Az A egyházi év évközi hatodik vasárnapjára nincs Vácz Jenő SJ atya archívumában prédikáció.
Sem a hetedik, sem a nyolcadik vasárnapra.
Erre a három napra tehát más szöveget választottunk;
egy 1990-ben, házasoknak tartott lelkigyakorlat
töredékesen megmaradt leiratát közöljük három részletben.
Egy részletet szeretnék most felolvasni, mert mikor itt vagyunk, akkor egészen másként hangzik, mint mikor csak úgy megszokottan a liturgiában halljuk. Az efezusi levélnek az elejéről való a részlet.
„Áldott legyen az Isten, Urunk, Jézus Krisztus Atyja, aki a mennyeiek között Krisztusban minden lelki áldással megáldott minket. Mert őbenne választott ki bennünket a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte. Szeretetből eleve arra rendelt bennünket, hogy Jézus Krisztus által – akarata és tetszése szerint – fogadott gyermekeivé legyünk; hogy magasztaljuk felséges kegyelmét, amellyel szeretett Fiában jóságosan megajándékozott minket. Őbenne nyertük el a megváltást a vére árán, és bűneink bocsánatát bőséges kegyelme folytán, amelyet végtelen bölcsességében és megértésében gazdagon árasztott ránk. Tudtunkra adta ugyanis akaratának titkát, azt az őbenne előre meghatározott jóságos tervét, hogy elérkezik az idők teljessége, és Krisztusban, mint Főben, újra egyesít mindent, ami a mennyben és a földön van. Igen, mi is őbenne nyertük el az örökséget annak végzéséből, aki mindent szabad elhatározása szerint tesz. Szolgáljunk hát felsége dicsőségére, mi, akik már korábban is Krisztusba vetettük reményünket. Benne kaptátok meg ti is a megígért Szentlélek pecsétjét…” (Ef 1,3-13 - a szerk.)
És a levél harmadik fejezetében az a rész, amit a misében szoktunk a leckében hallani: „Ezért meghajtom térdemet az Atya előtt; tőle származik minden közösség az égben és a földön. Adja meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy Lelke által megerősödjetek benső emberré, hogy a hittel Krisztus lakjék szívetekben, s gyökeret verjetek és alapot vessetek a szeretetben.” (Ef 3,14-17 - a szerk.)
A szeretetnek az alapja Krisztus bennünk-léte. Mikor a szőlőtőről beszél, azt mondja: „maradjatok bennem, és ha bennem maradtok, sok termést hoztok. Nálam nélkül semmit sem tehettek.” Az egész teremtett világ – a külső benyomások, jelek, a szellemi világba tömörülő igazságok, a Szentírás, az Egyház, mind – arra irányul, hogy ezeken keresztül Isten elérjen bennünket, Jézus Krisztus által. Mert Isten meg akart testesülni, a láthatatlanból átmenni a láthatóba, belépni az emberbe.
A mi keresztény hitünknek a lényege itt van: Isten, mert neki úgy tetszett, azt döntötte el, hogy belép az emberi világba. Itt alakítja ki az ő tartózkodását, országát. Az Úr Jézus ezzel kezdi: itt az Isten országa. A mi hitünknek ez a centruma, ez a legvigasztalóbb valami a keresztény hitben. Minden problémánknak a megoldása ide vezet.
Amit mondtunk a lelkigyakorlat elején, a magány problémája, ugye az Isten kimondja: nem jó egyedül az embernek. Itt oldódik föl a magány, Isten ezt így oldotta meg. Lehetővé tette, hogy – az emberré konkretizálódott Istennel Jézus Krisztusban ez történt meg – kapcsolatot hordozhassunk, a legbensőbb kapcsolatot: ő bennem, én benne. Ez valami fantasztikus nagy dolog. Nemcsak egy kis szögletében az eszemnek, hanem bennem, engem betöltve, egész lényemet betöltve.
Amikor a lelkigyakorlatunkban ehhez a döbbenetes titokhoz érkezünk, hogy mi a Szentlélek temploma vagyunk, akkor a gyakorlati következtetéseket próbáljuk ebből levonni.
Az első gyakorlati következtetés az imára vonatkozik. Van ima, amelyik a legkülsőbb zónában helyezkedik el, ugye a liturgia, a szóbeli ima, ott építünk templomot, búcsújárások vannak, és így tovább. Azoknak az értéke annyi, amennyi hit van bennük.
A szellemi terünkben is van ima, a szent ignáci meditáció, mikor egy igazságot a magunk szellemi képességével próbálunk megragadni, kibontani és abból a következtetéseket levonni, és azt Isten elé visszük és megimádkozzuk.
De tulajdonképpen az igazi ima helye a templom, és Isten temploma vagyunk, „nem tudjátok, hogy Isten temploma vagytok”? Az igazi ima helye ez a templom, vagyis meg kell találnunk az életünkben azt az imamódot, hogy egy utat teszünk ide legbelülre. Igen, nehéz kiépíteni ezt az utat, azt mondja a Szentírás, hogy „készítsétek az Úr útját”. Hát az első a készítésben, hogy a külső övezetben ne ragadjunk le! A szegénység – amiről szó volt a szentmisén. Az a távolságvétel, bizonyos igazi, életszerű távolságvétel a külső világ övezetének dolgaival szemben. Nem leértékelés, hanem szabadságvétel: utat készíteni befelé. A szellemi világunkban is utak vannak, felismerések Istenről. Tudjuk, hogy mit nyilatkoztat ki, rendkívül fontosak ezek is, az igazság útja.
És ezen az úton az ember eljut ide a legbensőbb övezetbe, a titokig, ahol már én nem érzékelek, nem a logikámmal gondolkodom, hanem a hitből élek, és az a belső várkastély helyezkedik el, amiről Szent Teréz beszél, és az imában én beléphetek ide az én Uram színe elé, és ott én elcsöndesedhetek. Kitárhatom a karom csodálkozva, hogy Uram, te valóban jelenléteddel itt vagy az én lényem legbensejében? És akkor odafigyelhetek; az együttlétet élvezhetem az én Urammal, Üdvözítőmmel.
Ahogy én az evangéliumból ismerem, ez mind azt szolgálja. Nem szoríthatom be fogalmakba vagy képekbe, formákba, érzelmekbe se, csak a hitem mutatja őt. De még ha sötétben vagyok is együtt valakivel, ha tudom, hogy ott van, az óriási dolog. És akkor így mindjárt más az imám. Leegyszerűsödik, őszinte lesz, független mindenféle kötöttségtől: szabad lesz az imám. Hordozhat egy ilyen csodálatos viszonyt, a tartalma a viszonynak egészen személyes lesz. Elmondhatom az én Uramnak azt is, hogy én szeretem őt és ő az én egyetlen megváltóm, tudom, hiszem és benne remélek. És bocsánatot kérhetek tőle, erőt kérhetek tőle. Azt mondja az Úr Jézus: „aki hisz bennem, annak a lelkében élő vizek folyamai fakadnak.”
Hát, kedves jó testvérek, tulajdonképpen a lelkigyakorlatnak a legfontosabb pontjánál vagyunk. Úgy érzem, hogy a mi őseink, az előző nemzedéknek a nevelői, papjai kevéssé közölték velünk a hitünknek ezt a legszebb titkát. Most eljött az ideje annak, hogy ezt a titkot mindegyikünk külön-külön felfedezze. És éljük! Ez nem a misztikusoknak a kiváltsága ám csak, ez minden keresztény előtt nyitva van, és ezen nyugszik a keresztény szeretet.
Mert a felebaráti szeretet nem azon alapszik, hogy szép valaki, jó valaki, megérdemli, tökéletes, erényes és így tovább. Azon alapszik, hogy Jézus Krisztus őbenne is berendezkedett vagy be akar rendezkedni, őt is alkalmasnak ítélte erre és teremtette erre.
A felebaráti szeretet az embereken keresztül Krisztust szereti, Istennek szolgál. A gyermekeinkben is őt kell megtalálnunk, meglátnunk. Mint ahogy a gyermekeknek is egyszer fel kell fedezni bennünk az Úr Jézus jelenlétét. Itt valóban minden személyes nehézségünkre megtaláljuk a választ, élő forrás nyílik bűnbocsánatra, erősítésre, problémákra. Ide mind-mind betérhetünk, és ez volna a kívánatos: valamennyien napról-napra szenteljünk egy csendes időt erre a legbenső találkozásra. Gyorsan megtehetjük azt az utat már befelé, hogyha egy kicsit hozzászokunk, és rátérhetünk arra, hogy ez lesz a mi legigazibb imánk.
Persze ezzel nem válik fölöslegessé a többi megszokott vagy választott imánk: a zsoltárokat én azóta fedeztem föl, hogy ez egy kicsit megnyílt előttem. A zsoltárokat azóta szerettem meg: azok tele vannak ezekkel a titkokkal.
Próbáljuk ezt az elmélkedést mindjárt olyan formában végezni, hogy igen, ezt a fölfedező utat befelé megteszem és nem nyugszom, amíg oda nem érkezem az üdvözítő Uram elé. A többi aztán már kettőnknek a dolga.
