Január 13., Urunk megkeresztelkedése, prédikáció (C egyházi év)
Krisztusban kedves Testvérek!
Ez a vasárnap még lényegesen hozzátartozik a megtestesülés titkának ünnepléséhez. Az Úr Jézusban az Örök Ige a teljes emberi természetet vette fel, ezt a különös valóságot.
Ebből most azt emeli ki a Szentírás, hogy az Úr Jézus megkeresztelkedik. Egész sajátos módon, éspedig úgy, hogy odalép a többi bűnös közé. Miután mindenünnen jött a nép Jeruzsálemből, a Jordánon túlról is, és megkeresztelkedtek, vagyis belemerültek a Jordán vizébe, annak a jeléül, hogy bánják bűneiket, utána Jézus is belemerült abba a szennyes vízbe. És Keresztelő Szent János azt mondja róla, hogy Ő az Isten báránya, aki magára veszi a világ bűneit.
Ez azt jelenti, hogy az Úr Jézus úgy magára vette az emberi természetet, hogy mindazt a terhet, ezt a szörnyűséget, ami erre a mi emberi természetünkre nehezedik, azzal minddel vállalja a szolidaritást Isten előtt. Megmerül ebben.
Ezt emeli ki a mai ünnep, de még egy másik dolgot is: azt, hogy Jézus betelik Szentlélekkel. Itt nem arról van szó, hogy a személyes harmadik isteni személy egy az Örök Igével. A Szentírás itt azt a szót használja, hogy pneuma. A Szentírásban ez néha a harmadik isteni személyre vonatkozik. Itt azonban nem: itt arra az ajándékra vonatkozik, ami Jézus emberi létét eltölti. A Szentlélek ajándéka ez, de teremtett emberi ajándék. Az Ő lelkisége.
Erre nekünk, magyaroknak, nincs külön szavunk. Mi a lelket, a pszichét a közbeszédben nem különböztetjük meg annyira a szellemiségünktől, a lelkünket eltöltő gondolatvilágtól, szellemi világtól, értelmi, akarati, érzelmi ajándékoktól, amelyeket Isten ad az újjászületett emberbe.
Az, hogy az Úr Jézus betelik a Szentlélekkel, az Ő sajátos karizmáját jelenti, amit most főleg a Szentlélek-mozgalmakkal kapcsolatban veszünk újra észre. Minden embernek megvan a saját adományösszege, amit Isten, az Ő újjászületett lelkében eláraszt. Mindegyikünknek megvan a maga sajátos ajándékkötege.
Most ez domborodik ki a Szentírásban: az Úr Jézus emberi lelkének a karizmája. Gyöngédséget, tapintatot, szeretetet jelent ez, amit Jézus az emberi nemmel szemben tanúsít – mindnyájunkkal szemben.
Nem elég az, hogy az Úr Jézus a megtestesüléssel második isteni személyébe emelte örökre ezt a mi emberi természetünket, és ezzel kimondhatatlanul megtisztelt bennünket. Örökre az Övé az emberi természet, és le nem teszi soha. Sem szenvedésében, sem halálában nem tette le. A feltámadásában aztán megmutatta, hogy örökre egyesítette magával azt, amit teremtett. De ez nem elég, hanem az Úr Jézus emberi lelke olyan ajándékokat kapott, amelyekkel meggazdagította ezt az egész emberi világot.
Mindegyikünk meggazdagítja valamivel – de az Úr Jézus olyan ajándékokkal van kitüntetve, elárasztva a Szentlélek által, hogy ezekben az ajándékokban kidomborodik valami. Kidomborodik az irántunk való figyelme, gyöngéd tapintata, szolidaritása, a velünk való együttérzése, egységvállalása, közösségvállalása. Ez az Úr Jézusban a sajátosan Krisztusi.
Semmi agresszió nincs benne, nem ítél el, nem erőszakoskodik senkivel, sem akar senkinek a fejére nőni, nem hatalmaskodik. Lemond minden hatalmi eszközről és fölényről velünk szemben. És ezzel az emberi természetben megnyitja ezt a dimenziót. Felerősíti. Behozza az emberi történelembe az egyházon keresztül ezt a teret.
Most, a mi korunkban különösen a szemünk előtt van ennek az óriási jelentősége. Mert az Úr Jézus mint ember, az emberi lelkével is a szeretetnek, békének, az igazságosságnak, a tapintatnak, az emberi jogoknak az oldalán áll. Mint ahogy mindinkább kidomborodik, hogy az Anyaszentegyház is mind tudatosabban a szegények mellé áll.
Ezt a dimenziót jelenti, hogy az Úr Jézus Szentlélekkel betelik. Azt is látjuk a mi korunkban, hogy ebben a mi emberi természetünkben nemcsak ez a szent pneuma-szellemiség lehetséges, hanem van itt mindenféle más szellemiség is. Szörnyű szellemiségek. Az erőszak, a hatalmaskodás, a kizsákmányolás, az önzés. Az egyik embernek vagy osztálynak a fölülkerekedése. Egyik nemzetnek vagy tömbnek a másik fölé kerekedése. Ez a kíméletlen harc, az a szörnyű, kegyetlen pokoli vonás az emberi természetben, amitől visszariadunk, amikor hallunk róla, hogy emberek ezt engedték elhatalmasodni magukban. Ezt jelenti az Úr Jézus keresztsége.
És mi, a mi keresztségünkben, ebben merülünk meg: az Úr Jézus lelkében. Életében, halálában és feltámadásában. Részesei leszünk Jézus lelkiségének, szellemiségének.
Az a kérdés, hogy mennyire tudatosan van ez bennünk, mert a keresztségünk régen volt, és akkor még nem voltunk öntudatosak. A bérmálás idején még csak olyan kamaszodók voltunk. Ezt egész életünkben egyre tudatosabban és tudatosabban magunkévá kell tenni, hogy látszódjék, érződjék rajtunk!
Itt a mai nap feladata. A más szellemiségeket, a sötét szellemi hatalmakat közös erővel kell az Úr Jézus szellemiségével legyőzni, átitatni. Semmi agresszió, semmi háborúskodás köztünk ne legyen, mert az öli a szeretetet, az ellentétben áll az Úr Jézus szeretetével.
Függelék – a szentmise olvasmányai
Iz 40,1–5.9–11
„Vigasztaljátok meg népemet, vigasztaljátok meg!" – ezt mondja Istenetek.
„Szóljatok Jeruzsálem szívéhez és kiáltsátok oda neki: Véget ért szolgaságának ideje, bocsánatot nyert a gonoszsága, hiszen kétszeresen sújtotta az Úr keze minden bűnéért."
Egy hang kiált: „Készítsetek utat a pusztában az Úrnak, egyengessétek Istenünk ösvényét a sivatagon át.
Minden völgyet töltsetek fel, minden hegyet és halmot hordjatok el. Ami egyenetlen, váljék egyenessé, a hegyek ormai legyenek olyanok, akár a völgy.
Akkor megnyilvánul majd az Úr dicsősége, és minden ember látni fogja. Igen, az Úr szája mondta ezt így."
Menj föl egy magas hegyre, te, aki jó hírt viszel Sionnak; emeld föl erősen hangodat, te, aki jó hírt viszel Jeruzsálemnek. Emeld fel hangod! Ne félj! És hirdesd Júda városainak: Nézzétek, a ti Istenetek!
Íme, Isten, az Úr, eljön hatalommal, karja mindent uralma alá vet. Győzelmének jutalma halad a nyomában, előtte meg a győzelmi jelvények.
Mint a pásztor, úgy legelteti nyáját. Karjaira veszi bárányait, az ölében hordozza őket, és nagy gonddal vezeti az anyajuhokat.
Tit 2,11–14; 3,4–7
Megjelent ugyanis megváltó Istenünk kegyelme minden ember számára,
s arra tanít minket, hogy szakítsunk az istentelenséggel és az evilági vágyakkal, éljünk fegyelmezetten, szentül és buzgón ezen a világon.
Várjuk reményünk boldog beteljesülését: a nagy Istennek és Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak dicsőséges eljövetelét,
aki önmagát adta értünk, hogy minden gonoszságtól megváltson, megtisztítson, és jótettekben buzgolkodó, választott népévé tegyen.
Amikor azonban üdvözítő Istenünk kinyilvánította jóságát és emberszeretetét, megmentett minket.
Nem azért, mert igazak voltak tetteink, hanem irgalmasságból, s a Szentlélekben való újjászületés és megújulás fürdőjében,
akit Üdvözítőnk, Jézus Krisztus által bőven árasztott ránk,
hogy kegyelmével megigazuljunk, s az örök élet reménybeli örököseivé váljunk.
Lk 3,15–16.21–22
A nép feszülten várakozott. Mindnyájan azon töprengtek magukban, vajon nem János-e a Krisztus.
Ezért János így szólt hozzájuk: „Én csak vízzel keresztellek benneteket. De jön nálam erősebb, akinek saruszíját sem vagyok méltó megoldani. Ő majd Szentlélekben és tűzben fog benneteket megkeresztelni.
Ekkor történt, hogy amikor már az egész nép megkeresztelkedett és Jézus is fölvette a keresztséget, és amikor imádkozott, megnyílt az ég,
és a Szentlélek galamb alakjában leszállt rá. Szózat is hallatszott az égből: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem."
