Október 13., évközi huszonnyolcadik vasárnap, prédikáció (C egyházi év) (1977)
Kedves Testvérek!
Különös, hogy ilyen történhet az emberrel. A Szentírás megmutatja, hogy minden, ami eszi, rágja, fölemészti az emberi valónkat, innen forrásozik belőlünk: nem is a testünkből végső fokon, hanem a lényünkből, személyünkből, értelmünkből, a szabadságunkból. Abból a lépésből, amellyel Ádámmal, az első ősünkkel külön utat veszünk az Istentől. A mi útjainkat kíséri ez a lepra.
De a Szentírás azt is megmutatja, hogy Isten kíséri az embert – annak ellenére, hogy így viselkedik, és belebonyolódik ilyen szörnyű dolgokba, mint lepra, meg háború, meg kárhozat, meg pokol.
Annak ellenére Isten végigkíséri az embert az ajándékaival. A Szentírás az első laptól kezdve azt mutatja meg, hogy Isten mindig ajándékoz. Teremti az embert, Paradicsomba teszi, és amikor az ember már hátat fordít Istennek, akkor se szünteti be az ajándékait.
Az ember élete Isten legkülönbözőbb ajándékainak, jóságának a története. És milyen különös, hogy az ember sokáig észre se veszi ezt. Mindennek ellenére elfordul Istentől. És akkor Isten próbálja mindenféleképpen megközelíteni az embert. Ezt is látni az Evangéliumból. Engedi az embert fogságba kerülni, azért, hogy megszabadíthassa. Az ember talán egy kicsit föleszmél, de megy tovább a maga útján.
Gyönyörű a 106. zsoltár, amelyik összefoglalja ezt az egész folyamatot: éheztek, és már egészen elcsigázódtak, és elfogyott minden erejük, és akkor végre kiáltottak az Istenhez és akkor jött Isten, adott nekik enni – és akkor kicsit áldották az Istent.
De aztán újra elfordultak, eltévedtek, nem találták az igaz utat, és amikor már minden bezárult előttük, akkor kiáltottak az Istenhöz. Isten jött, és igaz útra vezette őket – és akkor egy kicsit áldották az Istent.
Akkor megint belegabalyodtak az útjaikba, vétkeztek, bronzkapu és vasrács mögé kerültek, bezáródtak, fogságba kerültek, és mikor már minden reményük elveszett, akkor kiáltottak Istenhez, aki jött és kiszabadította őket – és megint kicsit hálát adtak Istennek.
Ez a zsoltár megmutatja ezt a folyamatot: az ember egy kicsit hálát ad. De az általános emberi magatartás azért nem a hálaadás, hanem mindig a vakságba való bezárkózás, becsukódás az Isten előtt. Mint a jelen evangéliumi rész is mutatja: tíz közül egy, akinek az életébe elérkezik az a pillanat. Hogy ez hogyan történt? Hogyan készült föl éppen ez a szamaritánus arra, hogy fölismerje, hogy mi történt vele, hogy ez nem valami természetes dolog, hogy ő abból az állapotából, abból a leprásságából most olyan tiszta, mint a gyermek?
Fölismeri ezt a pillanatot, és mi történik vele? Jézuson keresztül most elérkezett hozzá valami egész rendkívüli ajándék valakitől – és visszamegy, elfeledkezik arról, hogy a papnak kell megmutatni magát, megy vissza Jézus elé.
Amit pedig csinál, amit mond, ahogy Jézus előtt leborul, hálát ad: az egy belső fölismerés eredménye: hogy ezen a Jézuson keresztül itt valami titok rejtőzik, itt valaki őt észrevette és ővele ezt tette és most várja, hogy ő is vegye észre, hogy: szeretlek. Megajándékozlak téged, te megajándékozott vagy! Vedd észre, hogy milyen régóta ott állok mögötted, az életedben: elárasztalak az ajándékaimmal, vedd végre észre, hogy szeretlek és elkezdtelek megajándékozni a kegyelmemmel. Állj meg, és ebben pillanatban, ebben a fölismerésben maradj meg, ez lesz az örök élet! Ez a hála pillanata: a magasztalás, az öröm, a ráébredés arra, hogy örök szeretettel szerettelek téged.
A mai evangélium mögött, az Úr Jézus magatartásában ez van: csak ez az egy akadt? Még nagyon hosszú az út odáig, hogy mind fölismerje. Jeruzsálem felé van útban az Úr Jézus: a kereszten majd mindenki felé kiterjeszti a karját és mindenkit magához vonz, bele ebbe a hálába, ebbe a fölismerésbe.
Szent Pál azt mondja, ő már megbilincselt, ő már fölismerte Isten legnagyobb jótéteményét, Jézus Krisztust. És ő már foglya ennek. Ő már nem tud nem hálás lenni. Ő az egész életében itt marad, a hála mellett lehorgonyzott. Az Isten jóságát, szeretetét fölismerte: hogy Jézus Krisztusban mindent megadott.
Jézus Krisztus megtisztította a leprától ezt az egész emberi természetet, egészen a föltámadásig. Mert aki igazán hálás, az az Úr Jézus. Az ő emberi szíve, az a fiúi szív egész életében ilyen hálás szív. Tudatában van annak, hogy az Atya mindenét odaadja neki, s azért ő egész szívével mindenestül az Atyáé, még a kereszten is. És nincs más vágya az Úr Jézusnak, nincs más akarata, mint hogy mindnyájunkat belevonjon az ő hálájába. Az Eucharisztiájába, ujjongásába: hogy mi is fölismerjük, hogy mindenünk az Atyától van és hogy mi is gyermeki szívvel teljesen az Atyáé legyünk.
Tulajdonképpen ez történik az Oltáriszentségben minden szentmisében, egy állandósított pillanat a földön az Eucharisztia, amikor akik jövünk ide, mind az Úr Jézus szívének ebbe a gyermeki hálájába bekapcsolódunk. Az Atyához visz bennünket magával. S akkor itt ujjongunk: felismerjük, hogy szeret minket az Atya, hogy kegyelemmel elárasztottak vagyunk, hogy még csak elkezdett bennünket kegyelemmel elárasztani, de majd folytatja az örökkévalóságon át. Ez a szentmise, ez az Eucharisztia a földön.
Az emberiség nagy táborán belül az az egy tulajdonképpen az Egyház, akik már fölismerték Isten szeretetét és hálát adnak. Ennek az egynek a hálája, Eucharisztiája, ez csendül föl a mai napon. Ebbe kapcsolódjunk bele! És ahogyan az Úr Jézus addig nem ismer nyugtot, míg mindenkit magához nem vonz, mi se feledkezzünk bele az örömünkbe, hogy mi már megtaláltuk ezt a pillanatot, a hálaadás pillanatát az életünkben. Gondoljunk azokra a testvéreinkre, akik még nem találtak rá erre a pillanatra, erre az isteni fölismerésre. És könyörögjünk értük is, hogy számukra is elérkezzen az a drága pillanat, mikor egyszer magukra ébrednek és fölismerik, hogy szereti őket valaki, kegyelemmel vannak elhalmozva, számukra is elkezdődött a kegyelem időszaka, és ráébrednek Isten jóságának, szeretetének az áradására. Arra, hogy ki vannak választva, már a jegyesség ideje itt van, és Isten örök szövetségbe von bele bennünket.
Így merítsünk a mai evangéliumból, így ismerjük meg Isten szavát, igéjét, amit mára küld nekünk, és akkor tör föl majd a lelkünkből ez a hála.
Kiegészítés: a szíriai Naámán hálás akart lenni és föl akarta ajánlani Elizeus prófétának a maga ajándékait, de az semmiképpen se volt hajlandó elfogadni. Tudniillik az Úr Jézus előtt még az ember nem tudott igazán hálát adni, úgy, hogy az Atya elé jusson megfelelő módon az a hála. Csak az Úr Jézus teszi lehetővé, hogy mi hálát adjunk. Azért most itt a poklos, mikor visszatér, akkor az Úr Jézus elé borul. Az Úr Jézus a mi hálánk. Az Eucharisztiába összegyűjtve tudunk csak igazán hálát adni Istennek. Az egyetlen hálaadó, dicsőítő a világon az Úr Jézus, és benne mi. Ezért a szentmisében az a tetőpont, hogy Őáltala, Ővele és Őbenne a tiéd mindenható Atyaisten a Szentlélekkel egységben minden tisztelet és dicsőség mindörökkön örökké. Az Úr Jézusban tért rá a teremtés az Atya felé vezető megfelelő útra. A hála, a dicsőítés, a magasztalás és a szeretet útjára.
Függelék – a szentmise olvasmányai
2Kir 5,14–17
Leszállt hát, és Elizeus utasítása szerint hétszer alámerült a Jordánban. A teste újra olyan tiszta lett, akár egy kisgyerek teste.
Aztán visszatért Elizeushoz, egész kíséretével együtt. Amikor az kijött, odament, eléje állt és azt mondta: „Valóban, most már tudom, hogy nincs Isten az egész világon, csak Izraelben. Fogadj el ezért szolgádtól némi ajándékot!"
De az így felelt: „Úgy igaz, ahogy az Úr él, akinek a szolgálatában állok: nem fogadok el semmit." Hiába unszolta, hogy fogadja el, nem volt rá hajlandó.
Naamán ezért így szólt: „Ha nem, akkor adjatok szolgádnak egy szekér földet, amennyit egy pár öszvér elhúz, mert szolgád ezentúl nem mutat be égő- és véres áldozatot másnak, csak az Úrnak.
2Tim 2,8–13
Ne felejtsd, hogy Jézus Krisztus, Dávid sarja feltámadt a halálból, ahogy evangéliumom hirdeti, amelyért meghurcoltak,
sőt mint valami gonosztevőt, még bilincsbe is vertek, de az Isten szava nincs megbilincselve.
A választottakért tehát mindent eltűrök, hogy az örök dicsőségben ők is elnyerjék az üdvösséget Krisztus Jézusban.
Igaz kijelentés ez: ha meghalunk vele, majd élünk is vele; ha tűrünk vele, uralkodni is fogunk vele. Ha azonban megtagadjuk, ő is megtagad minket,
de ha mi hűtlenné válunk, ő hű marad, mert önmagát nem tagadhatja meg.
Lk 17,11–19
Jeruzsálembe menet Szamaria és Galilea határa mentén vitt az útja.
Amikor az egyik faluba betért, tíz leprás férfi jött vele szembe. Még messze voltak, amikor már megálltak
és jó hangosan kérték: „Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!"
Rájuk emelte tekintetét, és így szólt hozzájuk: „Menjetek és mutassátok meg magatokat a papoknak." Útközben megtisztultak.
Az egyik, amikor észrevette, hogy meggyógyult, visszament, és emelt hangon dicsőítette az Istent,
s arcra borulva hálát adott neki. Ez szamariai volt.
Jézus megkérdezte: „Nem tízen voltak, akik megtisztultak? Hát a kilenc hol maradt?
Nem akadt más, csak ez az idegen, aki visszajött volna, hogy dicsőítse az Istent?"
Aztán hozzá fordult: „Állj fel és menj! A hited meggyógyított."
