Április 15., húsvét második vasárnapja, helyettesítő szöveg (B egyházi év) (2003. január 24–26.)
(Erre a vasárnapra nincs az archívumban prédikáció.
Helyette egy 2003 januárjában tartott,
háromnapos lelkigyakorlat első részletét közöljük.
További részek: 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11.)
A lelkigyakorlat során egyfajta belső munka, belső történés zajlik. Nagyon kérem ezt szem előtt tartani, hogy itt, egy ilyen hétvégi, leszűkített lelkigyakorlatban történik valami bennünk. Már az, hogy elhatároztuk, hogy idejövünk, és ráfordítjuk ezt az időt, az anyagiakat, már ez is az Isten lelkéből indul ki. Az Egyházban jelen van a Szentlélek eme munkája, és ezt kérjük most, hogy ez a hétvégi „Megújulás” lelkigyakorlat tényleg megújulás legyen az életünkben.
Nagyon fontos szem előtt tartanunk, hogy nem a lelkigyakorlat vezetője itt a döntő, azon keresztül indítások jönnek. Mindenki maga végzi ezt a lelkigyakorlatot, s ki hogy végzi, olyan lesz.
Istenünk, küldd el Szentlelkedet, hogy megújuljon az életünk a Te szándékod szerint, ámen!
Kedves, jó Testvérek!
Tegnap arra tettük a hangsúlyt a szentmisében, ami újat Isten művel az emberrel. A régi, ádámi ember be van ültetve, be van végleg építve az új Ádámba, aki az Atya, Fiú, Szentháromság második személye. Tehát az igazi, létbeni új a keresztény életünkben ez a beoltódás, az emberré lett örök Igébe, a Fiúba, s rajta keresztül a Szentháromságba. Ez a tény, ez a keresztény valóság. Hiába van azonban egy ilyen óriási jelentőségű új hír, új Evangélium, Örömhír, ha nem megy át az életbe.
Ennek az első elmélkedésnek az egyetlen célja részemről megmutatni, hogy megy át, hogy válik életté. Mert mi furcsa szerzetek vagyunk. A zsoltár azt mondja: „Mély titok az ember, örvénylő titok a szíve.” Ez az ember, aki alapjában véve még a régit is hordozza, hiszen a régit nem lehet egyszerűen csak levetni, hiába újulunk meg a létünkben, leszünk Isten gyermekeivé, a régi ember még ott van bennünk. Annak ellenére tehát, hogy a régi embert hordozzuk, hogy tudunk mégis újak lenni? Hogy tud elhatalmasodni életünkben ez az örömhír, hogy mi az örök életbe be vagyunk már oltódva Jézus Krisztuson keresztül? Hogy válik ez életté? Ehhez, kedves, jó Testvérek, nagy figyelemmel kell a mi létünket szem előtt tartani.
Szent Ignác, mikor elkezdi a lelkigyakorlatot, egy apró kis jegyzetben kiindul a gyakorlatból. Ez előtte mindig jobban föltár valamit: a létünket, a létünk szerkezetét, fajtáját, minőségét. A létünkben a gyakorlatnak mérhetetlen jelentősége és fontossága van. Ha a gyakorlatokat nézem – akármelyik gyakorlatot, amelyet eddig életünkben elsajátítottunk vagy műveltünk – mindegyik gyakorlat kiindulópontja egyfajta tökéletlen állapotot tételez föl. A gyakorlatok végén egyfajta tökéletesebb állapotot érünk el. A gyakorlatban tehát bizonyos dinamizmus van! Csakhogy a gyakorlatok nem önmagukban léteznek, hanem minden gyakorlat az ember egy képességére épül. A képességünk mozdul a gyakorlatok által. És a képességekkel az ember, a centrum, a személy. Azt szeretném, ha most egy kissé meg tudnánk világítani, rá tudnánk csodálkozni, a saját valóságos életünkre, lényünkre.
A gyakorlatok képességeken nyugosznak. Háromrétegű képesség van bennünk. Az első csoport a testi képességek csoportja. A reggeli torna is nagyon fontos, a testi képességeinkhez igazodik, mint a reggel végzett, ősi, kínai tüdőtorna, hiszen a lélegzésen, oxigénnel dúsításon keresztül az egész fizikumunk, testi valónk felfrissül.
Ennél sokkal magasabb rendű az értelmi, akarati világunk, kedélyünk, érzelemvilágunk rétege. Ennek is megvannak a maga gyakorlatai.
Végül a kettőre épül a harmadik. Az előző kettő egy centrumba fut össze: a testi valónk és a szellemi adottságaink a személyünkbe futnak össze. Ez a titok bennünk, a személyünk! Ez a centrum!
Mikor Boulad atya itt Pécsett előadást tartott a Nagy Lajos Gimnáziumban – meglepő volt, még most is itt van előttem – kiállt, és azt mondta, egy operáló orvosnak át tudná engedni magát, keresse meg benne a Boulad atyát! De garantálja, hogy nem fogja megtalálni! Mert az nem testi valóság, hanem valami más. A személyünk magva, az valami nem anyagi. Ez a személy tartja hatalmában az ember összes képességeit valamennyire.
A személyhez tartozik az uralom saját magunk, az összes képességünk fölött. Ez a személyünk egyik funkciója. A másik funkció, a törekvés. A személyben gyökereznek a törekvéseink, a célkitűzéseink. Az irányulás. A személyünk dinamizmusa. A személyhez tartozó harmadik funkció a lépéseink rendezése, magatartásunk rendezése a célok felé. A Rendező Én. És az egészért, azért, hogy az ember mit cselekszik, az én, a személy hordozza a felelősséget.
A személy döntő tulajdonsága, amire rá kell csodálkoznunk, az, hogy ki tudunk nyílni az igazság, a szeretet irányába, és az igazságon és szereteten keresztül be tud jönni belénk, a személyünkbe egy más valóság. Amit szeretek, vagy akit szeretek azt bizonyos értelemben a lényembe tudom fogadni. Itt van a szerelem csodálatos valósága: egy másik valaki a személyembe tud költözni! Itt van a szeretet óriási titka: Isten is be tud költözni a tudatunkon, a személyünkön keresztül az életünkbe! Ez a személy világa.
De, ahogy a testi valónk képességjellegű, a szellemi, értelmi-akarati világunk is képességjellegű, a személyünk is tiszta képesség. Mit jelent az, hogy képesség? Az egyik legbámulatosabb dolog az, amit a Jó Isten a teremtésben megvalósít, hogy minden képességben ott van együtt a Van, meg a Nincs. Sajátos módon. Például itt a szomszédban a kis Mészöly Bertalan megszületett két héttel ezelőtt, és a járás képessége ott volt ugyan benne, de még nem járt. A képesség már megszületett, már ott volt benne, de úgy, mint ami már van, de még nincs. Elválaszthatatlanul együtt van bennünk, minden képességünkben a van meg a még nincs.
Vagyis - nagyon fontos, hogy itt megálljunk figyelmesen – az egész lényünk képességjellegű, tehát a Van meg a Nincs bennünk a legszorosabban együtt van, tehát minden képességünkkel a Még Nincs felé vagyunk nyitva. Ebből adódik a létünk dinamizmusa. Sose vagyunk készen. Csak az utolsó lélegzetvétellel zárul le ez az emberi létünk, amelyre jellemző, hogy egész életünkben készülünk, formálódunk, alakulunk, és jaj annak, aki megállna! Jaj annak, aki ezt szem elől téveszti, és bármit úgy vesz, mintha az végleges lenne! A legnagyobb tévedéseink e körül vannak. Pl. „Haragot tartok!” Mintha örökké való lenne az a kis vacak, ami nekem nem tetszik, ami kellemetlen. Nem lehet haragot tartani! Azt mulasztani kell! Van, de még nincs. Menjen a Nincs felé a harag is! És így tovább: „Doktorátust szereztem, már doktor vagyok!” Csudát vagy doktor! Mindig leszel és sose vagy!
Kedves, jó Testvérek, mikor ezt szem előtt tartjuk, és belátjuk, akkor rájövünk, hogy ezek nagyon konkrét, gyakorlati dolgok, az egész létünkre érvényes dolgok, akkor fölmerül az a kérdés, hogy ha én így vagyok megszerkesztve, hogy történik az a haladás a Van-ból a Még Nincs felé. Itt jönnek a gyakorlatok. Kizárólag a gyakorlatok visznek bennünket tovább! Mérhetetlen jelentősége van életünkben a gyakorlatok megválasztásának és a hűségnek, kitartásnak, állhatatosságnak a gyakorlatokban. Ez a létünk szerkezetéből adódik. Az Úr Jézus megújított bennünket? Őbenne létezünk, mint Isten gyermekei? Igen! Már így vagyunk, de ugyanakkor még nem vagyunk.
Itt is képességjellege van az egész keresztény életünknek, hogy már Isten gyermeke vagyok, de az még nem hatotta át a létem egészét. Elválaszthatatlan a keresztény élettől ez a dinamikus törekvés abból, ami már vagyok, afelé, ami még nem vagyok.
Isten gyermeke vagyok? Mennyire? Mennyire szerepel ez a tudatomban? Milyen gyakorlatok kellenek ahhoz, az istengyermekség ne csak hit, tudás legyen bennem, hanem életvalóság?
