kiszámítható elgondolás Istenről. Egyszerre berobban Isten részéről egy egészen más, és minden eddigi biztonságát teljesen fölforgató követelmény, amely őt a legnehezebb helyzet elé állítja. Egyszerű utasítás, minden magyarázás nélkül – mint ahogy a mi életünkben is szoktak történni a dolgok. Nincs magyarázat. Egyszerre valami berobban. Őt is ez érte: menj ide és ide, áldozd fel a fiadat. Minden magyarázat nélkül.
Csak az író mondja, hogy Isten próbára tette Ábrahámot, de Ábrahámnak nem mondta Isten, hogy vigyázz, most próbára teszlek. Ő teljesen váratlanul és valóságosan kapta ezt a dolgot. Ábrahám pedig erre föl a maga ősi, eredeti emberségében mutatkozik meg: magatartásával megmutatja, milyen ember ő.
Látjuk az egész drámai cselekményt: elindul szó nélkül, viszi a fiát. Döbbenetes. Ha egy kicsit elmélkedünk róla, érezzük, hogy igen, ilyen események elé van állítva minden ember. Ilyen magyarázat nélküli, kemény megbízás elé. Nézzünk szembe vele: mi hogyan éljük meg ezeket a dolgokat? Hogyan fogadjuk az életünk próbáit? Hogyan reagálunk rájuk? Tompultan tudomásul vesszük ezeket és nem kérdezünk semmit, vagy fölfogjuk ezeket és közelebb kerülünk általuk Istenhez? Hogyan szerepelnek ezek az életünkben?
Ez a szövegrész ennek az elmélkedésnek a helye. Olyan, mint egy lassított felvétel: veszi a fát, kést és a tüzet, a szalmát föltölti. Aztán következik az a megdöbbentő beszélgetés apa és a fia között. Azt mondja: majd gondoskodik Isten. Ez aztán többször előfordul: a helyet is úgy hívták, hogy „Isten majd gondoskodik róla". Talán az egész elbeszélés megértésének ez az egyik kulcsa. Ne féljünk, bármi fordul elő, Isten az, aki kezdte az életünkkel az ő tervét, Isten fogja majd folytatni, Isten fogja majd lezárni, megtalálni a kellő pillanatot, a kellő megoldásokat. Isten gondoskodik, de nekünk kell azt megélnünk, mint Ábrahámnak. Mi is szereplői vagyunk a jelenetnek.
Szóval itt van előttünk ez az egész: aztán Isten megszakítja. Amikor már addig viszi, hogy egész komolyan föl akarja áldozni a fiát: megszólal. Úgy folyik a történet, mintha Isten csak arra lett volna kíváncsi, hogyan viselkedik Ábrahám egy ilyen helyzetben.
Ma a fölött a szikla fölött, ahol a hagyomány szerint Ábrahám azt az áldozatot bemutatta, van egy csodálatos aranykút. Mellette nem messze pedig ott van a Golgota. A hely igazi kulcsa itt van. Nem csak Ábrahám hitét mutatja meg, hanem – mivel Morija-hegye a Golgotához egészen közel áll – Isten föltétlen, önfeláldozásig menő szeretetét állítja elénk. És egy olyan embert, Ábrahámot, aki fölér Istenhez, mert áldozatkészségben a végsőkig elmegy.
Vajon én meddig tudok elmenni? Milyen fából vagyok faragva? Milyen a lelkiállapotom? Mert Isten elmegy a végsőkig. Ábrahámtól nem kívánja, hogy beteljesítse az áldozatot. Hiszen helyette maga Isten hozza meg a végső, legnagyobb áldozatot – a fián keresztül.
Ez a mi hitünk alapköve, sziklája. Ábrahám áldozata is egy sziklához kötődik, amely a régészek szerint valóban emberáldozat helye volt; megtalálták a vér lefolyására vágott csatornácskákat. Vannak, akik szerint az akkor szokásos emberáldozat gyakorlatát akarta megszüntetni Isten – éppen Ábrahám példáján keresztül.
Azon a vidéken valóban szokás volt a gyerek feláldozása. Még a római jogban is föltétlen hatalma volt az apának a gyermekei fölött. Elpusztíthatta, megölhette, eladhatta őket, bármit csinálhatott velük. Teljhatalma volt a gyermeke fölött.
Ezt akarta volna Isten Ábrahámon keresztül megszüntetni? A szöveg nem ezt mondja. Hanem azt, hogy próbára akarta tenni Ábrahámot. Mennyit ér a hited? Az ábrahámi áldozat „kiegészítője" a golgota-hegyi áldozat: Isten áldozata, amely visszavonhatatlan, végleges, örök. Én ennyire szeretlek Téged, elmegyek a legvégsőkig. Téged pedig próbára teszlek: meddig tudsz elmenni, meddig mész el?
Én így látom ennek a mozzanatnak az értelmét Ábrahám életében. És ha magamra alkalmazom, akkor bizony nagyon gyöngécske eredményt kapok. Bármire gondolok az életemben, éppen a végső viszonzóképességben látom a hitem gyöngeségét. Mintha Isten kíváncsi volna minden nap ránk, hogy mennyire szeretjük. Hogy mennyire komoly az életünk. Igazán éljük vagy csak játsszuk az életünket?
Ábrahám megrendítő esete ezt mutatja, hogy ő nagyon komolyan veszi az Istent. Talán éppen ebben vehetjük segítségül és fordíthatjuk javunkra ezt a jelenetet: nézzünk ilyen szemmel az életünkbe, és kérjük Istent, hogy igazi, élő hitet kapjunk. „Növeld bennünk a hitet" – mondták az apostolok is, hiszen ők is végigjárták ezt az utat. Mi is igazi, élő hitet szeretnénk, és azt, hogy Isten szeretetét viszonozva tudjuk komolyan venni a hitünket. Nem lesz könnyű. De próbálkozzunk vele.
(További részek: 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 9. 10. 11.)
