Szeptember 1., évközi huszonkettedik vasárnap, prédikáció (C egyházi év) (1977)
Kedves Testvérek!
Nagy bölcsesség van az Isten mai Igéjében. Arról beszél az Úr Jézus, hogy menyegzőre, lakomára vagyunk hivatalosak. Mindnyájan. Ez alapvető dolog az életünkben: ezért érdemes élni, mert meghívott bennünket! Isten azáltal, hogy teremtett, öröktől kiválasztott bennünket arra, hogy vele legyünk.
És nem is akármilyen lakomán, hanem – ahogyan Szent János apostol mondja a Jelenések Könyvében – menyegzős lakomán. Mert az Úr Jézus, az Örök Megtestesült Ige eljött, és az egyházzal menyegzőre, elválaszthatatlan örök szövetségre lépett. Az egyház az Úr Jézus menyasszonya. És akkor mink is mind, akik az egyházhoz tartozunk, részt veszünk ebben a szövetségben. Mi is el vagyunk jegyezve.
Most várakozási idő van. Figyel bennünket a vőlegényünk, hogy a menyasszonya hogy viselkedik a legkülönbözőbb körülmények között. Lehet-e vele majd örökké együtt lenni?
Erre az időre adja az Úr Jézus a jó tanácsot: ha meg vagy hívva – márpedig meg vagyunk hívva! –, ne tedd magad az első helyre!
Nagyon fontos ez a tanács, mert mi emberek magától értetődően magunkat tartjuk az elsőnek az egész világon. Az öntudatunk mélyének a sarkában azért mégis csak magunk vagyunk a legokosabbak, a legügyesebbek, mi látjuk legjobban a dolgokat, mi ítélünk legjobban – és még a legszebbek is vagyunk.
Ezért mondja a szemünkbe Jézus: a valóságban nem így van. Az Isten Országában talán nem is lesz első meg utolsó. Ti mindnyájan testvérek vagytok – mondja az Úr Jézus. Meg akar bennünket védeni attól a csalódástól, hogy ha majd Isten előtt az utolsó ítéleten tisztázódnak a dolgok, akkor szégyenkeznünk kelljen. Micsoda megszégyenülés lenne, ha akkor kellene magunkat leszállítani az első helyről, ahová magunkat tettük. Ő szeret bennünket, és meg akar ettől védeni. Inkább tegyük le mi saját magunkat.
Hogy hová? Hát elég lesz nekünk, ha ott vagyunk, ahol Ő. Mert Isten olyan, hogy Ő megtette magát legutolsónak köztünk. Ő mindenki szolgája, az egész világ Gondviselője. Mindenki iránt figyelmes, gondja van mindnyájunkra. Hát nem jó nekünk ott, ahol Ő van? Legyünk csak utolsók: javítsuk ki magunkban az elgondolásunkat saját magunkról.
Nagyon jól ismerjük a hibáinkat, gyarlóságainkat, gyöngéinket, vétkeinket: azok alapján egész nyugodtan az utolsó helyre tehetjük magunkat. Ha valaki más kapta volna mindazt, amit mi kaptunk életünkben, biztosan sokkal messzebb jutott volna. Tegyük csak az utolsó helyre magunkat, jó ott nekünk az Úr Jézus mellett, mert Ő is utolsó helyre tette magát. És akkor semmi meglepetésben nem lesz részünk, mikor odakerülünk majd a menyegzős asztal mellé.
Az Úr Jézus másik tanácsa is az életünk alaphelyzeteire vonatkozik. De éppen ellenkező értelemben, mint amire az első tanácsát adta. Ott arról beszél, amikor bennünket hívnak meg. Mitévők legyünk, hogyan viselkedjünk. A második tanácsa pedig arra vonatkozik, ha mink meghívunk valakit vendégül, ha mi rendezünk lakomát.
Előfordulhat ilyesmi? Vagyunk mi olyan gazdagok, hogy másoknak lakomát rendezhetünk? Az életünk nagy fordulóin mi is szoktunk lakomákat adni: nagyobb ebédet vagy vacsorát. De nem csak akkor adhatunk lakomát, amikor kivételes alkalom van: valahányszor kinyújtjuk a kezünket és adunk egymásnak valamit, akkor bizonyos értelemben mindig egy kis lakomával kínáljuk meg a másikat.
És ez gyönyörűség ám: lakomát adni! Adni – általában. Akkor éltem ezt meg, amikor egy tanyaközpontban esküvő volt: én eskettem a Bálint Dávid bácsi legidősebb lányát, a tíz közül az elsőt. A lakodalomra én is hivatalos voltam. Sose felejtem el, ahogyan a Bálint Dávid bácsi kínált bennünket. Nagyon jól előkészítette a lakodalmat: volt bor elég, és jó bor volt. És borjút is vágott le, meg birkákat. Meg a felesége sütött-főzött bőven a nagy násznépnek. Ahogyan Bálint Dávid bácsi kínált bennünket, boldog volt, hogy részt adhatott nekünk a maga örömében. Látszott rajta, hogy a leányának valami nagy örömet akart szerezni az esküvő megrendezésével és maga is örült, hogy az első gyermekét férjhez adhatja. Nagyszerű dolog, ha tudunk adni!
Végeredményben mennyit is fáradunk mindnyájan, mi emberek. Fiatal korunkban mennyit tanulunk, küzdünk, hogy valami szakmát, tudományt sajátíthassunk el, és tudjunk nyújtani valamit, miután olyan sokat kapunk másoktól.
Mindenki tud valamit adni, aki nem zárkózik be és nem lesz önző. Az Úr Jézus tanácsa erre vonatkozik: rendezzük ezeket a lakomákat.
Azt tanácsolja isteni tapasztalatával, isteni látásával, hogy hívjuk meg a szegényeket. A szegények a Szentírás nyelvén mást jelentenek, mint a ma használt köznyelvben. A Szentírásban az a szegény, aki bizalmát Istenbe veti. Akinek Isten valahogy „tartozik" valamivel: vagy testében, vagy szellemileg fogyatékos, talán nem jut hozzá a műveltség forrásaihoz, vagy anyagiakban szűkösebben van. Nekik Isten a saját igazságossága alapján le van kötelezve, mert a többi emberrel szemben hátrányban vannak. Mondhatják: nekünk nem jár az, ami a többieknek?
Ilyen szegények most a földkerekség nagy népeinek jó része: hinduk, kínaiak, afrikai népek. De közöttünk is, mindenütt vannak szegények. És mindig lesznek is. Ha régi értelemben, anyagiakban nem, akkor szeretetben. Mert elmagányosodnak az emberek. Névtelen szomorúságok költözhetnek be az emberek lelkébe.
És ilyen értelemben mindig adhatunk lakomát: az Úr Jézus azt ajánlja, hogy őket hívjuk meg. A szegényeket, sántákat, bénákat, vakokat, mert Isten nekik le van kötelezve. És ha őket hívjuk meg, akkor a viszonzást mi Istentől kapjuk. Ha mi őket meghívjuk, akkor Isten érzi magát velünk szemben lekötelezettnek.
És még egy értelemben Istent hívjuk meg. A Titokzatos Testben mindannyian együtt vagyunk, együtt részesülünk az istengyermekségben. A szegényekben, a rászorulókban Jézus az, aki szegény és rászoruló. Tehát, amikor meghívjuk a szegényeket lakomára, visszaadhatjuk Jézusnak, Istennek az Ő meghívását itt a földön. Nem tudom, hogy lesz az örök életben azon a nagy lakomán és menyegzős asztalnál, de itt a földön Isten meghívását mi is viszonozhatjuk.
Ilyen értelemben különös lett volna, ha az Úr Jézus azt mondja Simon farizeusnak: ha lakomát rendezel, akkor mindig hívj meg engem! Ezt még nem értette volna meg Simon farizeus. Mi már értjük. Azért Simonnak azt mondta: hívd meg a szegényeket, a sántákat, bénákat, vakokat. Mert amit egynek teszel, azt nekem teszed.
Mi már értjük, hogy mikor egymásnak a szükségén enyhítünk, akkor Jézus van ott. Isten van ott. Neki viszonozzuk előre azt az örök menyegzős lakomát, amelyre hivatalosak vagyunk. Terítünk Istennek. Az Ő szeretetét viszonozzuk. És a szeretet csak viszonozva igazi. Ámen.
Függelék – a szentmise olvasmányai
Sir 3,17–18.28–29
Fiam, alázattal vidd végbe tetteid, és jobban szeretnek majd, mintha adakoznál.
Nagy vagy? Annál inkább alázd meg magadat, akkor majd kegyelmet találsz az Istennél.
Nincs gyógyír a gőgös embernek sebére, a gonoszság vert benne gyökeret.
A bölcs szív nyitva áll a bölcsek szavának, s a bölcs kívánsága: a rá hallgató fül.
Zsid 12,18–19.22–24a
Ti nem kézzel tapintható hegyhez, lobogó tűzhöz, sötét felhőhöz, forgószélhez,
harsonazengéshez vagy mennydörgő szózathoz járultatok, amelynek hallatára könyörögni kezdtek, hogy ez a hang ne szóljon tovább hozzájuk.
Nem, ti Sion hegyéhez járultatok, az élő Isten városához, a mennyei Jeruzsálemhez, az angyalok ezreihez,
az égben számon tartott elsőszülöttek ünnepi sokadalmához és gyülekezetéhez, mindnyájunk bírájához, az Istenhez, a tökéletes igazak lelkeihez,
az új szövetség közvetítőjéhez, Jézushoz, a ránk hulló vérhez, amely hathatósabban kiált, mint Ábelé.
Lk 14,1.7–14
Jézus szombaton egy vezető farizeus házába ment, hogy nála étkezzék.
A meghívottaknak egy példabeszédet mondott, mert észrevette, hogyan válogatják az első helyeket.
„Amikor lakodalomba hívnak – kezdte –, ne telepedjél le a főhelyre, mert akadhat a hivatalosak közt nálad előkelőbb is.
Ha ez megérkezik, jön, aki meghívott benneteket és felszólít: Add át a helyedet! És szégyenszemre az utolsó helyet kell elfoglalnod.
Ha tehát hivatalos vagy valahova, menj el, és foglald el az utolsó helyet, hogy amikor a házigazda fogad, ezt mondja neked: Barátom, menj följebb! Így megtiszteltetésben lesz részed az egész vendégsereg előtt.
Mert aki magát felmagasztalja, az megaláztatik, aki magát megalázza, az felmagasztaltatik."
Ekkor a házigazdához fordult: „Amikor ebédet vagy vacsorát adsz, ne hívd meg barátaidat, sem testvéreidet, sem rokonaidat, sem jómódú szomszédaidat, nehogy visszahívjanak és viszonozzák neked.
Ha vendégséget rendezel, hívd meg a szegényeket, bénákat, sántákat, vakokat.
S boldog leszel, mert nem tudják neked viszonozni. De az igazak feltámadásakor megkapod jutalmadat."
