Karácsony napján olvasmányaiban, mondanivalójában eltér egymástól a hajnali szentmise (pásztorok miséje) és az ünnepi szentmise. A prédikációk is nyilván eltérőek. (a szerk.)
December 25., karácsony hajnala (A egyházi év)
Krisztusban kedves testvérek!
Ez a pásztorok miséje. Az evangélium meg az olvasmányok megegyeznek abban, hogy roppant egyszerű minden. Ez a végső egyszerűség nem más, mint amit megfigyelhetünk a legapróbb csöppségekben, a gyerekekben.
Az egész emberi szerkezetünk erre van beállítva: látni, hallani, fölfigyelni valamire, meggyőződni róla, befogadni a hatását, örvendezni; elmenni, elmondani, és azért, amit láttunk, hallottunk, magasztalni Istent. Ez egészséges emberi viselkedés.
Egész éltünket megvizsgálhatjuk: a hivatásunk sem más. Szent Lukács talán a nagy pásztorokat, az apostolokat láthatta ezekben a képekben, amelyeket elénk vetít. Mert az apostolok is meghallották, hogy hívta őket Jézus. Aztán elmentek. „Jertek és lássátok.” „Mester, hol laksz?” Aztán vele maradtak. Meggyőződtek róla, látták, hallották őt – bizonyos folyamat után, amikor begyógyult bennük az emberi természet minden elferdülése. A Szentlélek jött, és helyreigazította bennük ezt az egyszerűséget. Akkor örvendeztek, magasztalták Istent. Elmentek, mondták a dolgokat. Ez az egész.
Ez lenne az evangélium hirdetése is, ha ilyen egyszerűek lennénk, mint a pásztorok. Már tele lenne az evangéliummal az egész Föld. Csakhogy mi nem vagyunk ilyen egyszerűek. Az Úristent, a Mennyei Atyát már kezdetben valahogy nem láttunk, nem értettük, nem fogtuk föl, nem azt tettük, amit mondott. Nem örvendeztünk neki. Nem mentünk el mondani, nem tettük, amit hallottunk, nem magasztaltuk.
Itt van a nagy kettősség, hogy a szerkezetünk, az emberségünk, és az emberségünkben a gyermekség, a tiszta természet valahogy elromlott. Közbeékelődnek dolgok, amik akadályozzák azt, hogy halljunk. Most visszacseng a fülünkbe, hányszor szerepel az evangéliumban: a süketek hallanak, a vakok látnak, a bénák járnak, hirdetik az evangéliumot a szegényeknek… A vakság meg a süketség van rajtunk sokszor. Hiába mondja-mondja Isten; hiába van tele az egész levegő, a légkör, minden, Isten titkaival. Megtestesült, eljött, itt van. Részesülünk belőle minden nap. De annyira nehéz lett, megterhelt lett a mi emberi lényünk! Mi mást látunk. Másképp látjuk a dolgokat. Másképp halljuk, mint van. Millió filozófia. Túl okos az ember. A propaganda betölti a világot, de más szerepel a propagandában. Coca-cola, annak egész nagy, hatalmas hírverést csapnak. Tömít, tömít… eltömő anyagok bennünk, hogy ne lássunk, ne halljunk. Ne lássuk azt a tiszta, végtelen tiszta isteni gyermeket, aki Máriával és Józseffel ott van. És semmi más nincs ott.
A mi életünkben is mennyi halmozódott föl, mennyi vont el tőle! Egy egyszerű dolog: hogy imádkozzunk. Mennyi dolgot kell az embernek legyőzni! Olyankor jelentkezik az ember természetének ez a megterheltsége, beszennyezettsége, rozsdássága. Nem mozdul Isten gondolata, hívása szerint; az igazságok, a titkok, a szeretet hívása szerint. Ezért van ennek a kis gyermeknek olyan óriási munkája itt köztünk a földön: a szórólapátjával a szérűt megtisztítani. Bennünket megtisztítani; azt a sok-sok hulladékot kisöpörni, amit az ösztöneink fölhalmoznak bennünk.
A táplálkozás ösztöne… de nem csak a testi táplálkozásé. Befalni mohón ezt az egész világot, ami Isten és köztünk itt van színesen. Ez a táplálkozás ösztöne annyira betölti az embert, hogy míg odajutnánk, hogy vele éljünk, az ő Igéjével, az ő kenyerével, addigra már jóllaktunk minden mással.
A tevékenység ösztöne, menjünk, tegyük, ami eszünkbe jut. Azt nem szűrjük ki, hogy ő mit mond, mit tegyünk. Teszünk minden mást. Komplikáljuk az életünket. A nyugati világ agyon van telítve mindenfélével – ha hallgatjuk, hogy mi mindent csinálnak. Az evangéliumban meg Mária meghallotta Isten szavát, akaratát, aztán megtette. Boldog volt. Milyen egyszerű!
Az emberiség meg csinál mindenfélét. Valóban félelmetes, hogy mi mindent csinál. A fegyverkezésre gondolok, hogy 40 millió munkás dolgozik fegyvereken. Minek ez? – mondhatná Isten. Hol hallottátok, hogy ezt kell tenni? Mi tesszük, és nem tudunk leállni.
Milyen nagy munkája van ennek a kisdednek, hogy ezt mind eltakarítsa az útból, és újra gyermekké tegyen bennünket!
Az összes többi ösztön mind mit halmoz föl! A birtoklás, a bírvágy ösztöne! Az is mi mindent halmoz föl az emberben! Még a szerzeteseknél is! Tele tudunk lenni apró mütyürökkel, vacakokkal! Csak Őt nem tudjuk birtokolni, hogy a miénk legyen. A kisded Jézusnak mennyire ki kell fosztania bennünket, hogy a hely újra tiszta legyen, hogy ő legyen a miénk, és boldogok legyünk.
A többi, a társas ösztön, az érvényesülési ösztön, mind arra való, hogy az igazi érvényesülés irányába nyisson ajtót bennünk. De míg odajutunk! Először tele leszünk magunkkal, a mi dolgainkkal. Mikor aztán kiüresedünk magunkból és látjuk, hogy nem kellemes társalgó, nem kellemes társ, ha magunkban vagyunk, akkor fölfedezzük Őt, a gyermeket, és karunkra vesszük. Megtaláljuk Máriát és Józsefet. Addig sok munkája van a Kisjézusnak!
A többi ösztön is, a védekezési ösztön – míg arról leteszünk! Inkább minden ellen védekezünk, ami őt fenyegeti. Őt meg engedjük, hogy elfoglaljon minket.
A fajfenntartó: különös ösztön, amely az életre irányul, a boldogságra irányul, a szeretetre irányul. Mennyi halmozódik föl bennünk, ami a szeretet útjában van! Nem enged bennünket szeretni, nem enged bennünket ujjongani, magasztalni Istent!
Kisded Jézus, a szórólapáttal és a tüzeddel tisztíts meg, hogy a bennünk lévő ősi, aminek teremtve vagyunk, ami újjáteremtetett a keresztségben, vagyis az Istengyermek, kiszabaduljon, és magasztalhassa veled az Atyát. Szerethessen veled, élhessen veled! Ezt kérjük a pásztorok miséjében tőled, amikor találkozunk veled a szentmisében. Ámen.
Függelék – a szentmise olvasmányai
Iz 62,11–12
Az Úr hirdeti ezt a föld határáig: "Mondjátok meg Sion leányának: Nézd, eljön Szabadítód, vele van jutalma, előtte meg szerzeménye. 12Szent népnek hívják majd őket, az Úr megváltottjainak. Téged meg keresett városnak neveznek, nem elhagyottnak.
Tit 3,4–7
Amikor azonban üdvözítő Istenünk kinyilvánította jóságát és emberszeretetét, megmentett minket. Nem azért, mert igazak voltak tetteink, hanem irgalmasságból, s a Szentlélekben való újjászületés és megújulás fürdőjében, akit Üdvözítőnk, Jézus Krisztus által bőven árasztott ránk, hogy kegyelmével megigazuljunk, s az örök élet reménybeli örököseivé váljunk.
Lk 2,15–20
Mihelyt az angyalok visszatértek a mennybe, a pásztorok így szóltak egymáshoz: „Menjünk el Betlehembe, hadd lássuk a valóra vált beszédet, amit az Úr tudtunkra adott!” Gyorsan útra keltek, és megtalálták Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő gyermeket. Miután látták, az ezen gyermekről nekik mondottak alapján ismerték fel. Aki csak hallotta, csodálkozott a pásztorok beszédén. Mária meg mind emlékezetébe véste szavaikat és szívében egyeztette. A pásztorok hazatértek, dicsőítették és magasztalták az Istent mindenért, amit csak hallottak, és úgy láttak, ahogy tudtul adták nekik.
