Július 29., évközi tizenhetedik vasárnap, prédikáció (B egyházi év)
Kedves Testvérek!
Ennek a kenyérszaporítás evangéliumával gazdag vasárnapnak a háttere a föld nagy részén a gabonabetakarítás. Tehát a gondviselő mennyei Atyának egy csöndes, előttünk zajló kenyérszaporítása, amelyet alig veszünk észre, pedig ezen keresztül Isten nagyszerű gondoskodása áll előttünk: eszünk is, és marad is. Fölöslege van az emberiségnek! Épp ma reggel hozta a rádió: egy etióp menekülttábor 61 néhány ezer lakója az éhhalál szélén van, mert nem tudtak eljuttatni hozzájuk ennivalót, holott százezer tonna számra van fölhalmozva gabona, de nincsenek utak, szállítási eszközök az elvitelére...
Ez a háttere, ez a természetes kenyérszaporítás a háttere a mai evangéliumnak, amelyben az Úr Jézus egy másik kenyérről gondoskodik. Mert János evangéliumából való ez a jelenet, és ezzel a kenyérszaporítással Szent János egészen nyilvánvalóan előkészíti az Eucharisztiáról szóló beszédet, a kafarnaumi beszédet.
Tehát az egész jelenet középpontjában már az ő gondolata, terve áll, amellyel az Eucharisztiát akarja nekünk adni, mert az Úr Jézus nem pusztán földi ember, hanem Istenember, nemcsak földi születése van, hanem örök isteni egyszülött Fiú, akit az Atya küldött – ez a rólunk a gabonán keresztül gondoskodó mennyei Atya.
Az övéinek, nekünk küldte, akik nemcsak földiek vagyunk, akiknek ez a földi tartózkodás átmeneti előszoba az örök élet előtt. Vándorló, zarándokló, átmenésben, menésben levő nép vagyunk mi emberiség. Elküldte hozzánk Fiát, hogy itt hazulról hozott kenyeret is kapjunk, amelyen keresztül formálódunk itt a földön az örök élet számára, az otthonunk számára. Ez adja ennek a mai vasárnapnak az igazi tartalmát.
A földi kenyérrel sok munka jár: a földek megmunkálása, a vetés, az aratás, cséplés, malom, kemence; ez mind kell ahhoz, hogy a kenyérszaporítás végbemenjen. Isten és ember együttműködése kell.
Ebből az első nagy természetes kenyérszaporításból való kenyereket vesz igénybe az Úr Jézus. És neki is mérhetetlenül sokba kerül ez az égi kenyér szaporítása, ennek a biztosítása. Földi küzdelmekben, veszedelmekben forgó népnek, tömegnek, akiket Ő szán és szeret. Mert rajta nyugszik az az óriási föladat, a mennyei Atya megbízása, hogy nekünk a földön igazi kenyeret adjon, és az istengyermeki életet is megadja.
Csak így nézve tudjuk helyére tenni ezt a titkot, az eucharisztia titkát itt a földön. Az Úr Jézus szenvedésébe, halálába és föltámadásába került ez, mindent beletett ebbe a titokba, tehát mondhatatlanul gazdag a tartalma, sűrített örökkévalóság. Örök élet kenyere, kenyér is, a földről való is, de bele tudta tenni az Úr Jézus az örök életet, önmagát nekünk. A szeretet titka.
Éppen ez teszi számunkra súlyossá ezt a vasárnapot: látva mindezt, látva Isten földi gondoskodását, szeretetét, látva a Fiú kimondhatatlan, önfeláldozó szeretetét, most nézzük meg, hogy mi a viszonzás bennünk. Kaptunk viszonzó képességet is mi emberek, hogy a szeretetet föl tudjuk fogni, észrevenni másban, és van lehetőségünk, képességünk, akaratunk, szabadságunk a viszonzásra is.
Mikor erre gondolok, hogy mi emberek milyen tompultak tudunk lenni Isten szeretetének viszonzására, bizony megdöbbenek magam is, mások nevében is. Eszembe jut a fekete szív, a fekete posztó tulajdonsága: minden ráeső fénysugarat elnyel, nem veri vissza, nincs benne viszonzás. Sokszor ilyen feketék vagyunk. Hiába árad ránk Isten kézzelfogható jósága, gondviselő szeretete, hiába az Üdvözítő végsőkig menő szeretete, a kereszt az útjaink mellett, templomainkon, templomainkban, előttünk, lakásokban. Tudjuk tompultan nézni és tudjuk viszonzás nélkül nézni ezt a szeretetet!
Fordítsuk ezt a mai vasárnapot arra, hogy ne csak a papra bízzuk, hogy ő elmélkedjék számunkra a kenyérszaporítás titkáról, hanem vegyük kézbe mi magunk is a Szentírást. Elmélkedjük át, imádkozzuk át, és nézzük meg, hogy reagáltunk Isten jótéteményeire, amelyekkel az örök életet akarja előkészíteni.
Mert annyit talán már igazán észrevettünk, és tudunk, és arról meggyőződtünk, hogy Istennel összeegyeztethetetlen volna, hogy létrehoz egy ilyen csodálatos világot, egy embervilágot, ilyen kimondhatatlanul bonyolult, tökéletes szerkezetű lényeket, mint mi emberek vagyunk, akikbe annyi munkát fektetett, és aztán 50, 60, 80 vagy 100 év alatt lefut az egész, és akkor vége! Isten nem ilyen, Isten nem gondatlan, felelőtlen. Ennyi munkát, évmilliók munkáját hagyja füstbe menni, hagyjon megsemmisülni, semmibe veszni?
Ennek az isteni munkának a terméke az Eucharisztia. Benne van a Teremtő munkája is, amellyel a földeken megszaporítja a kenyeret, és benne van Jézus Krisztus munkája is, élete, szeretete. De bele van rejtve a föltámadt Üdvözítő szíve, teste, lelke, vére, egy csodálatos egység, amelyik folyton előttünk van, hogy lássuk, Isten munkája mire megy. Ebben a csodálatos Eucharisztiában lássuk magunk előtt Isten teremtő, megváltó, üdvözítő munkájának az összességét.
Így különböztesse meg ez a nagy titok ezt a napot, ezt a vasárnapot. Ennek a vasárnapnak ez a gazdagsága. A többi vasárnapnak is megvan a magáé, ha azokat ki tudjuk venni az Írásokból, az Egyház tanításából, és a magunk javára tudjuk fordítani.
Kedves Testvérek!
„Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, egy az Isten, mindnyájunk Atyja, aki minden fölött áll, mindenütt jelen van, és mindenben működik."
A kenyérszaporítás jelenete mögött a mindenütt jelenlévő és mindenben működő Isten van. Az az Isten, aki most az egész földkerekségen a csodás kenyérszaporításban is működik, a gabona teremtésében, amiből a kenyerünk lett.
És ugyanez az Isten van az Eucharisztia mögött is. Az a megjegyzés, hogy közel volt a zsidók húsvéti ünnepe, utal arra, hogy Szent János apostol ki akarja emelni: itt valami olyan dolog készül elő, aminek köze van húsvét ünnepéhez. Mint ahogy aztán ki is fejti a kafarnaumi beszédben: az Eucharisztiát, az Oltáriszentséget készíti elő az Úr Jézus a kenyérszaporításban.
Ez a mindenütt jelenlévő és mindenben működő Isten, mindnyájunk Atyja a gabonát se valami csodálatos módon, elkészült földi kenyérként adja, hanem a mi emberi közreműködésünkkel. Embernek kellett vetni, megdolgozni a földet, learatni, begyűjteni, tárolni, megőrölni a gabonát, megsütni és széthordani az emberek közt. Ez az ember munkája. Isten csöndben dolgozik, amikor a föld mélyén fölhasználja a régi gabonában lévő csírát, kalásszá bontakoztatja, és érleli a napjával, és az esőjét adja. Ez a csöndes rész az Istené. De az emberi munkát, közreműködést fölhasználja.
És akkor jön jó eredmény, hogyha Isten munkája és az emberi közreműködés finom, egymásra talál, jó és sok ember működik össze, együtt, ugyanannak a jónak előteremtésében és az elosztásban is.
Hasonlóan a másik, az égi kenyér előteremtésénél is: a mindenütt működő mennyei Atya nem azt akarja, hogy mi emberek rabjai legyünk a földnek. Minket arra teremtett, hogy az elmúlókban fölismerjük a maradandót. Nem elmúlásra teremtett minket Isten, s nem arra, hogy csak éljük ezt a múlékony valóságot. Nem arra, hogy ebbe beletemetkezzünk, hogy ne lássunk ezen túl.
Az Úr Jézus ezt a megbízatást, ennek az egész súlyát, terhét hordozta itt köztünk: hogy gondoskodjon rólunk, hogy a mennyeiekről ne feledkezzünk meg, hanem úgy éljünk itt a földön, és együk ezt a kenyeret, és vegyük észre Istennek ezt a gondoskodását, hogy ugyanakkor a szemünk, a tudatunk középpontjában ott legyen ez a mennybe-tartozásunk.
Hiszen Isten gyermekeivé emelt minket Jézus Krisztusban. És itt is a közreműködésünkre van szükség.
Az az öt árpakenyér meg a két hal a fiútól ezt jelzi: ezt veszi át Isten – a Fiúisten –, és ebből lesz az a mennyei kenyér, az örök életet is jelző Eucharisztia.
Abban az Oltáriszentségben benne van minden. Még az Úr Jézus emberi zsenialitása is: tudott találni itt a földi valóságok között olyasvalamit – a kenyeret és mellé a bort –, amelyen keresztül mindent ki tudott fejezni.
Függelék – a szentmise olvasmányai
2Kir 4,42–44
Baal-Salisából jött egy ember és új kenyeret hozott az Isten emberének, húsz árpakenyeret meg darát a zsákjában. Erre megparancsolta: „Adjatok enni az embereknek!"
Szolgája ellene vetette: „Hogy adjak ennyit száz ember elé?" De ő azt felelte: „Adj csak az embereknek enni!"
Mert ezt mondja az Úr: „Esztek és még marad is." Erre eléjük tette, ettek, s még maradt is, ahogy az Úr mondta.
Ef 4,1–6
Kérlek benneteket, én, aki fogoly vagyok az Úrban, hogy éljetek méltón ahhoz a hivatáshoz, amelyet kaptatok,
teljes alázatban, szelídségben és türelemben. Viseljétek el egymást szeretettel.
Törekedjetek rá, hogy a béke kötelékével fenntartsátok a lelki egységet.
Egy a Test és egy a Lélek, mint ahogy hivatástok is egy reményre szól.
Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség.
Egy az Isten, mindnyájunk Atyja, aki mindennek fölötte áll, mindent áthat és mindenben benne van.
Jn 6,1–15
Jézus ezután átkelt a Galileai-tavon, Tibériás taván.
Nagy tömeg követte, mert látták a betegeken végbevitt csodajeleket.
Jézus fölment egy hegyre, s ott leült a tanítványaival.
Közel volt a húsvét, a zsidók ünnepe.
Amikor Jézus körülnézett, és látta, hogy nagy sereg ember tódul hozzá, megkérdezte Fülöptől: „Honnan veszünk kenyeret, hogy legyen mit enniük?"
Ezt azért kérdezte, mert próbára akarta tenni, maga ugyanis tudta, mit fog végbevinni.
„Kétszáz dénár árú kenyér sem elég, hogy csak egy kevés jusson is mindenkinek" – felelte Fülöp.
Az egyik tanítvány, András, Simon Péter testvére megszólalt:
„Van itt egy fiú, akinek van öt árpakenyere és két hala, de mi az ennyinek?"
Jézus meghagyta: „Telepítsétek le az embereket!" Azon a részen sok fű volt. Letelepedtek hát, s csak a férfiak voltak szám szerint ötezren.
Jézus ekkor kezébe vette a kenyeret, hálát adott és kiosztotta a letelepedett embereknek, s ugyanígy a halból is adott, amennyit csak akartak.
Amikor jóllaktak, szólt tanítványainak: „Szedjétek össze a maradékot, nehogy kárba vesszen."
Összeszedték, s tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyér maradékából, amit meghagytak azok, akik ettek.
Amikor az emberek látták a csodajelet, amelyet Jézus végbevitt, így beszéltek: „Bizonyára ez az a próféta, akinek el kell jönnie a világba."
Jézus észrevette, hogy körül akarják venni, erőszakkal meg akarják tenni királynak, azért visszament a hegyre, egyedül.
