November 11., évközi harminckettedik vasárnap, prédikáció (B egyházi év) (1979)
Krisztusban kedves testvérek!
A múlt vasárnap kiegészítése ez a mai vasárnapi három rész a Szentírásból.
A múlt vasárnap a fő törvényről: a mindenség, az egész élet, az egész teremtés, a lelkünk fő törvényéről, Isten fő törvényéről volt szó. A szeretet nagy törvényéről. És láttuk, hogy teljes szívből, teljes lélekből csak úgy lehet szeretni, ha bekapcsolódunk az Úr Jézus szívébe, a Szentlélek működésébe. Magunk képtelenek vagyunk erre.
A mai olvasmányok a főparancsnak, a szeretet nagy törvényének egy másik oldalát világítják meg. Ugyanazt másik oldalról, az adás oldaláról.
Két özvegyasszony is szerepel. Az egyik a sareptai özvegy. Története mélységes szimbolikus értelmet rejt. Nagy szárazság van, kifogy az ember minden tartaléka, az özvegynek már csak egy maroknyi lisztje maradt.
Ennek mély jelentése van: a mi oldalunkon, a teremtés oldalán véges minden. A mi emberi életünkben sokszor érezzük azt, hogy kifogytam, a határára érkeztem a képességeimnek, a lehetőségeimnek. De van egy titokzatos pont: jön egy próféta. Ez a próféta – Illés – az Úr Jézus előképe. És ha a próféta szavára megtesszük azt az emberileg értelmetlen valamit – csak bátran add oda az utolsót –, akkor történik valami.
A mi véges világunkból egyszerre minőségi változás történik. Ugrás a kifogyhatatlanba, a végtelenbe: ha megteszed azt a lépést, ha nem félsz semmitől, ha odaadod az utolsódat is. Ha adsz, akkor átmégy az isteni vonalára, a kifogyhatatlan térségbe, valóságba, életbe. Ott már nem kell félni attól, hogy nem lesz elég. Minden szeretet ilyen átmenetet jelent.
És itt van gyakorlatilag a mi életünk legnagyobb problémája is. Elérkeztünk a hétköznapi életünk legnagyobb kérdéséhez.
Az ember aggodalmaskodik: mi lesz, ha teljesen kiszolgáltatom magamat? Nem adhatom át a másik kénye-kedvére magamat! Mert az ember olyan, ha kicsit adok, akkor az egész kell. Jaj, mi lesz? Az egész életünk tele van ilyen dolgokkal: mindent... de azt már aztán nem. Azt már nem bírom, összeomlanak az idegeim stb.
Ez egy sajátos minden nap visszatérő problémája a szeretetnek. A főparancs itt bukhat meg: a mi kicsinyességünkön. Amikor nem megyünk át, mint az özvegy: az egyik is, meg a másik is.
A másik özvegynél ugyanazt látjuk. Az utolsója, amije volt az a két garas. Mégis odaadta – és mindenkinél többet adott.
A mai vasárnap ezt tárja föl: észre kell vennünk, hogy pontosan itt van az a titok, amit az Úr Jézus főpapként is megvalósított. Ameddig bőven van, ameddig gazdagok vagyunk, és sokat tudunk adni, addig nincs probléma. A probléma ott jön elő, amikor látszólag elfogy mindenünk. Ott köll a hit, ott köll a remény, ott van szükség a szeretetre, ott lehetünk nagyok. Ott tágul ki a nagy lehetősége az életünknek. Az öregségünk is ilyen, mikor már látszólag nem tudunk adni semmit, haszontalanok vagyunk, kifogy minden: éhség, szárazság.
A mai evangélium és az olvasmányok megmutatják, hogy nem fogyhat ki minden. Jön Jézus, a próféta és nemcsak a szavával, hanem az egész életével útbaigazítást ad, mond valamit. Azért van idetéve a két özvegyasszonyról szóló jelenet közé mintegy a harmadik olvasmány a főpapról, hogy egyszer s mindenkorra bement a nem kézzel épített szentélybe, megtanított bennünket mindent odaadni. Mert a fő törvény, a szeretetnek a titka itt kezdődik. Ez fejezi ki azt.
Más szóval az áldozat, itt van az áldozat. A mi főpapunknak nincs szüksége több áldozatra, mert Ő egyetlen áldozatával tökéletesen tudott adni, az adás legteljesebb művészetére jutott, mindent odaadott. Nem tett kikötéseket, hogy igen, de Júdást, azt nem... hát már mégse... hogy csókkal áruljon el, és úgy adjam oda az életemet? Vagy: ezeknek, a főpapoknak? Azt már nem! Nincs semmi kikötés az életében. Vagy: ilyen gyáva tanítványok között, akik megfutnak az ember mellől, pont, mikor a legnagyobb szükség volna rájuk? Látjuk, hogy ez teszi naggyá az áldozatát, ez jellemzi az Úr Jézus áldozatát. Itt van az az arany igazoló jegy, hogy ez isteni szeretet, ez végleges, teljes, maradéktalan, nincs szükség többre.
S az Úr Jézus a szentmise áldozatban napról-napra ide akar bennünket bevonni. A mi napi életünknek a nyikorgói, azok az elütő, disszonáns hangok mind itt vannak, itt jelennek meg: igen, odaadtam az életemet, de ezt már nem adom oda. Ezt már nem vagyok hajlandó elviselni, és ezt nem tűrhetem, nem bírom!
Ha sikerül a teljes halálugrás, a lesz ami lesz; ha Jézus Krisztusban teljes szívvel akarok szeretni, a Szentlélekben teljes lélekkel akarok szeretni, akkor megoldottuk a szeretet problémáját. A Rubiconon átmegyünk. A félelmekből – hogy: jaj, már csak ez a maroknyi van – itt van valami átmenet a hitéletbe, itt van a remény, és itt van az igazi szeretet.
Ezt az Úr Jézus most megadja nekünk: halljuk az átváltozás szavait, ez az én értetek odaadott testem, és értetek kiontott vérem.
A szentáldozásban és egész mennyei lényével minket, földieket át akar hatni. Engedjük át Neki magunkban minden félelmünket, minden aggodalmaskodásunkat, szűklátókörűségünket vagy reszketésünket a létünkért. S akkor átjutunk az Ő szeretetébe. Akkor szabadulunk föl, akkor oldjuk meg az életünk nagy titkát. A fogadalmaink odatorkollnak mind, arra szeretnének teljesen fölszabadítani bennünket. Ott a misztika is, az Istennek önmagát teljesen kiszolgáltató ember titka ott van, mert Isten ilyen. Így mutatkozott be előttünk: a teljes szeretet nyelvére fordította le magát Jézus Krisztusban.
Az adásnak mennyi módját látjuk a világon. Szülők a gyerekek felé, egymás felé. Dolgozó emberek, tudósok, pedagógusok, államférfiak – végső fokon mind adnak. Csak rátaláljunk az adás titkára, ahol az, amit adunk, már nem véges, kis korlátolt földi dolog lesz. A szeretet ereje, a hit ereje átalakítja azt örök értékké, és örök javunkra is fordítja.
Beállítja az adást az isteni, egyetemes áramlásba, szeretet-áramkörbe. Ez az adás titka. Így lesz az az adás bölcs, kiegyensúlyozott és igazságos, mértékletes és ugyanakkor mégis nagylelkű.
Függelék – a szentmise olvasmányai
1Kir 17,10–16
Erre útra kelt és elment Careftába. Amikor a város kapujához ért, épp ott volt egy özvegyasszony - rőzsét szedegetett. Megszólította és azt mondta neki: „Hozz nekem egy kis vizet korsóban, hadd igyam!"
Amikor elment hozni, utána szólt: „Hozz egy harapás kenyeret is!"
Azt felelte: „Amint igaz, hogy a te Istened él: nincs sütve semmim, csak egy marék lisztem van a szakajtóban, meg egy kis olajam a korsóban. Épp azon vagyok, hogy rőzsét szedjek, aztán megyek és elkészítem magamnak és fiamnak. Megesszük, aztán meghalunk."
Illés azonban így válaszolt neki. „Ne félj! Menj, s tedd, amit mondtál; csak előbb csinálj belőle egy kis lángost, aztán hozd ki nekem; magadnak és fiadnak csak utána készíts.
Mert azt mondja az Úr, Izrael Istene: A szakajtó ne ürüljön ki, a korsó ne apadjon el addig, amíg az Úr esőt nem hullat a földre."
Elment hát és úgy tett, amint Illés mondta. S volt mit ennie, neki is, fiának is.
A szakajtó nem ürült ki, és a korsó nem apadt ki az Úr szava szerint, amelyet Illés által hallatott.
Zsid 9,24–28
Krisztus ugyanis nem kézzel épített szentélybe lépett, amely a valódinak csak előképe, hanem magába a mennybe, hogy most az Isten színe előtt közbenjárjon értünk.
Nem azért lépett be, hogy többször áldozza fel magát, mint ahogy a főpap minden évben idegen vérrel belép a legszentebb szentélybe,
hiszen akkor a világ kezdete óta már többször kellett volna szenvednie. Így azonban az idők végén egyszer s mindenkorra megjelent, hogy áldozatával eltörölje a bűnt.
Amint az ember számára az a rendelkezés, hogy egyszer haljon meg, és utána ítéletben legyen része,
úgy Krisztus is egyszer áldozta fel magát, hogy sokak bűnét elvegye. Másodszor nem a bűn miatt jelenik meg, hanem azok üdvözítéséért, akik rá várnak.
Mk 12,38–44
Tanítás közben ezt a figyelmeztetést adta: „Óvakodjatok az írástudóktól! Szeretnek hosszú köntösben járni, és szeretik, ha nyilvános tereken köszöntik őket.
Szívesen elfoglalják a zsinagógában és a lakomákon a főhelyeket.
Felélik az özvegyek házát, közben színleg nagyokat imádkoznak: annál szigorúbb ítélet vár rájuk."
Ezután leült szemben a kincstárral és figyelte, hogy dob a nép pénzt a perselybe. Sok gazdag sokat dobott be.
De aztán jött egy szegény özvegy, s csak két fillért dobott be.
Erre odahívta tanítványait, s így szólt hozzájuk: „Bizony mondom nektek, ez a szegény özvegy többet adott mindenkinél, aki csak dobott a perselybe.
Mert ők a feleslegükből adakoztak, ez pedig mindent odaadott, ami csak szegénységétől telt, egész megélhetését."
