Az A egyházi év nagyböjtjének első két vasárnapjára
nincs Vácz Jenő SJ atya archívumában prédikáció.
Erre a két napra tehát más szöveget választottunk:
egy Baján 1981-ben elmondott, Assisi Szent Ferencről szóló,
töredékesen megmaradt beszédet közlünk két részletben.
Krisztusban kedves testvérek!
Tegnap is, ma is öröm látni a nagy érdeklődést, amely megnyilvánul Szent Ferenc születésének 800 éves évfordulója, örömünnepe, öröméve alkalmából. (Az első nap elhangzott beszéd nem maradt fenn. – A szerk.) Életéből próbálunk itt három este tanulságot levonni a magunk számára, s így ünnepelni őt, hálát adva érte.
Tegnap a megtérését néztük, ezt az alapvető dolgot az életében, amely nem egyszeri élmény volt nála, hanem évekig elhúzódott. Tegnap a megtérésének inkább a belső oldalát tekintettük, főleg azt, amikor ott a Spoletó felé vezető úton, fölfegyverkezve, lovon, megy, Brienni Valter szolgálatában katonáskodni, és akkor ráébredt: mit csinálok én? Egy szolgához állok be az Úr helyett? Egy szolgától várok valamit? És egyszerre meglátta az életének a visszásságát, az eddigi irányát. És itt következett be a lelkében az a belső fordulat, amit megtérésnek mondunk, legalábbis itt indult el egész komolyan.
És nagyon jellemző, hogy a belső fordulatra egy külső fordulat is következik. Még a lovát is megfordította visszafelé, a lovagi fegyverzetét odaadta más valakinek, ő pedig nem szégyellt visszamenni Assisibe, és attól kezdve aztán kereste a magányt, kereste, hogy helyrehozza azt az aránytalanságot, azt az igazságtalanságot, amely életében eddig volt, hogy fiatal éveinek minden érdeklődése, minden tehetsége, lelkesedése olyasminek szólt, ami semmivé válik, tulajdonképp a hiúságát szolgálta. Azt pedig, akitől mindene van, aki leginkább megérdemli az ember egész lelkesedését, keresését, minden csodálatát, azt pedig szinte észre sem vette, csak úgy fölületesen kezelte.
Most elment, hogy megtanulja viszonozni Istennek azt, amivel Isten őt eddig elhalmozta. Annyira lekötötte most már őt Isten – vagy kezdte lekötni –, hogy kereste a magányos barlangot, és meg is talált egyet Assisi közelében. Ott komoly, hosszú időket fordított az imádságra.
Az emberi életben is van ilyen: megtalál valakit egy fiatalember, és attól kezdve a legmagasabbra azt helyezi. A szerelmesek élnek meg valami hasonlót: számukra a másik a legtöbb a világon. Ferenc is most már azt a „másikat” kereste, akit megtalált. Megélte, hogy milyen izgalmas ez a másvalaki: az Isten.
Évek következtek, amíg megtalálta aztán a további útját, a küldetését, de mostantól fogva már megtért emberként. Ebből nem enged, az marad.
Láttuk, hogy nála milyen mélységes öröm forrása volt ez a megtérés. Észrevette, hogy Isten tulajdonképpen jó, semmi rossz nincs benne, és szereti. Ez a tudat, hogy szeret engem valaki, olyan nagy valaki, mint az Isten, ez lenyűgözte őt és boldoggá tette, és azt mondják, ettől kezdve már mindig ott volt – még a szenvedései között is – egy benső örömről tanúskodó mosoly az arcán.
Kedves jó testvéreim, Isten szeretete felénk is abban nyilvánul meg, hogy egyszülött fiát adta értünk, hogy aki benne hisz, az el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Nemcsak Ferenc találhatta meg ezt az Egyszülöttet, Isten egyetlenét, örök gyermekét, örök fiát, hanem mi is megtaláltuk már, akik hiszünk, de elhisszük mi is, mint Ferenc, hogy ez az Isten Fia, aki egyúttal az Isten Báránya is, aki elveszi a világ bűneit.
A mi bűneiket is, ahogy Ferencét elvette. Talán a mi megtérésünkben ott van a baj, hogy nem adjuk oda a vétkeinket. Szinte ragaszkodunk hozzájuk, úgy teszünk, mintha azok még mindig a mieink lennének, pedig elvette már tőlünk az Isten Báránya, mint Ferenctől. Mielőttünk is nyitva van az út, hogy fölszabaduljunk, mert azt akarja az Úr Jézus, hogy kigyulladjon bennünk is az a tűz, amit hozott, hogy fölszabaduljunk, hogy fölszabaduljon bennünk az Isten gyermeke.
Talán ez a legnagyobb tanulság, amit az első estéből levonhattunk.
Ma este viszont olyan kérdésre fordítjuk minden figyelmünket, ami minden megtérésből szükségképpen adódik, Ferencnél is adódott. Az tudniillik a nagy kérdés, hogy hogyan legyen a benső fordulatból, a benső megtérésből következetes élet: külső is. A benső Isten-fordulás hogyan öltözzön a mi életünkben húsba, vérbe, emberi viselkedésbe, magatartásba. A bensőleg megtért ember hogyan álljon be a világba, a környezetébe?
Mert ugye semmiképpen se tartjuk mi jónak azt, hogyha a belsőtől elüt a külső. Vagy ellentétet mutat a benső meg a külső. Nem tartjuk igazi megtérésnek azt sem, hogyha a benső nem mutatkozik meg külsőleg, ha csak a belső térre vonul vissza. Legnagyobb veszedelme az életünknek ez a hasadás. És ugye milyen fájdalmas támadás az ember ellen, hogyha olyan körülményeket alakítanak ki valahol, hogy az emberek kényszerítve látják magukat, valami színészkedésre? Mást adni kifelé, mint ami belül van. Az igazi megtérésnek ilyen környezetben aztán nehezebb a föladata.
De bármilyen környezetben élünk is, mindig nehéz lesz ez a föladat – ha bensőleg hiszünk Istenben, és hozzá fordulunk, hozzá térünk, hogy akkor jöjjön velünk az életünk is. Álljunk valahogyan be az életbe, az emberek közé, igazodjunk be megtérten.
Kedves testvéreim, a Jóisten felé nézve nagyon egyenlőtlen a mi helyzetünk. Őelőtte mi teljesen nyitva vagyunk. Ő közvetlenül lát bennünket, egész lényünket, minden gondolatunkat; azt, ami bennünk van. Mi viszont nem látjuk őt ugyanígy, legföljebb az ima mély pillanataiban, amikor közvetlenül az Istennel beszélgetünk, de aztán az imából kilépve ott érezzük Isten és miköztünk ezt az egész világot. Mintha valami nagy sűrű erdő, vagy dzsungel választana el bennünket attól, aki után vágyunk, akit keresünk. És ami még nehezebb, ugye az ember évezredek óta alakítja, uralma alá hajtja ezt a külső világot; magához ragadja, birtokolja, fölosztja, berendezkedik, szabdalja, szennyezi; és bizony megszámlálhatatlan bűnös emberi cselekedet formált már ezen a világon, és formál most is. És torzítja, keserűvé, fájdalmassá, igazságtalanná teszi, sőt, istentelenné, istenellenessé tudja tenni az ember a környezetét, a rendszerét. És érezzük, hogy ha megtértünk is, ha imában Istenre találtunk is, Őközötte meg miközöttünk itt van ez a világ.
Ferenc korában abban éleződött ki ez az ellentét, hogy a hatalmasok, a gazdagok részéről igen nagy volt a fényűzés, a pompa, szemben velük pedig ott volt a nyomorúság leírhatatlan foka.
Koldusok csapatai voltak láthatók a városokban, rablónak mentek sokan, útonállónak – még Ferencet is megragadták a rablók és bedobták egy út menti árokba, mint valami bolondot; ez akkor vele járt az élettel... a rabló testvérek…
Abban a korban kezdett külön hatalom lenni a pénz. A polgárság akkor kezdett felemelkedni, és mint a proletárság kialakulásának korában, az ipari társadalom kialakulása korában, az is feszültségekkel, ellentétekkel járt. Ferencnek fájt ez, ő megtérése fényében keserűen tapasztalta, érezte azt, hogy ő is egy gazdag posztókereskedő fia, és úgy élt eddig, mint a gazdagok: gondtalanul, pazarolva, mulatva, fényűzően. És most erre ráébredt. A Flandriából hozott legfinomabb kelmékből válogatta az öltözetét, és most fájt neki ez, azért cserélte el a ruháját egy koldussal.
Beállt a koldusok közé. Látta, hogy korában a gazdagok azért nem tisztelik Istent, és azért nem fordulnak hozzá, mert a vagyonhoz fordultak, a fényűzéseikhez, a szórakozásaikhoz, a pompához, a kellemeshez, a hatalomhoz. A szegényeket meg az tartotta vissza, hogy irigyelték a gazdagokat, gyűlölték a gazdagokat; ők is gazdagok akartak lenni.
Pedig jól látta Ferenc, hogy kellenek a földi javak, és Isten gondoskodott is ezekről. Ferenc életében egész külön hivatássá nőtt az, ahogyan ő ezt a nagy emberi kérdést, az Isten és a köztünk álló világhoz való viszonyunkat megoldotta. Nem csinált ő ebből elméletet. Kiolvasta a maga egyszerű hitével, ahogy mi is kiolvashatjuk az evangéliumból a megoldást: szemlélte az Úr Jézust, a megtestesült Istent, s látta, hogy ő hogyan viszonyul az emberi vagyonhoz, gazdagsághoz, javakhoz. Elmélyedt Betlehem titkában, hogy Isten Fia szegényen születik, és ezt választja, mert választhatta. És látja, hogy Isten Fia Názáretben szegény emberek módjára él, maga is dolgozik. A tanítóútjain nincs, ahol lehajtsa a fejét. Aztán a keresztre kellett lehajtani a fejét, és ott is kifosztották a ruháiból, mezítelenül halt meg, szegényen az Isten.
Ha Isten így mutatkozik emberként, azt a megoldást választja, hogy teljesen kivetkőzik a földi javakból, akkor Ferenc mit tegyen? Ferenc fölfedezte ebben a Krisztus szegénységében Isten bölcsességét, fölfedezte Jézus Krisztus szeretetét a szegények iránt, közéjük akarta hogy számítódjon, és fölfedezte azt is, hogy számunkra, emberek számára az, ha valaki lemond az emberi javakról, a földi javakról, azzal ő mit viszonozhat, mit adhat Istennek: odaadhatja mindazt, ami itt van a földön. Ez nagyszerű lehetőség Ferencnek, egy nagylelkű fiatalembernek!
(Befejező rész nagyböjt második vasárnapján, március 20-án. – A szerk.)
