Április 17., virágvasárnap (A egyházi év)
Ez az egyszerű virágvasárnapi – barkaszentelés és bevonulás a templomba –, pálmavasárnapi körmenet mélységes értelmet takar az Anyaszentegyházban. Egy találkozást, az egész Anyaszentegyháznak, a földkerekségen mindenütt jelenlevő összes egyházi közösségeknek, azok minden tagjának a találkozását takarja ez a körmenet.
Íme, a te királyod jön eléd szelíden. Találkozás Jézussal – piros színben, a szeretet piros színében. Ő most halálra készen, szeretetből, értünk, önmagát, teljesen halálos szeretettel odaadni jön felénk, ebben a virágvasárnapi körmenetben.
És az egyházának, minden kereszténynek megnyílik a lehetősége ma, most, hogy fogadja ezt a királyt. Alakuljon ez a szertartás egy igazi, mély találkozássá, szeretet-találkozássá Krisztus és az övéi között. Tekintsünk el attól, hogy Jeruzsálemben ez egykor hogy végződött, mi következett erre. Nem kell okvetlenül hűtlenségnek következnie ezekre a találkozásokra. Lehet ez – és most az egyház részéről az is – teljes odaadás Urunk, Üdvözítőnk iránt, a második isteni személy iránt, aki kiüresítette önmagát, szolga alakját vette föl. Lehetséges, hogy mi is kiüresítsük magunkat, hogy társuljunk mellé tudatosan, tisztán. Szemébe nézve az életünk keresztútjának, a ránk váró szenvedéseknek, a halálnak. Ezzel a hittel: tudom, Uram, Jézusom, hogy a szenvedésen, halálon keresztül a föltámadás vagy Te. Az élettől elválaszthatatlan az, ha én Hozzá csatlakozom. Szereteteddel erősíts meg ezen a mai találkozáson keresztül, életem teljes, maradéktalan odaadásával.
Ez a szertartásban jelzett találkozás lezajlik a szentmisében az eucharisztia titkán keresztül. És azt kérjük, hogy folytatódjon életünk minden napján, minden döntésünkben, minden cselekedetünkben, egész magatartásunkban. Isten igéje ma hozzánk az egész Máté-passió. Értse ki mindegyikünk a maga körülményeihez, lelki állapotához mérten, értse ki mindegyikünk ebből, hogy mi Isten szava, mi az értünk meghalni kész üdvözítő szava most hozzánk, ebben a találkozásban.
Függelék – a szentmise olvasmányai
Iz 50,4–7
Isten, az Úr megadta a nyelvet, a tanítványok nyelvét. Hogy megfelelhessek a fáradtaknak, maga adja ajkamra a szót. Reggelenként ő teszi figyelmessé fülemet, hogy rá hallgassak, mint a tanítványok.
Isten, az Úr nyitotta meg a fülemet. S én nem álltam ellen, és nem hátráltam meg.
Hátamat odaadtam azoknak, akik vertek, arcomat meg, akik tépáztak. Nem rejtettem el arcomat azok elől, akik gyaláztak és leköpdöstek.
Isten, az Úr megsegít, ezért nem vallok szégyent. Arcomat megkeményítem, mint a kőszikla, s tudom, hogy nem kell szégyenkeznem.
Fil 2,6–11
Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell,
hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember.
Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.
Ezért Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek,
hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban,
s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr.
Mt 26,14–27,66
Ekkor a tizenkettő közül az egyik, a karióti Júdás, elment a főpapokhoz,
és ezt kérdezte tőlük: „Mit adtok nekem, ha kezetekre adom?” Azok harminc ezüstöt fizettek neki.
Attól kezdve már csak a kedvező alkalmat kereste, hogy kiszolgáltassa nekik.
A kovásztalan kenyér ünnepének első napján a tanítványok ezzel a kérdéssel fordultak Jézushoz: „Hogy akarod, hol készítsük el neked a húsvéti vacsorát?”
Így felelt: „Menjetek be a városba ehhez meg ehhez, és mondjátok meg neki, hogy a Mester üzeni: Közel az időm, nálad költöm el tanítványaimmal a húsvéti vacsorát.”
A tanítványok úgy tettek, ahogy Jézus meghagyta nekik, elkészítették számára a húsvéti bárányt.
Amikor beesteledett, asztalhoz ült a tizenkét tanítvánnyal.
Vacsora közben megszólalt: „Bizony mondom nektek, egyiketek elárul.”
Erre igen elszomorodtak és sorra megkérdezték: „Csak nem én vagyok az, Uram?”
„Aki velem egyszerre nyúl a tálba, az árul el” - felelte.
Az Emberfia ugyan elmegy, amint megírták róla, de jaj annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja. Jobb lett volna neki, ha meg sem születik.”
Erre Júdás, az árulója is megkérdezte: „Csak nem én vagyok az, mester?” „Magad mondtad” – válaszolta.
Vacsora közben Jézus kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte s odanyújtotta tanítványainak, ezekkel a szavakkal: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem!”
Aztán fogta a kelyhet, hálát adott, és ezekkel a szavakkal nyújtotta nekik: „Igyatok ebből mindnyájan,
mert ez az én vérem, a szövetségé, amelyet sokakért kiontanak a bűnök bocsánatára.
Mondom nektek, mostantól nem iszom a szőlő terméséből addig, amíg majd az újat nem iszom veletek Atyám országában.”
Ezután elénekelték a zsoltárt és kimentek az Olajfák-hegyére.
Akkor Jézus mondta: „Ma éjszaka mindnyájan megbotránkoztok bennem. Írva van: Megverem a pásztort, és szétszélednek a nyáj juhai.
De feltámadásom után majd előttetek megyek Galileába.”
Péter fogadkozott: „Ha mindnyájan megbotránkoznak is, én nem botránkozom meg soha.”
Jézus csak ennyit mondott: „Bizony mondom neked, még az éjjel, mielőtt a kakas szól, háromszor megtagadsz.”
Péter erősködött: „Még ha meg kell is veled halnom, akkor sem tagadlak meg.” Ugyanígy beszélt a többi tanítványa is.
Közben odaért velük a Getszemáni nevű majorba. „Üljetek le – mondta tanítványainak –, én arrébb megyek és imádkozom.”
Csak Pétert és Zebedeus két fiát vitte magával. Egyszerre szomorúság fogta el, és gyötrődni kezdett.
„Halálosan szomorú a lelkem – mondta nekik. – Maradjatok itt és virrasszatok velem!”
Valamivel odébb ment, és arcra borulva így imádkozott: „Atyám, ha lehetséges, kerüljön el ez a kehely, de ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te!”
Aztán visszament tanítványaihoz, de alva találta őket. Szemére vetette Péternek: „Még egy órát sem tudtok velem virrasztani?
Virrasszatok és imádkozzatok, nehogy kísértésbe essetek. A lélek ugyan készséges, a test azonban erőtlen.”
Másodszor is elment és így imádkozott: „Atyám, ha nem kerülhet el ez a kehely anélkül, hogy ki ne igyam, legyen akaratod szerint!”
Amikor visszatért, megint alva találta őket.
Erre otthagyta őket, újra elment, és harmadszor is ugyanazokkal a szavakkal imádkozott.
Aztán visszament tanítványaihoz, s így szólt: „Aludjatok csak és pihenjetek! Elérkezett az óra. Az Emberfiát a bűnösök kezére adják.
Keljetek föl, menjünk! Nézzétek, itt jön, aki elárul.”
Még beszélt, amikor odaért Júdás, a tizenkettő közül az egyik, s vele a főpapoknak és a nép véneinek megbízásából egy kardokkal és dorongokkal fölszerelt csapat.
Az áruló jelben egyezett meg velük. „Akit megcsókolok – mondta –, ő az, fogjátok el!”
Azzal mindjárt Jézushoz lépett. „Üdvözöllek, Mester!” – mondta, és megcsókolta.
Jézus megkérdezte: „Barátom, miért jöttél?” Erre körülfogták Jézust, kezet emeltek rá, és foglyul ejtették.
Jézus kísérői közül az egyik kardjához kapott, kirántotta, a főpap szolgájára sújtott és levágta a fülét.
Jézus rászólt: „Tedd vissza hüvelyébe kardodat! Aki kardot ragad, az kard által vész el.
Vagy azt hiszed, hogy nem kérhetem Atyámat, s nem küldene tizenkét légió angyalnál is többet?
De akkor hogy teljesedne be az Írás, amely szerint ennek így kell történnie?”
Abban az órában Jézus azt mondta a tömegnek: „Mint valami rabló ellen, úgy vonultatok ki kardokkal és dorongokkal, hogy elfogjatok. Naponta ott voltam a templomban, és tanítottam, mégsem fogtatok el.
Ez mind azért történt, hogy beteljesedjenek a próféták írásai.” Erre a tanítványok mind elhagyták és elmenekültek.
Akik elfogták Jézust, Kaifás főpap elé hurcolták. Ott már együtt voltak az írástudók és a nép vénei.
Péter messziről követte, egészen a főpap palotájáig. Bement és leült a szolgák közé, hogy lássa, mi lesz a dolog vége.
A főpapok és az egész főtanács hamis bizonyítékokat kerestek Jézus ellen, hogy halálra ítélhessék,
de mivel nem találtak, sok hamis tanú jelentkezett. Végre jött kettő,
s így vádaskodott: „Azt állította: Le tudom bontani az Isten templomát, és három nap alatt újra fel tudom építeni.”
A főpap erre felállt és megkérdezte: „Nem felelsz semmit arra, amivel ezek vádolnak?”
Jézus hallgatott. A főpap folytatta: „Esküvel kényszerítlek az élő Istenre, mondd meg, te vagy-e a Messiás, az Isten Fia?”
„Magad mondtad – felelte Jézus. – De mondom nektek, mostantól látni fogjátok az Emberfiát, amint a Hatalom jobbján ül, és amint majd eljön az ég felhőin.”
A főpap erre megszaggatta ruháját s felkiáltott: „Káromkodott! Mi szükségünk van még tanúkra? Magatok is hallottátok a káromkodást.
Mi a véleményetek?” „Méltó a halálra!” – kiabálták.
Aztán szembeköpdösték, és ököllel verték, mások arcul ütötték,
és közben kérdezgették: „Találd ki, Messiás, ki ütött meg!”
Péter kint ült az udvaron. Odament hozzá egy szolgáló, és megszólította: „Te is a galileai Jézussal voltál.”
De ő mindnyájuk hallatára tagadta: „Nem értem, mit beszélsz.”
Amikor kifelé tartott a kapun, egy másik szolgáló is észrevette: „Ez is a názáreti Jézussal volt” - mondta a többieknek.
Megint tagadta, most már esküvel: „Nem ismerem azt az embert.”
Röviddel ezután az ott állók körülfogták Pétert és bizonygatták: „De bizony, közéjük tartozol te is, hiszen beszéded is elárul.”
Erre már esküdözni és átkozódni kezdett: „Nem ismerem azt az embert!” Azon nyomban megszólalt a kakas.
Péternek akkor eszébe jutott Jézus szava: „Mielőtt a kakas szól, háromszor megtagadsz.” Kiment, és keserves sírásra fakadt.
Amikor megvirradt, a főpapok és a nép vénei tanácsot tartottak és elhatározták, hogy halálra adják.
Megkötözték, elvezették, és átadták Pilátus helytartónak.
Amikor Júdás, az áruló látta, hogy elítélték, megbánta tettét, és visszavitte a harminc ezüstöt a főpapoknak és a véneknek.
„Vétkeztem – mondta –, elárultam az igaz vért.” „Mi közünk hozzá? – válaszolták. – A te dolgod!”
Erre az ezüstöt beszórta a templomba, aztán elment és felakasztotta magát.
A főpapok fölszedték a pénzt, de úgy vélték: „Nem szabad a templom kincstárába tenni, mert vér díja.”
Tanácsot tartottak, és megvették rajta a fazekas telkét az idegenek számára temetőnek.
Ezért hívják azt a telket még ma is Vérmezőnek.
Így beteljesedett, amit Jeremiás próféta jövendölt: Fogtam a harminc ezüstöt, annak árát, akit ennyire becsültek, akit Izrael fiai becsültek ennyire,
s a fazekas telkéért adták, ahogy az Úr parancsolta nekem.
Közben Jézust a helytartó elé állították. A helytartó megkérdezte tőle: „Te vagy a zsidók királya?” „Te mondod” – felelte Jézus.
A főpapok és vének vádjaira azonban nem felelt semmit.
Erre Pilátus így szólt hozzá: „Nem hallod, mi mindennel vádolnak?”
De ő egyetlen vádjukra sem felelt. Ezen a helytartó igen meglepődött.
Az ünnep napján a helytartó szabadon szokott bocsátani egy rabot, a nép kívánsága szerint.
Volt akkor egy hírhedt rabjuk, Barabásnak hívták.
Pilátus kérdést intézett hozzájuk: „Mit akartok, melyiket bocsássam el a kettő közül, Barabást vagy Jézust, akit Krisztusnak mondanak?”
Tudta ugyanis, hogy csak irigységből adták kezére.
Míg ott ült ítélőszékében, a felesége üzenetet küldött neki: „Ne legyen közöd annak az embernek a dolgához! Az éjjel álmomban sokat szenvedtem miatta.”
A főpapok és a vének felbujtották a népet, hogy Barabást kérje ki, Jézusnak pedig kívánja halálát.
A helytartó tehát föltette a kérdést: „Mit akartok, melyiket bocsássam el a kettő közül?” „Barabást!” - kiáltották.
Pilátus tovább kérdezte: „Hát Jézussal, akit Krisztusnak mondanak, mit tegyek?” Mind azt kiabálták: „Keresztre vele!”
„De hát mi rosszat tett?” – kérdezte. Annál inkább ordították: „Keresztre vele!”
Pilátus látta, hogy nem megy semmire, sőt a zajongás még fokozódik is. Vizet hozatott, s a nép szeme láttára megmosta kezét: „Ennek az igaz embernek vére ontásában én ártatlan vagyok – mondta. – Ti lássátok!”
Erre az egész tömeg zúgta: „Vére rajtunk és fiainkon!”
Akkor szabadon bocsátotta Barabást, Jézust pedig megostoroztatta, és átadta nekik, hogy feszítsék keresztre.
A helytartó katonái bevitték Jézust a helytartóságra, s odagyűjtötték köré az egész helyőrséget.
Megfosztották ruhájától, bíborszínű köntöst adtak rá.
Tövisből koszorút fontak, fejére tették, jobb kezébe pedig nádszálat adtak. Aztán térdet hajtottak előtte, és így gúnyolták: „Üdvözlégy, zsidók királya!”
Közben leköpdösték, fogták a nádat s verték a fejét.
Miután így csúfot űztek belőle, levették róla a palástot, s ráadták saját ruháját. Aztán elvezették, hogy keresztre feszítsék.
Amint kifelé vonultak, találkoztak egy Simon nevű cirenei emberrel. Ezt kényszerítették, hogy vigye a keresztet.
Fölértek arra a helyre, amelynek Golgota, vagyis Koponyák helye volt a neve.
Itt epével kevert bort adtak neki inni, de amikor megízlelte, nem akarta meginni.
Aztán keresztre feszítették, és sorsot vetve megosztoztak ruháján,
majd leheveredtek, és őrizték.
Feje fölé táblát tettek, amelyre elítélése okát írták: „Ez Jézus, a zsidók királya.”
Vele együtt két gonosztevőt is keresztre feszítettek, az egyiket jobbról, a másikat balról.
Az arra menők káromolták, s fejüket csóválva
mondogatták: „Te, aki lebontod és harmadnapra fölépíted a templomot, szabadítsd meg magad! Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről!”
Ugyanígy gúnyolódtak az írástudókkal és a vénekkel együtt a főpapok is:
„Másokat megmentett, de magát nem tudja megmenteni. Ha Izrael királya, szálljon le a keresztről, s akkor hiszünk neki.
Az Istenben bízott. Mentse hát meg, ha akarja. Hisz azt mondta: Isten Fia vagyok.”
Ilyen módon gyalázták a vele együtt megfeszített gonosztevők is.
A hatodik órától a kilencedik óráig sötétség borult az egész földre.
Kilenc óra tájban Jézus felkiáltott, hangosan mondva: „Éli, Éli, lamma szabaktani?” Vagyis: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”
Ezt hallva az ott állók közül néhányan megjegyezték: „Illést hívja.”
Egyikük rögtön odaszaladt, fogott egy ecetbe mártott szivacsot, rátűzte egy nádszálra, és inni adott neki.
A többiek meg így beszéltek: „Hadd lássuk, eljön-e Illés, hogy megszabadítsa!”
Most Jézus még egyszer hangosan felkiáltott, és kilehelte lelkét.
Erre a templom függönye kettéhasadt, felülről egészen az aljáig, a föld megrendült, sziklák repedtek meg,
sírok nyíltak meg, és sok elhunyt szentnek feltámadt a teste.
Feltámadása után előjöttek a sírokból, bementek a szent városba, és többeknek megjelentek.
A százados és a többiek is, akik Jézust őrizték, a földrengés és a történtek láttára igen megijedtek: „Ez valóban Isten Fia volt” - mondták.
Messziről több asszony figyelte, mi történik; olyanok, akik Galileából eddig kísérték, és gondoskodtak róla.
Köztük volt Mária Magdolna, Mária, Jakab és József anyja, és Zebedeus fiainak az anyja.
Amikor már estére járt az idő, jött egy József nevű jómódú arimateai ember, aki maga is Jézus tanítványa volt.
Bement Pilátushoz, és elkérte Jézus testét. Pilátus elrendelte, hogy adják ki neki.
József levette a testet, tiszta gyolcsba göngyölte,
s sziklába vájt új sírboltjába helyezte. A sír bejáratához nagy követ hengerített, és elment.
Mária Magdolna és a másik Mária ott maradtak, leültek a sírral szemben.
Másnap, a készület napjának elmúltával a főpapok és az írástudók egybegyűltek Pilátusnál és
figyelmeztették: „Uram, emlékszünk rá, hogy az a csaló még életében azt állította: Harmadnapra feltámadok.
Rendeld hát el, hogy harmadnapig őrizzék a sírt, nehogy odamenjenek tanítványai és ellopják, aztán híreszteljék a nép között: Feltámadt a halálból. Ez utóbbi csalás rosszabb lenne az előbbinél.”
„Legyen őrségetek – válaszolta Pilátus –, menjetek, őrizzétek, ahogy csak tudjátok!”
Erre elmentek, lepecsételték a követ, és őrséget állítottak a sírhoz.
