Július 17., évközi tizenhatodik vasárnap (A egyházi év)
Kedves Testvérek!
Benne vagyunk a nyárban, és ha egy kicsit nézelődünk odakint, tele van az egész föld érlelődő növényekkel, amelyek mind a termés felé közelednek, hogy termést hozzanak.
Ha az ember kimegy ide, Kismaros határába, még megmaradtak ezek a régi nadrágszíj földek, ott mendegél az ember, látni ezt az egész folyamatot, látni a földeknek a különbözőségét, ahogy azt előkészítették, megdolgozták, vagy nem dolgozták meg eléggé, kiirtották belőle a gyomot vagy nem irtották ki, megtrágyázták vagy nem. Aztán látni a magvaknak a különbözőségét is. Mennyiféle búza, rozs, árpa, zab fajta van ott azon a kis apró területen is. Aztán hogyha az ember még azt is hozzáveszi, hogy látni a napnak az erejét is a növények fejlődésén, ahogy azt fölvették, kibontja az ember a kalászból azokat a búzákat – még nem érett mert nedves volt az időjárás, nem is kapott elég napot, mert nem volt elég napos időszak, –: még puha, még nem elég acélos, még kell neki a nap. Az egész időjárás oda bele van írva abba a növénybe. Nagyon sokféle tényezőnek az eredménye az, hogy termés jön létre, s hogy abból a magállapotból a termésállapotig a folyamat hogy játszódott le, az oda van írva.
De aztán van egy másik ilyen termő határa ennek az emberi világnak. Az, amit az ember a maga külső képességeivel, tevékenységével a föld fölszínén létrehoz. Itt a vasút mindjárt, a száguldó vonatok, azok a pompás mozdonyok, a városokban a technika alkotásai ezeknek az ember szellemének a termései. Látni, hogy az emberi szellem magvacskái mindegyikben benne vannak, kikeltek, megvalósultak az ember elárasztja a maga vetésével és érlelő munkájával teli földet.
Mélyebben húzódik egy harmadik területe Istennek. Kevésbé észrevehető. Az emberben is mélyebben be kell menni a fogalmainak, érzékeinek az égboltozatán túl, ezen a boltozaton, ezen a benső égboltozaton áttörve hullik az Isten magja, az isteni magvető vetése az ő sajátos földjébe, a mi legbensőbb világunkba, ahol Isten területe van. Különbözőképpen van elkészítve az a terület mindegyikünkben, fölszántva, porhanyítva, kire milyen időjárás jött, ki mennyi napfényt kapott, kibe mennyi gaz jutott a rossz vetéssel, konkolyszerűség és ott küzdve viszontagságoknak alávetve, ott történik valami, oda hullik be az Isten Igének, annak az egyetlen drága Igének, aki a Mennyei Atya termése. Mert a Mennyei Atya egyetlen termésbe önti ki örök lényét. Az Atya termése a fiú.
Azért van ez az egész világ úgy berendezve, ahogy látjuk, ilyen termésre, mert az Atya ilyen termő, a Szentháromság titka ez a termés, ez az örök termés. És az örök igének a végtelen gazdagsága apró kis magvacskákba, ige-magvacskákba tömörülve, sűrűsödve, érve hullik a mi emberi földünkbe. Ebbe a csodálatos világba, amely nagyszerűbb alkotása Istennek, ez a mi benső terünk, ez a mi benső égboltozatunk nagyszerűbb alkotása Istennek, mint a külső világ, mert a külső világ csak tartja ezt a mi benső világunkat. Ide hullottak be gyerekkorunk óta, kezdettől fogva Isten drága magvai, nagy változatosságban a keresztség óta a szentségeken keresztül.
Tulajdonképpen mindegyiknek a célja egyetlen termés létrehozása: hogy az Úr Jézusból, az örök igéből, az Isten emberből mibennünk minél több szín, minél több tulajdonság jöjjön fölszínre. Törjön ki ide a külső, látható világba is, hogy tanúságot tegyünk róla, mint ahogy ez a termőföldekkel teliszórt világ is az Isten tulajdonságait a legkülönbözőbb változatosságban mutatja, hozza fölszínre. És az emberben rejlő tulajdonságokat is, az emberi alkotások, az emberi vetés megmutatja műalkotásokban, építkezésekben, technikai találmányokban és így tovább.
Nekünk a benső világunk földjének, termőföldjének, az isteni nap hatása alatt az Úr Jézusban, az örök igében ráillő csodálatos, isteni gazdaságot kell fölszínre hozni. Az Isten ismeretét, szeretetét, annak végtelen változatosságát, ahogy azt az isteni ige megmutatta a földünkbe hullva, itt meghalva és föltámadva, mert minden a föltámadás felé megy az Isten gyermekeiben.
Ahogy Szent Pál mondja, a megdicsőülés felé, hogy Isten gyermekeinek a dicsősége megnyilvánuljon, hogy milyen csodálatosan szépeket formált belőlünk az Isten napja, melege. Mindegyikünkben valami tüneményes, elképzelhetetlen szépség rejlik és ennek napfényre köll jönni. Az örök igének bennünk, mindegyikünkben külön-külön színekkel, szépséggel felruházva föl köll nőni és ez az egész teremtett világ is, amely tart bennünket, táplál bennünket napról napra, sóvárog az után, mert részt akar venni a megigazult embernek a nagyszerűségében.
Ez a vasárnap is tulajdonképp még a megigazulás kérdésének a tovább bontása, azt mutatja meg, hogy a teremtés is részt vesz a megigazult ember szépségében. Már most is részt vesz a teremtés az Isten gyermekeinek a szolgálatában. Ha vonatra ülök, akkor boldog az az energia, amelyik viheti az Isten gyermekeit. Ha kocsira ülünk, beszaladunk Vácra, az a benzin, a benne levő erő, szinte másképp fejti a szolgálatkészségét, ha Isten gyermekeit viszi és tiszta lélekkel, gyanútlan, sötétületlen embereket, Istent szerető gyermekeket, egymást szerető embereket visz.
Most is részt vesz a teremtett világ Isten gyermekei szolgálatában ezerféleképpen. Leginkább a szentségekben a víz, az olaj, a kenyér, a bor. És várja ez a világ az Isten gyermekeinek a megnyilvánulását már most is, és örvend a megnyilvánulásain, mert egészen más, hogy rajtunk keresztül mi nyilvánul meg. Vajon egy ádámi, gőgös, zord, zárkózó, embertársait elítélő, sértődő ember, aki rá se pillant a másikra, úgy megy el az ember mellett, mint valami fönség, aki rosszalló tekintettel néz az emberre, hogy mit csináltál már megint, megsértettél engem, beleütköztél az én köreimbe, én ezt akartam csinálni és te megakadályoztad?! Ha ilyesmi megnyilvánulhat, az elszomorítja a világot. Mert az ádámi gőgös ember jutott fölszínre bennünk.
De más a világ, mikor az Isten megértő, irgalmas szeretete nyilvánul meg rajtunk! Az arcunkon, a viselkedésünkön: nem a másiknak a hibájával vagyok én tele, hogy már megint mit csináltál, hanem a megbocsátó Isten irgalmával, szeretetével, megértésével és szolgálatával. A világ vár arra, hogy ilyen megnyilvánulásokat lásson belőlünk napról napra, hisz ez a szép a mi életünkben, drága nővérek! Hiszen aki figyelmes tekintettel nézi a mi életünket, az ezer formában észreveheti ezt a megnyilvánulását az életünknek. És ez nagyszerű! Áldjuk érte Istent, hogy ezt napfényre hozta; már érződik mindegyikünkön az érése a termésnek, Jézus Krisztus egy-egy vonása, kicsillant belőlünk a Mennyi Atya dicsőségére!
Ennek örüljünk együtt minden nap és fogjunk össze nagy-nagy szeretettel, imával, türelemmel, ha hibákat látunk még megnyilvánulni: Uram, segítsd az én nővéremet, testvéremet, hogy le tudja küzdeni, mert neki sokkal nehezebb természet jutott osztályrészül, zordabb és másfajta, mint az enyém talán. Az enyimen talán most ilyen tekintetben könnyebben fölszínre jutsz már.
Így haladjunk együtt, központban az Úr Jézus, aki mint Nap is itt van, süt ránk minden nap az igéin keresztül, az Oltáriszentségen keresztül, egymáson keresztül is, hogy ez az érlelődés végbemenjen, mert nagyszerű az, ami felé minden megy.
Ahogy Szent Pál is mondja: a világ szenvedései nem is foghatók ahhoz a dicsőséghez, amely majd megnyilvánul bennünk. Nagyszerű világ felé megyünk, minden szenvedést megér.
Erre erősítsen bennünket, drága jó nővérek, ez a mai vasárnap a nyár közepén. Mikor látjuk a világot érlelődni, szépülni, akkor tele legyünk mink is ezzel a vággyal, azt mondja Szent Pál, hogy mi magunk is sóhajtozunk és vajúdunk, hogy Isten gyermekei megnyilvánuljanak bennünk.
Legyünk ezzel a törekvéssel tele, és így mondjuk a mi hiszekegyünket! Hiszünk ebben a dicsőségben, és készek vagyunk érte mindent odaadni. Ámen.
Függelék – a szentmise olvasmányai
Bölcs 12,13.16–19
Mert sem Isten nincs rajtad kívül, aki mindeneknek gondját viselné, úgyhogy bizonyítanod kellene, hogy nem ítéltél igazságtalanul,
Hiszen igazságosságodnak hatalmad az alapja: mivel mindennek ura vagy, mindent kímélhetsz.
Erődet csak akkor mutatod meg, ha nem hisznek hatalmadban, és megbünteted a dacot azokban, akik ismerik hatalmadat.
Bár hatalom van a kezedben, szelíden ítélsz, és nagy kímélettel vezetsz bennünket; mert a hatalom rendelkezésedre áll, mihelyt akarod.
Ezzel a bánásmóddal arra tanítottad népedet, hogy az igaz legyen emberszerető, és azzal a jó reménnyel töltötted el gyermekeidet, hogy a bűn után (időt) adsz a bűnbánatra.
Róm 8,26–27
Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk. A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal.
S ő, aki a szíveket vizsgálja, tudja, mi a Lélek gondolata, mert Isten tetszése szerint jár közben a szentekért.
Mt 13,24–43
Más példabeszédet is mondott: „A mennyek országa hasonlít ahhoz az emberhez, aki jó magot vetett a földjébe.
Amikor szolgái aludtak, jött az ellensége, és konkolyt szórt a búza közé, aztán elment.
A vetés szárba szökött és kalászt hányt, de a konkoly is felütötte a fejét.
A szolgák elmentek a gazdához és megkérdezték: Uram, ugye jó magot vetettél földedbe? Honnét került hát bele a konkoly?
Az így válaszolt: Ellenséges ember műve. A szolgák tovább kérdezték: Akarod, hogy elmenjünk és kigyomláljuk?
Nem - válaszolta -, nehogy a konkolyt gyomlálva vele együtt a búzát is kitépjétek!
Hagyjatok, hadd nőjön mind a kettő az aratásig! Aratáskor majd szólok az aratóknak: Előbb a konkolyt szedjétek össze, kössétek kévébe és égessétek el, a búzát pedig gyűjtsétek csűrömbe!”
Egy másik példabeszédet is mondott nekik: „A mennyek országa hasonlít a mustármaghoz, amelyet fogott a gazda és elvetett földjében.
Ez kisebb minden más magnál, amikor azonban felnő, nagyobb minden veteménynél, fává terebélyesedik, úgyhogy jönnek az ég madarai, s fészket raknak ágai között.”
Ismét más példabeszédet mondott: „A mennyek országa hasonlít a kovászhoz, amelyet fogott az asszony, belekeverte három mérő lisztbe, s az egész megkelt tőle.”
Ezeket mind példabeszédekben mondta el Jézus a népnek, s példabeszéd nélkül nem szólt hozzájuk.
Így beteljesedett a próféta szava, mely így szólt: Példabeszédre nyitom ajkam, hirdetem, ami a világ teremtésétől fogva el volt rejtve.
Akkor elbocsátotta a népet, s bement a házba. Odamentek hozzá tanítványai, és kérték: „Magyarázd meg nekünk a szántóföldről és a konkolyról szóló példabeszédedet!”
Így magyarázta meg nekik: „Aki a jó magot veti, az az Emberfia.
A szántóföld a világ, a jó mag az ország fia, a konkoly pedig a gonoszság fia.
Az ellenség, aki veti, a sátán. Az aratás a világ vége, az aratók az angyalok.
Ahogy a konkolyt összeszedik és tűzre vetve elégetik, úgy lesz a világ végén is.
Az Emberfia elküldi angyalait, hogy szedjenek össze országában minden botrányt és minden törvényszegőt.
Ezeket tüzes kemencébe vetik, ott sírás és fogcsikorgatás lesz.
Akkor az igazak ragyogni fognak, mint a nap Atyjuk országában. Akinek van füle, hallja meg!
