Első körben lezárult Vácz Jenő SJ atya vasárnapi, illetve ünnepnapi prédikációinak feldolgozása. Azért első körben, mert számos olyan vasárnap van, amelyhez több prédikáció is kapcsolódik az archívumban; a párhuzamos szövegek szerkesztése még várat magára.
Amíg elkészül az eddig megjelent prédikációk részletes tartalomjegyzéke, az egyházi évek szerinti bontást közöljük a keresést megkönnyítendő.
A következő munkafázisban a lelkigyakorlatokat dolgozzuk fel és tesszük közzé. Hamarosan.
November 24., Krisztus Király vasárnapja, prédikáció (C egyházi év)
Krisztusban kedves Testvérek!
A szentleckében a sötétség országáról van szó, ahonnan Krisztus kiragad minket. Ez egy roppant valóság az emberiség múltjában, jelenében, jövőjében, egész történelmében. Noha Istentől származik a teremtés, mégis rettentően elsötétült a bűnnel. Ahogy Szent Pál mondja: egy emberen keresztül bejött a világba a bűn, s a bűn által a halál. Ez a legtömörebb kifejezése annak, ami a teremtésben megtörtént, ami valóság. Itt van a földön a bűn hatalma. Döbbenetes hatalom. Nem csak hogy először bejött az első ember szabad akaratán keresztül, hanem azóta is az egész emberi természeten keresztül jön be, árad, minden vonalon – Isten minden törvényét áttörve, félretolva.
Önkényesen próbál az ember úgy boldogulni, hogy azt hiszi, boldogulása az Isten törvényén túl van: ha azt áttöri, ott vár rá a boldogság. Lesztek, mint az Isten...
Azt hiszem, mivel mind emberek vagyunk, valamilyen formában, mind belekóstoltunk a sötétségnek ebbe a titokzatos birodalmába a bűneinkkel. Mindnyájan megkóstoltuk, hogy micsoda szörnyű valami rejtőzködik itten, micsoda keserű. Hogy az élet értelmét mérgezi, ami ott rejlik a bűn mögött. Az értelmetlenség, a sötétség, az elmagányosodás.
Krisztus Király ünnepén azt ünnepeljük, hogy a sötétség országába belépett Krisztus, az Isten Fia. Elküldte az Atya egyszülött Fiát. Aki olyasmit művelt, amit egy király sem. Egyedül, fegyvertelenül behatolt az ellenséges világ közepébe. És ott maga vívja ki a győzelmet, kezdi meghódítani a világot. Ehhez hasonlíthatjuk azt, amit Krisztus Király művelt a teremtésben, amelyet az ember elsötétített a bűneivel.
November 17., évközi harmincharmadik vasárnap, prédikáció (C egyházi év)
Krisztusban kedves testvéreim!
Az Úr Jézus jeruzsálemi útja végére ér. Szent Lukács egész hosszú szakaszt foglal egybe az Úr Jézus tanításából: elindul Jeruzsálemből s megérkezik, s a kettő között, út közben tanít. A legfontosabb dolgokat köti az övéi lelkére.
Ez az ő szerkesztési módja: a korabeli keresztények számára mindazt egybefogja, amit a hagyomány, az első keresztényeknek, az apostolok emlékezete hordozott az Úr Jézus tanításából. És most itt Jeruzsálemben – már megérkezve a templomba – akárcsak a magvető, amikor a magot már elvetette, előre látja, hogy milyen idő jön majd erre a vetésre, míg megérik.
Az Úr Jézus fölhasználja ezt a megjegyzést: nézd a gyönyörű köveket, amikből a templom épül. A templomot 24-ben kezdték építeni és csak 63-ban fejezték be. Amikor tehát az Úr Jézus ott volt, még nagyban épült, korántsem volt kész. Jézus fölhasználja ezt az alkalmat és betekintést ad, milyen idők jönnek majd az ő vetésére, amíg megérik. Egyúttal megadja az övéinek a figyelmeztetéseket, útbaigazításokat is: hogyan tartsanak ki.
Elgondolhatjuk azt a megjegyzést: nézd Mester, melyen gyönyörű kövek. Fehér márványkövek voltak ott, azokkal borították a templomot. Mi emberek úgy vagyunk, hogy a szemünk megakad annál, ami ott van. Az Úr Jézus azonban nem a közvetlen közelit látja. És nem is akarja, hogy az övéinek a szeme megakadjon a világ építőkövein. Messze áttekinti az egész időt, ami rendelkezésre áll, hogy az ő vetése megérjen. Hogy majd milyen időjárás jön. És amikor ebbe tekint bele, akkor azt mondja először az övéinek: olyan idők jönnek, amelyekben majd vigyáznotok kell, hogy félre ne vezessenek benneteket! Ne bolyongjatok! Azt mondja: planéte. Mi is használjuk ezt a szót: planéta, vagyis bolygó, amelyik körös-körül bolyong az űrben, össze- vissza megy, de sosem a középpontban van. Ti se bolyongjatok, tévedezzetek a dolgok körül a fölszínen!
November 10., évközi harminckettedik vasárnap, prédikáció (C egyházi év)
Krisztusban kedves testvérek!
Ilyen szadduceusok mindenfelé vannak, és mindnyájunkban ott bujkál egy kicsit ez a szadduceus. Mikor az ember látja, hogy szinte nyomtalanul eltűnik az élet, és szinte semmi se marad utána. Összeomlik, ami az életét hordozta. Ahogy az ember öregedésnek indul, érzi, tapaszalja az élet erőinek fogyását.
Sose felejtem el: egy faluba mentem helyettesíteni. A busztól a házak előtt mentem el, egy öreg házaspár ült egy kis padon. Rájuk köszöntem: a másnapi ünnepről esett szó. Láttam, hogy keserű az arcuk, és az egyik el is árulta, miért: az ember fölfordul és vége. Azt hiszem, hogy kegyetlenebbet vagy borzalmasabbat nem lehet mondani. Ebben minden ott van: hitetlenség, reménytelenség, szeretetlenség. És nem igaz, hála Istennek. Ez sötét, tömény hazugság. Mint ahogy a szadduceusoké is.
Minden okoskodásukkal együtt, mert olyan bölcsen eszeskednek a halálról és az elmúlásról. Ezzel az ostoba esettel is, meg sok minden mással. Boncoltunk, hány embert fölboncoltunk már, egyikben sem találtuk a lelket... Persze, hogy nem.
De ha csak az egyszerű földi észjárással próbálnánk tovább gondolkodni, akkor sem erre a megállapításra jutnánk.
Ebben a zárt, érzékelhető világban sem tűnik el nyomtalanul semmi. Egy tudós fizikus arra az elméletre építve, hogy a világ egy robbanással keletkezett egy végtelen tömény, tömör anyagmennyiségből, arra a következtetésre jutott, hogy annak a robbanásnak rezgései kellettek, hogy legyenek, és azoknak itt kell lenniük. És kutatott a különböző rezgések között, és megtalálta azokat az ősrezgéseket. Minden szó, minden hang, minden kép, minden, ami rezgés, itt rezeg ebben az egyetlen anyagmennyiséget képező világmindenségben. És az élet is megszakíthatatlan láncolattal húzódik mögöttünk.
November 3., évközi harmincegyedik vasárnap, prédikáció (C egyházi év)
Krisztusban kedves testvérek!
Az Úr Jézus úton van, igazi zarándokúton, föl Jeruzsálembe. Ez a földön az utolsó – emberileg az utolsó – útja. De ez az út csak jelzi Isten útjait közöttünk, emberek között: itt járt, végigment Jerikón is. Mindenütt végigmegy az Isten, mert jelen van mindenütt.
A döntő, és különösen figyelemreméltó ebben az evangéliumi jelenetben a találkozás az Úr Jézus és Zakeus között. Mindnyájunk életében az a döntő: van-e ilyen találkozásunk, igazi találkozásunk az Úr Jézussal?
Az evangéliumok elmondják, fölvillantják a legkülönbözőbb találkozásokat. Heródes is találkozott az Úr Jézussal. Igazán emlékezetes volt: az Úr Jézus hallgatott. Heródes meg sokat faggatta és sokat beszélt. Pilátus is találkozott vele, és Annás, Kaifás, Júdás is. De Péter is találkozott vele, az apostolok is mind, és Magdolna is, és a beteg asszony is. Mennyire különbözőek ezek a találkozások!
November 1., mindenszentek ünnepe, prédikáció (C egyházi év)
Krisztusban kedves testvérek!
Azt hiszem, mindnyájunknak van ilyen élménye: hosszú útról este hazaérni az ismerős, meghitt otthonba, házba, ahol a világosság az ablakokon kiárad, és az ember érzi, hogy kik vannak itt, és körülbelül mi van a lelkükben, mit csinálnak, és én is betérhetek. Hát még ha esik az eső, vagy hideg van, vagy vihar, szél dühöng. Akkor hazaérni.
Ez az élmény juthat eszünkbe mindenszentek ünnepén, amikor hitünknek azt a titkát ünnepeljük, hogy „hiszem a Szentek közösségét", „hiszem az örök életet". Mindenszentek és halottak napja ezt a két titkot egymás közvetlen közelében ünnepli.
Milyen fények, milyen világosság sugárzik ma hazulról felénk, a mi lelkünkbe ahogy itt vagyunk a Szentmise titkában együtt a mieinkkel, együtt az Isten országának, birodalmának minden tartományával, a hármas egyház: a küzdők, a szenvedők és megdicsőültek.
Az első olvasmány nyitja az első sajátságos fényt, amely kiárad otthonról. Egy látomás. Érdemes belemélyedni ebbe a látomásba, ahogy Szent János megélhette: mi itt a földön az élő Isten pecsétjével vagyunk megjelölve. És úgy szeret bennünket Isten, hogy még azoknak az angyaloknak is, akiknek megadatott, hogy az ítéletet végrehajtják a földön, azoknak is kiadja: vigyázzatok azokra, akiket megjelöltem.
Október 27., évközi harmincadik vasárnap, prédikáció (C egyházi év) (1983)
Krisztusban kedves Testvéreim!
Olyan különös, hogy mi, emberek, az élő állatvilágtól elütve rászorulunk, hogy ruhákat vegyünk magunkra. Az ember ahhoz, hogy megjelenjék mások előtt, ruhákra szorul, és egész külön ágazata az emberi kultúrának a ruhakultúra. A divat. Művészi fokon keresik, kutatják, változtatják, hogy milyen ruhába öltözzön az ember.
És valóban: ha igazán jó megoldást sikerül találni az öltözködésre, akkor egy íratlan törvény szerint átveszi szinte az egész világ. Aszerint akar járni.
De az emberi ruha hiányból ered. És egyoldalú, mert a külsőre ad az ember. Azt, hogy mi van egy embernek a belső világában, inkább igyekszik eltakarni a külső megjelenésével. A világban megvan ez az aránytalanság: a külsővel takarni igyekszik a belsőt. Sokszor belsőleg megjelenésre képtelen és kétes emberek is előkelően jelennek meg, a legújabb divat szerint.
Bizonyos, hogy valami belső hiányt jelez az emberi divat. Az ember Isten előtt képtelen megjelenni. Egyikünk se jelenhet meg Isten előtt. Ha valaki Isten elé lép, akkor Uram, irgalmazz. Mint a vámos: könyörülj rajtam, szegény bűnösön. A farizeus pedig kérkedve lép Isten elé, mintha kielégítené Isten igényét. Mintha úgy öltözött volna fel belülről, hogy Isten előtt megállhasson. Ki állhat meg Isten előtt?
Október 20., évközi huszonkilencedik vasárnap, prédikáció (C egyházi év) (1977)
Krisztusban kedves testvérek!
Szent Lukácsnál mesteri módon hosszú tanítórész van beleiktatva egy keretbe, hogy az Úr Jézus megy Jeruzsálem felé, közelednek az ő fölvételének napjai. Itt hangzik el ez a példabeszéd is és közvetlen előtte arról volt szó, hogy majd eljön az Emberfia.
Miért jön el, hogyan jön el? Ez meg azzal kapcsolatban merült föl, hogy a tanítványoknak nehéz dolguk lesz. Szorongatásnak lesznek kitéve, üldöztetések támadnak és szeretnék, ha legalább egy napját megláthatnák az Emberfiának.
Tehát úgy szerepel az Emberfia eljövetele a tanítványok életében, mint az egyetlen, ami segít rajtuk, ami kiszabadítja őket. Véget vet az üldöztetésnek és mindenfajta szorongatásnak. Így rajzolja meg Szent Lukács a tanítványok, a kiválasztottak életét.
A kiválasztott, az Úr megy előttük ezen az úton, a fölvétele felé. Bátran végigjárja az útját, amelyen keresztséggel kell megkeresztelkednie, a szenvedés keresztségével. És fölvétetik: először a keresztre. Ott gúnyolják a farizeusok: te, aki az Isten fölkentje és választottja vagy – ott is előfordul ez a szó –, szállj le a keresztről, akkor hiszünk neked.
Az Isten választottja először a keresztre vétetik föl, aztán vétetik föl tovább. És az ő szabadulásának a napja is eljön, de ő ezt nem a saját szabadulásának tekinti: azért vétetik így föl, hogy előre menjen, és majd eljöjjön a tanítványokért, és azokat a választottakat is fölvegye. Ez az összefüggés: az Úr Jézus annak a biztosítéka, hogy eljöjjön választottak, a tanítványok szabadulásának napja is. Nincs más szabadulásunk. Semmiféle emberi reménykedés itt nem áll meg, szertefoszlik. Ezt az Emberfia tudja a legjobban.
Október 13., évközi huszonnyolcadik vasárnap, prédikáció (C egyházi év) (1977)
Kedves Testvérek!
Különös, hogy ilyen történhet az emberrel. A Szentírás megmutatja, hogy minden, ami eszi, rágja, fölemészti az emberi valónkat, innen forrásozik belőlünk: nem is a testünkből végső fokon, hanem a lényünkből, személyünkből, értelmünkből, a szabadságunkból. Abból a lépésből, amellyel Ádámmal, az első ősünkkel külön utat veszünk az Istentől. A mi útjainkat kíséri ez a lepra.
De a Szentírás azt is megmutatja, hogy Isten kíséri az embert – annak ellenére, hogy így viselkedik, és belebonyolódik ilyen szörnyű dolgokba, mint lepra, meg háború, meg kárhozat, meg pokol.
Annak ellenére Isten végigkíséri az embert az ajándékaival. A Szentírás az első laptól kezdve azt mutatja meg, hogy Isten mindig ajándékoz. Teremti az embert, Paradicsomba teszi, és amikor az ember már hátat fordít Istennek, akkor se szünteti be az ajándékait.
Az ember élete Isten legkülönbözőbb ajándékainak, jóságának a története. És milyen különös, hogy az ember sokáig észre se veszi ezt. Mindennek ellenére elfordul Istentől. És akkor Isten próbálja mindenféleképpen megközelíteni az embert. Ezt is látni az Evangéliumból. Engedi az embert fogságba kerülni, azért, hogy megszabadíthassa. Az ember talán egy kicsit föleszmél, de megy tovább a maga útján.
Október 6., évközi huszonhetedik vasárnap, prédikáció (C egyházi év) (1977)
Krisztusban kedves testvérek!
Az első olvasmányban meglep bennünket a próféta panasza: meddig kiáltsak segítségért, Uram, hogy meghallgass! A második olvasmányban a csüggeteg Timóteust biztatja Szent Pál, hogy szítsa föl magában a kézrátétel kegyelmét. Az evangéliumban pedig a csüggedő apostolokat bátorítja az Úr Jézus, akik érezték, hogy az előzőkben eléjük táruló föladatokra kicsik, és kérték az Úr Jézust, hogy növelje bennük a hitet. Tegyen hozzá még a hitükhöz – úgy van az eredetiben.
Valahogy mi is mindig újra és újra csüggetegséggel küzdünk. Nem csak a próféta, amikor látja az akkori társadalomban a rengeteg sok erőszakoskodást, visszaélést, igazságtalanságot. Ez is minden nemzedéknek közös alapja a csüggetegségre. De mi magunkban is küzdünk, amikor az életünkre nézünk és csak az eredménytelenséget látjuk. Nem jutottam semmire az egész törekvésemmel valamiféle tökéletesebb keresztény egyéniség kialakításában; ott vagyok, ahol kezdtem. A cselekedeteim, a próbálkozásaim, amivel igyekszem valamit elérni, eredménytelenek, mintha nem is volnának. Aztán az egész kor is, amiben élünk: mit tudunk mi tenni, hogy ezt megváltoztassuk, vagy más irányba tereljük? Ránehezedik az emberre a csüggetegség.
Szeptember 29., évközi huszonhatodik vasárnap, prédikáció (C egyházi év) (1977)
Krisztusban kedves testvérek!
Hogy kerül ez a szentírási hely Szentírás vasárnapjára? Amiatt a mondat miatt, hogy van Mózes és prófétái. Mózes és a próféták a Szentírást jelentette. Tehát azt mondja az Úr Jézus ebben a történetben, hogy ott van a Szentírás.
Mire van a Szentírástok? Hogy ne jusson az ember oda, ahol a dúsgazdag kínlódik, hanem üdvözüljön, ahogy Lázárról mondja ez a történet. Erre való a Szentírás.
De az Úr Jézus is mondja Ábrahám szavával, hogy van Szentírás – de nem hallgatnak rá. Az embernek a szemét teljesen vakká teszi a jóléte, amibe beletemetkezik. Az ember legnagyobb veszedelme ezért a gazdagság itt a földön. Ezzel a szóval jelöli mindazt itt a Szentírás, ami az embert elvakítja Isten szava iránt.
Mert az ember így egészen máshova teszi a gazdagságát, az üdvösségét, mint valójában van. A vagyonába, a pillanatnyi kielégülésébe, jólétébe teszi az üdvösségét: ebbe a végtelen múló és tünékeny semmibe. Bíborba-bársonyba öltözködik, lakmározik naponta, muzsikáltat magának és úgy elkábítja magát, mintha ez lenne minden.
A Szentírás az Isten hatalmas páratlan, élő szava a földön. Az Isten egyetlen, örök igéje; szétaprózva a földi emberi életünk minden mozzanatára, és úgy kibontva, hogy mindenki megértse.
Szeptember 22., évközi huszonötödik vasárnap, prédikáció (C egyházi év) (1977)
Krisztusban kedves testvérek!
Nagyon drága az a világosság, amit a mai írásrészletek tartalmaznak. Főleg azt érdemes megnézni, ami az evangélium mögött van. Az Úr Jézus rólunk beszél: megbízottak vagyunk. Egyetlenegy igazán gazdag valaki van: a Mennyei Atya, a mi teremtőnk, és mi mindnyájan az ő vagyonkezelői, gondnokai, intézői vagyunk. Ez az emberélet alapvető helyzete.
Ez érvényes mindenre a világon, de érvényes még a saját életünkre, testi-lelki, képességeinkre, adottságainkra is: minden mínára, minden talentumra, minden garasunkra. És érvényes a föld minden értékére, javára, helyzetére, kultúrértékekre, társadalmi értékekre, időre, mindenre. Ez mind ránk van bízva egy időre és ez az idő egyszer elmúlik. Számot kell adnunk.
Nekünk igen nagy hajlandóságunk van arra, hogy elfelejtsük ezt az alapigazságot.
Aki más pénzével úgy bánik, mintha az övé volna, megy, költ, bevásárol, ahogy kénye-kedve tartja, arra azt mondjuk: szélhámos, csaló. Hát mi ne szélhámoskodjunk!
Mindnyájan hajlandók vagyunk a szélhámoskodásra: már reggel elfeledkezünk arról, hogy az Uram vagyona van rám bízva. Minden perc, minden pillanat, minden adottság, minden alkalom az Uramé, ezekkel nekem gazdálkodnom kell.
Szeptember 15., évközi huszonnegyedik vasárnap, prédikáció (C egyházi év) (1977)
Krisztusban kedves Testvérek!
Ezt a képet az evangélium elején jól a lelkünkbe kell vésni, mert az egész életünkre szóló magatartásról van szó. Azzal kezdődik, hogy „abban az időben". Ez most is lehet: akkor zajlott, de azóta is zajlik szüntelenül. Aztán azt mondja Lukács, hogy a vámosok és bűnösök mind közeledtek Jézushoz. Akkor írta ezt Lukács, amikor az első keresztények élete elkezdett kibontakozni. Mindenféle emberek voltak közöttük. A vámos kifejezést a zsidók magától értetődően összekapcsolták a gyilkos, a rabló, a házasságtörő értelmezéssel. A vámos a legelső helyen volt az elutasítandó emberek között. A bűnös pedig végképp az aljanép, akik még a törvényt sem ismerik. Pásztorok, mindenféle szedett-vedett népség, a lenézettek. Ezekről van itt szó: ezek a szegények mind közelednek Jézushoz.
Lukács gyönyörű görög szójátékot használ. Engüzontesz azt jelenti, 'közeledni'. A farizeusokra és az írástudókra pedig azt használja: gonguzontesz, vagyis 'botránkozni', 'távolodni'.
A farizeusok távolodtak Jézustól, visszahúzódtak tőle, megbotránkoztak benne, és őt is megvetették, hogy pártfogásába veszi a bűnösöket és a vámosokat – akik pedig közeledtek hozzá, mert érezték, hogy itt az üdvösség ideje. Megérezték Jézusból Isten hívását.
Erre felel az Úr Jézus ezzel a három példabeszéddel.
Szeptember 8., évközi huszonharmadik vasárnap, prédikáció (C egyházi év) (1977)
Kedves Testvérek!
Az Úr Jézus hasonlítja a hozzá való kapcsolatunk kialakítását a toronyépítéshez és az emberileg tapasztalható legnagyobb vállalkozáshoz itt a földön. A háborúk a legnagyobb vállalkozások, amik mindent bevetésre visznek. Ilyen totális vállalkozása az életünknek az Úr Jézushoz való kapcsolatunk kialakítása is.
Az első olvasmányban azt hallottuk: ki tudná fölfogni a te gondolataidat, Uram? És ki tudná elgondolni terveidet? Istennek megvan a gondolata és a terve rólunk, emberekről. Abból a szempontból is, hogy milyen legyen a mi emberi természetünk. Mert az emberi természet remekműve, az általunk ismert egyik legnagyszerűbb alkotása Istennek. Ahogy azt mi, emberek milliárd számra magunkénak valljuk, hordozzuk, használjuk, élünk vele, élünk benne. Ez Isten gondolata, Isten terve.
De Istennek határozott gondolata, terve van arról is, hogy az emberi természetünkön keresztül milyen legyen a kapcsolata velünk, és milyen legyen a kapcsolatunk egymással. Mert a legcsodálatosabb, leggazdagabb világ a kapcsolatok világa. Csodálatos kapcsolatok vannak körülöttünk: a leghétköznapibb, de egyik legtitokzatosabb kapcsolat a vízmolekulában lévő kötődés: két láthatatlan hidrogén kapcsolata egy láthatatlan oxigénnel. És milyen különös, nem győzi az ember bámulni: mikor kapcsolatra lépnek egymással, egyszerre láthatóvá válik – a víz. A hidrogén és az oxigén építő elemei az egyik leghasznosabb, legkedvesebb, legjobb dolognak a világon, a víznek.
Ki gondolta volna, hogy mi minden rejlik a hidrogénben és az oxigénben? Benne rejlik a csodálatos csobogás, a csodálatos láthatóság, a folyékonyság; az, hogy az éltünket táplálja, hogy tisztít, hogy frissít. És a kapcsolat nyomán egyszer csak fölbukkan.
Szeptember 1., évközi huszonkettedik vasárnap, prédikáció (C egyházi év) (1977)
Kedves Testvérek!
Nagy bölcsesség van az Isten mai Igéjében. Arról beszél az Úr Jézus, hogy menyegzőre, lakomára vagyunk hivatalosak. Mindnyájan. Ez alapvető dolog az életünkben: ezért érdemes élni, mert meghívott bennünket! Isten azáltal, hogy teremtett, öröktől kiválasztott bennünket arra, hogy vele legyünk.
És nem is akármilyen lakomán, hanem – ahogyan Szent János apostol mondja a Jelenések Könyvében – menyegzős lakomán. Mert az Úr Jézus, az Örök Megtestesült Ige eljött, és az egyházzal menyegzőre, elválaszthatatlan örök szövetségre lépett. Az egyház az Úr Jézus menyasszonya. És akkor mink is mind, akik az egyházhoz tartozunk, részt veszünk ebben a szövetségben. Mi is el vagyunk jegyezve.
Most várakozási idő van. Figyel bennünket a vőlegényünk, hogy a menyasszonya hogy viselkedik a legkülönbözőbb körülmények között. Lehet-e vele majd örökké együtt lenni?
Erre az időre adja az Úr Jézus a jó tanácsot: ha meg vagy hívva – márpedig meg vagyunk hívva! –, ne tedd magad az első helyre!
Augusztus 25., évközi huszonegyedik vasárnap, prédikáció (C egyházi év) (1977)
Kedves Testvérek!
Mindenki keresi azt, hogy jobb legyen neki, valahogy keresi az üdvösségét. Ahogy a pincébe levitt zöldség a napfény felé nyújtja, növeli a szárát, hogy kijusson a fény felé, minden ember törekszik a felé a kis fény felé, világosság felé, ahol a boldogságát sejti.
De sokan pincében maradnak az életükkel, mert hamis irányban, látszatnyílások, látszatfények felé próbálják növelni, nyújtogatni a kezüket, a vágyaikat: oda, ahol nincs igazi boldogság. A külső jóléten kapnak, és csak annál maradnak, vagy az érvényesülésen, vagy az emberek elismerésén, a testük élvezetén, kíváncsiságuk kielégítésén, szenvedélyük szolgálatán, a hatalom árnyékában. Másik emberbe helyezik a boldogságukat sokszor, önmaguknál kisebb dologba.
A kérdésre, amit az evangélium említ – valaki megkérdezte az Úr Jézustól Jeruzsálembe menet, hogy kevesen vannak, akik üdvözülnek, vagy sokan –, azt a választ adta, hogy nem azt kell kérdezni, hogy kevesen vagy sokan vannak-e, hanem törekedni kell. Törekedni kell mindenkinek, hogy megtalálja azt a kis ajtót, ami az ő ajtaja lesz.
Augusztus 20., Szent István király ünnepe, prédikáció (C egyházi év) (1977)
(A Szent István-napi nagymisén
három gyermek ünnepélyes keresztelője volt,
ezzel kapcsolódott össze a szentbeszéd is.
Hiszen ez a két dolog,
Szent István ünnepe
és az ünnepélyes keresztség kiosztása
szorosan összetartozik. – VJ)
Annak az ünnepén, aki megszilárdította országát a kereszténységben, bevezette mélyebben az evangélium ismeretébe az országot, aki a pogányságból az újjászületett ember kinevelésére rendezte be az országot – az ő tette vitte az országot közelebb ahhoz a titokzatos fürdőhöz, az újjászületés fürdőjéhez –, három kis újszülöttet a keresztségben részesítünk, az újjászületés fürdőjéhez viszünk.
Gondolom, a kedves szülők nagy élménye, mikor ott tartják karjukon azt a csöpp kis emberkét, s érzik, hogy teljesen rájuk van bízva, az a kis gyámoltalan, gondozásra szoruló, tehetetlen kis csöppség. Mélyen átélik ezt a pillanatot, érzik, hogy rájuk szorul valaki. Mit tegyenek ezzel a kis emberkével, hogy formálják ezt a kis csöppet olyan emberré, amilyent Isten akar, mikor a Szentírás elején a szent író kimondja, hogy teremtsünk embert képünkre és hasonlóságunkra.
A szülőknek ez az élménye valamilyen formában ott lehetett Szent Istvánban is, de rá 21-22 éves fiatalságában nem egy gyermek gondja volt bízva, hanem egy fiatal országé, egy gyermek országé, egy induló országé. Talán ő is ismerte Salamon nagy álmát – amit a Szentírás leír –: álmában Isten előtt volt és könyörgött, hogy Uram, Istenem, fiatal vagyok, szinte gyermek még és tapasztalatlan, és egy országot bíztál rám. Adj a te szolgádnak bölcsességet, hogy megkülönböztesse a jót a rossztól.
Szent István is ezt kérte, a szülők is ezt kérik Istentől. A gyermekük ott van rájuk bízva.
Vajon meg tudjuk különböztetni a jót és a rosszat a nevelésében? Az egész emberiség központi kérdése ez.
Augusztus 18., évközi huszadik vasárnap, prédikáció (C egyházi év) (1977)
Krisztusban kedves Testvérek!
Az Úr Jézus úgy látja az ő életét, küldetését, hogy ő azért jött – az egész élete, küzdelme, szenvedése, fáradozása azért van –, hogy tüzet dobjon a földre, vagyis belénk. A föld az ember. Különös így látni a hivatását. Igaz, másképpen is kifejezi ezt: „azért jöttem, hogy szolgáljak, nem hogy engem szolgáljanak". De ez a szolgálat éppen az, hogy tüzet dobjon felénk. „Azért jöttem, hogy életük legyen. Bőségesen." Nem is tudja másképp elképzelni az életet, mint ha valaki abban a tűzben ég, amelyben ő.
Ez a mai vasárnap tehát szorosan folytatása az előbbi vasárnapnak. Az előbbi vasárnapon, a múlt vasárnapon arról volt szó, hogy mi a keresztény lelkület. Hogy az egyes nemzedékek aszerint változnak, ahogyan az a lelkület megvan bennük, amit éppen az ő helyzetük diktál. Hogy más a lelkülete az Úr Jézusra váróknak, más a násznépnek, mikor megérkezik a várva várt vőlegény, és más nekünk, akik a visszajöttét várjuk, hogy virrasszunk éberen. Ehhez tartozik, ennek a másik oldala, amit most kidomborít az anyaszentegyház, ami most nekünk Isten igéje.
Micsoda vőlegény volna az, akinek nem minden szándéka volna az, hogy akit megkér, akit választ, hogy abban fölgyulladjon a tűz. Egy közönyös, hideg menyasszony elképzelhető, akinek minden máson jár az esze, csak a vőlegényén nem? Egy valamire való vőlegény fel akarja gyullasztani a menyasszonyát! Minden gondolata ő legyen!
Hasonlat ez, az isteni vőlegény is ha egyszer megteremti az embert, ha egyszer azt diktálja a szeretete, hogy eljöjjön, Isten létére ember legyen, megkérje azt a menyasszonyt, nevelje, fölvilágosítsa, szenvedjen, meghaljon érte, hogy az a menyasszony tűzben égjen.
Augusztus 15., Nagyboldogasszony ünnepe, prédikáció (C egyházi év) (1977)
Krisztusban kedves Testvérek!
A keresztény lelkületről szóltak az írások két vasárnapon át, és láttuk, hogy az egyház, s benne mink mindnyájan keresztények, most az Urunkra várunk, a menyasszony képét viseljük, az Uráért Szentlélek tüzében égő menyasszony képét. Ugyanabban a Szentlélekben, ugyanannak a Szentléleknek a tüzében, aki a mi Urunk egész emberségét is betölti.
A mai ünnep, a Boldogságos Szűz „test szerinti" mennybevitelének ünnepe valahogy kiegészíti ezt a képet az egyházról, a keresztény lelkületről. Gyönyörű formát kap ez a kép, hogy milyen az egyház, és milyennek kell lenni benne minden kereszténynek.
Úgy mutatkozik be a Boldogságos Szűz az egyház tanításában, Isten igéjében ma, mint jel az égen. Minek a jele? Szent János evangélistánál minden jel-szerű az evangéliumban. Jel értelme van a kéznek, a kenyérnek, a forrásnak, a tűznek, és jel értelme van a Boldogságos Szűznek is, Máriának.
Augusztus 11., évközi tizenkilencedik vasárnap, prédikáció (C egyházi év) (1977)
Krisztusban kedves Testvérek!
A mai vasárnapon az írásokból kiviláglik, hogy milyen lelkülettel éljünk mi, keresztények. Minden nemzedék lelkületében van valami sajátos.
Aszerint a helyzet szerint, aszerint az időpont szerint, ahol az üdvösség megvalósulásában tartunk, más volt a lelkülete Ábrahámnak és a pátriárkáknak, akiknek esküdött az Úr, hogy teljesít egy ígéretet: az utód, az asszony ivadéka, akit az ősevangéliumban ígér, már tőlük fog származni. Nem érték meg ennek az ígéretnek a megvalósulását, de erre függesztett tekintettel éltek hitben és reményben. Számukra az üdvösséget ez a magatartás biztosította.
Aztán nagyon érdekes, amit a választott népről mond abban az időpontban, amikor a szabadulás éjszakája bekövetkezett: az Egyiptomból való kivonulás éjszakája nem érte váratlanul Atyáinkat, mert hittek. Fel voltak készülve valóban, de nem is volt nekik olyan túl nehéz, mert egyetlen éjszakára volt mondva az Úr Angyalának a jövetele. A szabadulás éjszakája.
Már nehezebb volt aztán a választott nép későbbi nemzedékeinek. Ott is bőven volt változat, hitetlenkedők, zúgolódók, ellustultak; olyanok, akik idegen istenek felé pártoltak, és kevesek, akik hűségesek maradtak, és a prófétákat megértették.
Augusztus 4., évközi tizennyolcadik vasárnap, prédikáció (C egyházi év)
Krisztusban kedves Testvérek!
A mai vasárnap, a mai olvasmányok és Szent Ignác ünnepe (július 31. – a szerk.) egységet alkotnak. Egy közös nevező rejlik a kettőben. Az olvasmányokban megcsendült, hogy hiúságok hiúsága, minden csak hiúság. Ez az ószövetségi bölcs hangja. De az Evangéliumból is azt hallottuk ki, hogy milyen esztelen az a bizonyos ember, akinek jó termést hozott a földje és a jó termésen örülve elkezdett úgy gondolkodni, hogy no, most már örülhet, nyugodtan élhet önmagának. Hogy milyen esztelenség ez, milyen hiú dolog!
Azt hiszem, Szent Ignác életében a nagy fordulót éppen ez a fölismerés jelentette, bár igen nehezen jutott el odáig, hogy mi a különbség az életben a semmi, az értéktelen, az elmúló, a hiábavaló dolgok között.
Hogy erre az egyszerűnek látszó fölismerésre milyen nehéz eljutni, éppen azt mutatja Szent Ignác élete, fiatalsága. A Loyola család a följegyzések szerint annak a környéknek az átka volt és elviselhetetlen terhe. A Loyola fiúk garázda, féktelen társaság voltak, és a legkisebb, a 13. gyermek is így indult. Benne volt minden garázdaságban. Egyetlen álma az volt, hogy katona lesz, éspedig a javából. El is indult ezen az úton.
Július 28., évközi tizenhetedik vasárnap, prédikáció (C egyházi év) (1977)
Krisztusban kedves Testvérek!
Azt hiszem, a mai vasárnapon mindnyájunk legközpontibb kérdése kerül elő a Szentírás szövegei nyomán: az imádság. Mi emberek az imában fejeződünk ki igazában. Ott mutatkozunk meg olyannak, amilyenek vagyunk.
Vajon nem tudtak volna imádkozni az apostolok meg a tanítványok? Minden ember magával hozza ezt a képességet: valahogy szólni Istenhez. A tanítványok – gondolom – tudtak valahogy imádkozni. De mikor az Úr Jézus imádkozott előttük – mint ahogy itt is éppen olyan alkalommal kérték meg, hogy tanítsa őket is imádkozni –, akkor érezték, hogy itt valami más imáról van szó, mint amit ők maguktól tudnak. Valahogy megkívánták, hogy úgy tudjanak imádkozni, mint az ő mesterük.
Keresztelő János is sajátos módon tanította imádkozni az ő tanítványait, akik közül az apostolok jó része kikerült. A jánosi ima talán inkább a bűnbánat imája volt. Most szerették volna, ha olyan Jézusi imát tanulnak, amelyben az ő uruk, mesterük, Jézus van benne egészen.
Meg is kapják – és megkapjuk mi is mindnyájan. Az Úr Jézus készségesen enged a kérésüknek: megtanítja őket imádkozni. Minket is megtanít, csak figyeljünk rá.
Július 21., évközi tizenhatodik vasárnap, prédikáció (C egyházi év) (1977)
Krisztusban kedves Testvérek!
A múlt vasárnapi evangéliumi rész valamit nyitva hagyott. Az volt ott a kérdés, hogy mit tegyek, hogy az örök életet örököljem. Az Úr Jézus azt mondta az írástudónak, hogy a törvényben hogy áll – és elmondta a főparancsot, mindkét részét, s a második résznél állapodott meg a kérdés, és erre mondta aztán, hogy ki az, akin segíteni kell, ki az, akit úgy kell szeretni, mint magunkat.
Erre mondta az Úr Jézus az irgalmas szamaritánusról azt a felejthetetlen történetet: ne azt kérdezzük, hogy ki a mi felebarátunk, ki áll hozzánk a legközelebb, hanem azt, hogy kihez legyünk mi közel.
Nagyon nehéz közel jutni a másik emberhez. Úgy élünk sokszor egymás mellett, hogy nagyon messze vagyunk. S azért Istent se találjuk meg. A főparancs egyik részének a problémája vetődött fel a múlt vasárnap, és az volt a válasz, hogy azért nyerjük el az örök életet egymás szolgálata által is, mert az Úr Jézus titka, Ő van a másikban. Istent szolgáljuk egymásban, Istent kell megtalálnunk egymásban, azért kell közel jutni egymáshoz.
De most azt mondhatja valaki, s valóban a mi korunkban egész teológiai irány az, hogy ezt tedd, és élni fogsz, szolgáld az embert. Csak a felebaráti szeretet és semmi más. Minek a liturgia, minek a sok imádság, meg a sok szentírásolvasás, meg mindenféle? Ott van, egyszerű: szolgáljuk egymást, abban minden benne van.
Hohó! A mai három rész a Szentírásból éppen erre ad választ. Ugyanaz a Lukács jegyezte föl nekünk ezt a részt is: Jézust, akit a szamaritánusok nem fogadtak be – még átmenni se engedték –, azt egy Márta nevű asszony házába fogadta és ott játszódott le ez a jelenet, amit olvastunk. Lukács nagyszerűen megfogalmazta, kiélezve itt van a kérdés: elég-e csak a szegények szolgálata, a sürgés-forgás, a gondok az emberekkel? Nem elég.
Július 14., évközi tizenötödik vasárnap, prédikáció (C egyházi év) (1977)
Krisztusban kedves Testvérek!
A legnagyobb és a legkényesebb kérdések futnak össze a mai evangéliumban. A szentleckében azt olvassuk, hogy a láthatatlan Isten Jézus Krisztusban látható lett, közel jött hozzánk.
Az első kérdés, amit az írástudó kísértve föltesz: hogy lehet üdvözülni, hogy lehet Istenhez közel jutni? Mert ez az üdvösség.
Aztán látjuk az evangéliumban, hogy a kérdés innen indul és hova lyukad ki: hogyan lehet az emberhez közel jutni?
Ez az evangéliumi rész – az az érzésem – a leglényegesebbek egyike az egész evangéliumban. Így összetalálkozva, így összesítve a legnagyobb kérdések sehol se találhatók. Mi áll a törvényben, mi az életünk, üdvösségünk törvénye? Mi az Isten elérésének a törvénye? Hogy juthatok Istenhez közel?
Július 7., évközi tizennegyedik vasárnap, prédikáció (C egyházi év) (1977)
Krisztusban kedves testvérek!
Isten szavát szeretnénk most is kihallani az evangéliumból, meg a másik két olvasmányból. Talán figyeltük, hogy mind a háromban visszatér a béke gondolata, említése, hogy majd a béke folyama árad ki Jeruzsálemből, Jeruzsálem gyermekeire, és hogy Szent Pálnál is a béke szabályáról van szó. Akiket az Úr Jézus szétküld, azoknak is azt kell mind mondani, ahova betérnek, hogy „béke veletek". Békesség ezzel a házzal.
A Szentírásban a leggazdagabb szó az, amellyel a békét jelöli: shalom.
Mi a békét valahogyan ritkán ízleljük meg. Sok összetevője van a békének. Olyan természetes élmény talán, mikor följut az ember valahova egy magas hegyre, onnan nagy-nagy vidéket lát be és szép, napsütéses, tiszta idő van. Akkor megérez az ember valamit a békéből.
Egyik összetevője a békének valami teljesség: együtt van a vidék, hegy, völgy, síkság, messze falvak, napfény, tiszta levegő; ez a teljesség az egyik alkotó eleme a békének.
A másik meg mikor az ember egy ünnepen zavartalan, mikor semmi gond nincs, és semmi félnivaló, vagy föladat, hogy még ezt el kell intézni. Az ünnepeken érzünk meg valamit a békéből, mikor a hét munkájával elintéztünk mindent, kitakarítva mindent ünneplőbe öltözünk: ez a zavartalanság a másik eleme a békének.
De még ez sem elég: kell, hogy ennek a teljességnek, ennek a zavartalanságnak valami köze legyen hozzánk, hogy a miénk legyen: a béke harmadik eleme talán a legnehezebb eleme, hogy megdolgozzunk érte. Hogy mikor túljutunk egy hatalmas teljesítményen, talán amikor az érettségi vizsgát letettük, akkor éreztük meg ezt: na, megdolgoztunk valamiért.
Vagy mikor egy nagy megpróbáltatáson jut túl az ember, meghurcolták, igazságtalanság érte, megfosztották az embert jogaitól, szabadságától, s akkor visszanyeri az ember.
Vagy talán háborúk után az a vezér, aki békét köt, aki megharcolt azért, hogy új rend lépjen életbe.
Ez a béke legnagyobb, legnehezebb eleme számunkra.
Mindezek jellemzői a békének. De mi az a béke? Honnan jön? Mi a forrása? Ha ezt kutatjuk, akkor Istenre találunk. A javak teljessége őnála van. A zavartalanság őnála van. És a miénk akkor lesz, mikor egy élet küzdelmét, harcát végigharcoltuk.
