Az A egyházi év évközi hatodik vasárnapjára nincs Vácz Jenő SJ atya archívumában prédikáció.
Sem a hetedik, sem a nyolcadik vasárnapra.
Erre a három napra tehát más szöveget választottunk;
egy 1990-ben, házasoknak tartott lelkigyakorlat
töredékesen megmaradt leiratát közöljük három részletben.
Végül kinyilatkoztatja a Szentírás, az utolsó helyen, megint csak elég röviden, a harmadik isteni személyhez tartozónak kinyilatkoztatott szeretetfajtát, amely a szeretetnek szinte a legmagasabb emelete, szintje, művészi foka; a pünkösdi szeretetet – hogy egyesítsen bennünket egyetlen családdá, néppé, országgá, közösséggé. Ez a Szentléleknek a szeretete, amely végső soron arra irányul, hogy az embert bekapcsolja az Isten életközösségébe, a Szentháromság életének a közösségébe. Ez a közösségépítő, közösségbe kapcsoló szeretet.
Ezt mutatja meg az Apostolok cselekedete, hogy ebben is fáradoznak az apostolok, a keresztények ebben is munkatársai Istennek, hogy Pál önfeláldozó, áldozatos munkájának köszönhetően hogyan születnek ezek az egyházközösségek.
De a családok is így születnek: a család mint közösség. A házasságkötésnél ez az új szeretet-közösség mint az Újszövetség képe, mint szentség jön létre, amikor valaki az egyház szerint köt házasságot. Ezzel együtt létrejön egy kis egyházközösség. És ezt nagyon könnyen nem vesszük tekintetbe. Erről papjaink is valahogy sokáig nem szóltak, nem vették észre ezt, hallgattak róla, hogy itt egy csodálatos új valami születik, az egyháznak egy sejtje jön létre, egy kis egyház.
Azért kell a családi otthont is úgy berendezni, hogy valami jele legyen annak, hogy ez egy egyházi intézmény, az Anyaszentegyháznak egy sejtje, tehát ott a Szentírás – az igeliturgia folyik –; ott a feszület – az áldozatos szeretet liturgiája folyik.
Sokszor úgy volt régen, mint hogyha egy falu épített volna templomot, de aztán ott hagyta volna üresen. Se harang, se istentisztelet, semmi. Megkötötték a házasság szentségét, de aztán semmi ima nem hangzik el, a Szentírás nem szól, nem énekelnek, nem folyik az életüknek a szentmiséje, áldozata, nincs kommúnió, igazi krisztusi egymás szolgálata, egymás szeretete… ilyen volt a régi, elfelejtett házasság.
Most mintha ezen a téren léptünk volna egyet előre. Növekszik a keresztény házasságoknál, esküvőknél ez a tudat, hogy mi Krisztus munkatársai, a Szentlélek munkatársai vagyunk, az Isten országának hordozói. Isten országát hordozó kis közösségek, egyházközösségek vagyunk. És ezekben az egyházközösségekben mink élni akarjuk az evangéliumot, minél hűségesebben, minél hitelesebben. S ezeken keresztül mi hirdetni is akarjuk az evangéliumot és ezt a szeretetet, ezt a teremtő, megváltó, irgalmas és közösségformáló szeretetet. Azzal is, hogy a nagy egyházba beleépülünk az ünnepein, a liturgián keresztül, a karitászán keresztül, és így tovább, a megmozdulásaiban részt véve. Még a fönntartásában is.
A szeretetnek a művészete az, ha értünk hozzá és tudatosan akarunk is közösséget építeni Isten szerint, ahogy Isten kinyilatkoztatta. Isten kinyilatkoztatásában a Szentháromság is közösség, és ott ugye az egyik kapcsolat, egybekapcsoló tényező a közlés, az ismeretközlés: az Atya szól, mindenét mondja a Fiúba. A Fiú – felel.
Azért a közösségépítő krisztusi szeretet közösségeiben is kell, hogy szóljunk, hogy kapcsolatban legyünk egymással, hogy informatív dialógus, párbeszéd menjen; az életünket, élményeinket mondjuk egymás felé, közöljük egymás felé valamilyen módon.
Aztán a Szentháromságban ott van a másik, az Atya és a Fiú szeretetének a titka. Az a szeretet nem merev, statikus, megállapodott valami, hanem abból és azon keresztül az egész isteni valóság odaajándékozódik, továbbajándékozódik: ez a Szentlélek személye, az Atyát és a Fiút ilyen csodálatos szeretetben összetartó harmadik.
Azért a keresztény közösségekben és a családban is kell, hogy az ismeretszerzés, a dialógus, a párbeszéd vérkeringése mellett ott legyenek a szeretet virágai, jelei, közlései, ajándékai; hogy a szeretet vérkeringése ajándékokban, figyelmességben, szolgálatokban állandósuljon.
Egy anekdotát hallottam. Az egyszerű ember halálához közeledett, hívta a fiát vagy a fiait, és azt mondta: „Most ide figyeljetek, nagy titkot mondok nektek. Csukjátok be az ajtót, az ablakot, ez a mi titkunk a családunknak a titka, ezért maradtunk mi fönn. Vegyétek tudomásul, hogy mi férfiak ebben a családban csapnivaló gazemberek voltunk, nem érdemeltük meg, hogy az Úristen megtartson bennünket, de egy jó volt bennünk: minden családban minden ősünk megtartotta azt, hogy hetenként egy szál rózsát ajándékozott a feleségének. Ezért maradtunk mink fenn.” Szóval az ajándékozás vérkeringése, a figyelmességek fontos szerepe.
Mikor ezek a családi hétvégék vannak a marriage encounter nevű mozgalomban – kettőn részt vettem, mind a kettőn tapasztaltam –, a legelső dolog pénteken, mikor összejönnek, hogy azt mondják: „Na most, kedves testvérek, férjek és feleségek, az első feladat, amit kaptok: tudtok még szerelmes levelet írni egymásnak?” Óriási nevetés, ó, már túl vannak azon. Pedig most muszáj, nem megyünk tovább. Nem tudjátok már, hogy megy az? Egy szép megszólítás, egy szép tartalom és egy szép aláírás. Elmennek szét, mert úgy van beosztva, hogy kettesével tudnak külön szobában lenni, és aztán a feladatban az is benne van, hogy át kell nyújtani egymásnak, s kétszer el kell olvasni, s aztán lehet hozzászólni, nehogy félreértsenek valamit benne. Na és akkor jönnek vissza negyed óra múlva teljesen kicserélve. Úgy ragyogott ez az egész társaság… egy lelkigyakorlat végén szoktak így kisimulni az arcok… elintéződik az életük, meggyónva, kiengesztelődve egész mások. Szóval ezt teszi a szeretet jeleinek ez a vérkeringése.
Aztán persze a szolidaritásról hallottunk: az is a közösség alapja. Egyszerűen nem lehet másként közösséget létesíteni. Individualista, liberális, kommunista, diktatórikus alapon nem lehet, csak szolidárisan, kölcsönösség alapján.
És végül a harmadik nagy iskolája, tudománya a közösségépítésnek az, amit az Úr Jézus az evangéliumban, főleg Máté 18. fejezetében elmond, amikor az apostolok azt a kérdést teszik föl, hogy ki a nagyobb köztük. Az Úr Jézus tudja nagyon jól és érzi, hogy a közösség legbomlasztóbb átka lehet a versengés, furkálás, egymással szembeni fölényeskedés: ki a nagyobb? És nyomban elhallgat, biztos elkomorodik, odahív a körükbe egy kis legénykét vagy kislányt, nem tudja az ember, csak phaidion van; kis csöppséget hív, és akkor kioktatja őket egész életükre. Mint egy prófétai kép, prófétai oktatási mód: Vegyétek tudomásul; ki a nagyobb Isten országában? Ott nincs nagyobb, ott mindenki Isten gyermeke.
Csak a Mennyei Atya nagyobb, oda be se lehet menni másként csak mint gyermeknek. Ugye, ha valaki újjá nem születik, nem mehet be Isten országába. Újjászületett ember: Isten gyermeke.
Másik oktatás: Azért nem tolja le őket, hogy hát tik nagyok akartok lenni?! Miért, miért?! Hogy lehettek ilyen elégedetlenek, vagy nem tudom én mi… nem mossa meg a fejüket, meghagyja őket: jó rendben van, akarjatok csak nagyobbak lenni, majd megmutatom, hogyan köll. Ha valaki a többinek a szolgája, akkor ez más, ha mindenkinek a rabszolgája, az a legnagyobb. Tessék, lehet naggyá lenni.
A harmadik, amit hozzáfűz mint oktatást ehhez a jelenethez az, hogy én viszont úgy vagyok köztetek, mint a legkisebb. Vagyis én a legkisebbel azonosítom magamat. Az egész evangéliumban nagyon-nagyon használatos dolog a kicsi. Úgy is nevezi az Úr Jézus, nem tudom pontosan már ezt a helyet, hogy aki egyet megbotránkoztat a kicsik közül… ott világosan mondja, kicsiknek tartja az övéit, akik hisznek benne. És az utolsó vacsorán, vagy mikor az utolsó ítéletről beszél, akkor is a kicsikkel azonosítja magát. Éheztem, enni adtatok, én voltam az. Tehát az éhes, a szomjas, a ruhátlan, a bebörtönzött: azzal azonosítja magát. Vagyis ilyen értelemben a legkisebbnek teszi meg magát, mert egy bizonyos értelemben a legkisebb: a legnagyobb. Ugye hogy mihelyt egy családba érkezőben van a csöppség, akkor attól kezdve az a fő, az a legnagyobb. Ezt minden mama tudja, minden család tudja.
Itt adja az Úr Jézus az ő szíve szerinti közösséget: az elveszett bárány a fontos. És jön a másik kérdése. Az apostolok közül most Péter szólal meg, azt mondja: hányszor köll nekem megbocsátanom, ha megbántanak? Lehet, hogy azzal is megbántották őt, hogy kétségbe vonták, hogy nem ő a legnagyobb, mert már meg volt téve Péter az egyház fejének, a kulcsokat már megkapta.
A szentatya XXIII. Jánossal történt meg, hogy megnyitotta a vatikáni kerteket, és egyszer sétált, egy kisfiú megszólította: „Te vagy a pápa? Mutasd meg nekem a mennyek országa kulcsait!”
Szóval ha megsértik őt, hányszor köll megbocsájtani? Az Úr Jézus gondolatában az Ő közösségeinek a velejárója az irgalom. Mink bocsánatot kaptunk az Atyától, akkor azt tovább kell adni, nem szabad megakasztani: haragtartás itt nincs.
Ezek a legfőbb közösségalkotó oktatások vagy elvek. És így működünk együtt a Szentlélek Úristennel. Mert az embert a közösség tágítja, gazdagítja, és a rosszal szemben a közösség erősít. Így működhetünk együtt a közösségalkotó Szentlélekkel: családok, szilárd, Isten szerinti családoknak a létrehozása, az egyházközségek, közösségek, egyházmegyék, magyar egyház erősítése, szerzetesi közösségek erősítése, iskolák, osztályok, betegosztályok, beteg termek mint közösségek építése, vállalkozások és közösségek. Ez a szeretet sajátos módja országosan is, világviszonylatban is.
Most ott tartunk, hogy mintha az egész emberiség egyetlen közösségbe kezdene zárkózni, szemben ezzel a lehetetlen kis nyomorék diktátorral (Szaddam Huszein – a szerk.), aki most, hogy 1 millió katonája van, meg fölszerelték ezek a szörnyű kapitalista fegyverárusok, a haszonlesők. Csak dollár legyen, csak profit legyen, akkor mindent adnak, adtak neki. Most ott van fölszerelve vegyi fegyverekkel, rakétákkal – még kínai hernyó rakétáik is vannak –, és szemben állnak az összes többi nagy nemzetből odaérkező katonákkal. Még az arabok is küldenek oda haderőket, óriási hadihajókat, repülőgép hordozókat, mindenfélét, amit csak a haditechnika produkál. Viszik körül ezt a szerencsétlen vak, elvakult, gőgös alakot, és kapja Irak a fölszólítást, hogy az lenne a legjobb, hogyha ezt a szerencsétlent letennék. Várja az egész világ, hogy hova fog alakulni ez a dolog, ugye. De ebben érzi az ember a nemzetek akaratát, hogy most már aztán vége legyen ezeknek a kiskirályoknak, ezeknek a kis önkényuracskáknak, akik a közösségeket eltorzítják. Most már itt az ideje, hogy az emberiség egységre találjon, és a rosszat fölszámoljuk. Megerősödjünk a rosszal szemben, és az éhséget, a nyomort, az elmaradottságot is meg tudjuk szüntetni, hogyha ez a háborúsdi őrület nincsen.
Tehát a program itt van: bekapcsolódni az együttműködésbe a teremtő szeretet Istenével; együttmunkálkodni az irgalmas megváltó szeretettel, a mi Urunkkal, a közösségépítő Szentlélekkel.
Akkor a szeretetben élünk, és aki szeretetben él, Istenben él – és Isten őbenne.
