Március 3., nagyböjt harmadik vasárnapja, prédikáció (C egyházi év) (1983)
Kedves Testvérek!
A megtérést kezdtük fejtegetni. Ennek a fordulatnak, ennek a megtérésnek kell, hogy valami gyümölcse legyen bennünk. Miféle gyümölcsöt lehet várni egy megtért embertől? Ezt mi emberek is érezzük egymással szemben, hogy mit várnék el a másiktól, aki egyszer csak észrevesz engem. Felfedezi, hogy én is vagyok, kapcsolatba lép velem. Mit várok el tőle?
Ahogy a fának vannak finom bimbói, aztán kivirágzik, terem valamit, hasonló módon az embernek is van kivirágzása. Finom, szép dolgokban virágzik ki egy ember a másik felé és Isten felé is. Az Isten felé az első, ahogy az első olvasmányban, Mózesnél is látjuk, hogy az ember ráébred: jaj, hát eddig milyen lehetetlen is volt az én viselkedésem Istennel szemben! Az első kivirágzása a megtérésnek ez a ráébredés: de sok tapintatlanságot, értetlenséget tanúsítottam én az Istennel szemben. Minden másnak oda tudtam ajándékozni az én lelkem virágait, csak éppen Istenhez nem volt egy jó szavam! Egy őszinte, igazi odafordulásom. Ez az első virágzás. Ez olyan bűnbánatféle, őszinte, igaz, mélyről jövő felismerés.
Akkor jön a többi. Akkor az ember megérti: a Mennyei Atya az enyém, és én az Övé vagyok. Akkor ebből további virágzás jön, öröm: én nem senki földje vagyok, sehova se tartozó, haszontalan, széltől űzött levél vagy por, aki odacsapódok valahova, hanem én öröktől Valakitől vagyok, a mélységekben minden hála, a létemnek odakapcsolódik a Mennyei Atyámhoz, Ő ismer engem. Őbenne van a titka annak, hogy én vagyok, és hogy ilyen vagyok.
Ő vár engem, megtaláltam most ezt a felismerést, hogy én odatartozom Hozzá, ez termi aztán a többi virágot meg bimbót. Az örömöt, a biztonságot, a hit kifejezését, a reményt, a békét, a szeretetet. Ezek a virágai a megtérésnek.
De ezek még csak virágok, a termés aztán ebből az ember egész belső szerkezetét tekintve keletkezik. A mi szerkezetünk is olyan, hogy nem csupa virág, hanem összefüggésben van a benső fordulatunkkal az összes többi bennünk lévő virág.
És ez a nehezebb része a megtérésnek. Hogy a belső fordulatunkkal nőjön az egész viselkedésünk alakulása. Aszerint a belső fordulat szerint, amit az kíván. Hogy az ember, ahogy elfoglalja a helyét a családban, a környezetében, a szomszédságban, munkahelyén, az emberek között, a társadalomban, az mind egyezzen a belső fordulattal. Ez a nehezebbik dolog.
Széttöredezett, széttépett lények vagyunk a bűneink, hibáink, meg egyáltalában annak a matériának, anyagnak, amiből vagyunk a nehézkessége miatt. Nem vagyunk olyanok, mint a szellemi lények. A szellemi lény egész valója együtt mozdul egy döntéssel. Nekünk külön gondot kell fordítani arra, hogy nőjön a belső felfedezésünkkel, a belső Istenhez fordulásunkkal együtt, tartson lépést bennünk a gondolkozásunk, az érzelemvilágunk, a viselkedésünk, a tetteink, a vonatkozásaink, kapcsolataink.
Rengetegféle megtérés van. Kisebb-nagyobb, következetesen végigvitt megtérés, vagy csak olyan ímmel-ámmal végigvitt. Mint ahogy emberekkel is sokféle ismeretség van, nem mind egyforma. Az Istenhez való megtérésünkben – ahogy az evangélium mutatja – külön öröm az Istennek – az Úr Jézus kifejezése szerint csodálkozik is az Úr –, amikor valaki igazán komolyan veszi a dolgot.
A nagyböjtnek, a 40 szent napnak – húsvét előtt, amikor a keresztségünket újra felfedezzük, újra éljük – ez a feladata: életünk belső átdolgozása.
Ez a munka, ez a vállalkozás: az életem döntéseit, elhatározásait, ne befolyásolják illetéktelen hatások. Ne engedjem, hogy manipuláljon a környezetem, a társadalom, a hamis, téves felfogások, vagy ahogy mondják: ideológiák. Hanem felszabadult, tiszta, igaz ember legyek, akinek a döntéseire az igazság, a szeretet hat.
Nemcsak valamilyen megfoghatatlan igazság, hanem Valaki, aki az igazság: maga a Mennyei Atya – aki megismert –, Fiával, Szentlelkével együtt.
Ezt a megtérést várná tőlünk Isten, mint ahogy korunkban egy-két megtért embert a nagy nyilvánosság is megismerhetett. Teréz anya, Charles de Foucault és mások.
Mi is erre vágyunk és ezt az ajándékot kérjük a mai szentmisében. Hogy Isten személye betöltsön bennünket mint a gyermekeit, és azok legyünk, akinek szeretne, akiknek teremtett bennünket, és akiknek akar bennünket. Azok legyünk, amit megálmodott belőlünk.
Függelék – a szentmise olvasmányai
Kiv 3,1–8a.13–15
Mózes apósának, Jetrónak, Midián papjának a juhait őrizte. Egyszer messzire behajtotta a juhokat a pusztába, és eljutott az Isten hegyéhez, a Hórebhez.
Itt megjelent neki az Isten angyala a tűz lángjában, egy égő csipkebokorban. Mikor odanézett, látta, hogy a bokor ég, de nem ég el.
Így szólt magában: „Odamegyek és megnézem ezt a különös jelenséget, hadd lássam, miért nem ég el a csipkebokor."
Amikor az Úr látta, hogy vizsgálódva közeledik, az Isten megszólította a csipkebokorból: „Mózes, Mózes!" „Itt vagyok" – felelte.
Erre így szólt: „Ne közelíts! Vedd le sarudat a lábadról, mert a hely, ahol állasz, szent föld."
Azután így folytatta: „Én vagyok az Isten, atyáid Istene: Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene." Erre Mózes eltakarta arcát, mert félt Istenre tekinteni.
Az Úr pedig így szólt: „Láttam Egyiptomban élő népem nyomorúságát és hallottam a munkafelügyelőkre vonatkozó panaszát; igen, ismerem szenvedését.
Azért szálltam le, hogy kiszabadítsam az egyiptomiak hatalmából, és hogy kivezessem arról a földről egy szép, tágas országba, egy tejjel-mézzel folyó országba, a kánaániak, a hetiták, az amoriták, a periziták, a hivviták és a jebuziták területére.
Mózes ezt mondta Istennek: „Ha megérkezem Izrael fiaihoz és így szólok hozzájuk: Atyáitok Istene küldött, akkor majd megkérdezik: Mi a neve? – mit feleljek erre?"
Isten ezt válaszolta: „Én vagyok, aki vagyok." Azután folytatta: „Így beszélj Izrael fiaihoz: Aki van, az küldött engem hozzátok."
Azután még ezt mondta Isten Mózesnek: „Jahve, atyáitok Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene küldött hozzátok. Ez az én nevem minden időkre, s így kell neveznetek nemzedékről nemzedékre."
1Kor 10,1–6.10–12
Nem szeretném, ha elkerülné figyelmeteket, testvérek, hogy atyáink mind ott voltak a felhő alatt, mind átkeltek a tengeren,
s mind megkeresztelkedtek Mózesre, a felhőben és a tengerben.
Mindnyájan ugyanazt a lelki ételt ették, ugyanazt a lelki italt itták.
Ittak ugyanis a lelki sziklából, amely kísérte őket, s a szikla Krisztus volt.
De legtöbbjükben nem telt kedve az Istennek, ezért odavesztek a pusztában.
Ez mind intő példa lett számunkra, hogy ne kívánjuk a rosszat, mint ahogy ők megkívánták.
Ne is zúgolódjatok, mint néhányan zúgolódtak, ezért lesújtott rájuk a pusztító angyal.
Mindez előkép a számunkra, a mi okulásunkra írták meg, akik a végső időkben élünk.
Aki azt hiszi, hogy áll, ügyeljen, nehogy elessék.
Lk 13,1–9
Épp jött néhány ember, s azokról a galileaiakról hozott hírt, akiknek vérét Pilátus áldozatuk vérével vegyítette.
Erre ezt mondta: „Azt hiszitek, hogy ezek a galileaiak bűnösebbek voltak, mint a többi galileai, azért, hogy így jártak?
Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mind.
Vagy az a tizennyolc ember, akire rádőlt Siloámban a torony, és agyonzúzta őket, azt hiszitek, hogy bűnösebbek voltak, mint Jeruzsálem lakói közül bárki?
Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan."
Aztán egy példabeszédet mondott. „Egy embernek a szőlejében volt egy fügefa. Kiment, gyümölcsöt keresett rajta, de nem talált.
Erre így szólt vincellérjéhez: Három év óta mindig jövök, hogy gyümölcsöt keressek ezen a fügefán, de nem találok. Vágd ki! Miért foglalja itt a helyet?
De az így válaszolt: Uram, hagyd még egy évig! Körülásom és megtrágyázom,
hátha terem jövőre. Ha mégsem, akkor majd kivágod."