Az A egyházi év nagyböjtjének első két vasárnapjára
nincs Vácz Jenő SJ atya archívumában prédikáció.
Erre a két napra tehát más szöveget választottunk:
egy Baján 1981-ben elmondott, Assisi Szent Ferencről szóló,
töredékesen megmaradt beszédet közlünk két részletben.
Az első rész ITT olvasható.
Fölfödözte azt is, hogy ha ő ezt az utat választja, és még hozzáveszi azt is, hogy lemond a szerelemről azért, amit a nőtlenség, a szüzesség, a cölibátus jelent, akkor megint csak Istennek adhat valamit!
Ez tartja életben a szerzetesrendeket, testvéreim! Nem az, hogy rossznak tartják a családi életet, dehogy!
Az mozog egy fiatalember vagy egy fiatal lány életében, hogyan viszonozza Isten szeretetét, és ebben talál egy hallatlan nagy lehetőséget, olyat, ami az egész életén át végighúzódik.
Ez volt tehát Ferenc megoldása, és izgalmas viszony alakult ki Ferenc és Isten között. Ferenc szinte kihívást intézett Isten felé: lemondott mindenről, az ő gondjára bízta magát; „te majd gondoskodol rólam”! Lesz, ahogy lesz. Ha juttatsz valamit, akkor örülök az ajándékodnak. Ha nem juttatsz, ha nélkülözök, akkor azt is tudom, hogy ezt érted odaadhatom.
Veszélyes, minden nap új és új helyzetek elé állító utat választott Ferenc. A közvetlen követőinek is ezt az utat nyitotta meg.
Bámulatos, hogy akkor ezrével mentek Ferenc után. De ő nem tartotta ezt az utat mindenki számára járhatónak. Volt úgy, hogy egy egész község akart utána menni, beszegődni hozzá és Szent Klárához. „Testvérek, maradjatok, mi lesz, ha mindnyájan szerzetesek lesztek? Be kell népesíteni az anyaszentegyházat.” És megalapította a harmadrendet, hogy azért valami módon mindenki követhesse az ő nagyszerű útját, azt az izgalmas viszonyt Isten és őközte. Így az emberek iránti bizalmát is kimutatta: a koldulásával rájuk bízta magát – a jóságukra vagy a rosszaságukra.
Így bontakozott ki aztán Ferencben ez a tipikus „Szent Ferenc-i” szegénység szelleme. Sajátos módon lett az övé az egész világ; kinyílt előtte, megszépült, minden Istenről beszélt neki, és ő közvetlenül mindenen keresztül Istent találhatta meg.
Most a beszédünk második része meglepő kérdés: hát a mi szegénységünk?
Kétségtelen, testvéreim, hogy ebben a problémában Isten és a közénk ékelődő világhoz, anyagi javakhoz, dolgokhoz való viszonyunk nagy kérdés. Kétségtelen, hogy sok út van, sok gyalogút vezet az erdőn keresztül. Az anyagi világhoz való viszony megoldására is sok út van, minden embernek megvan a maga útja.
De szemünk előtt kell tartanunk azt is, hogy az Úr Jézus azért két nagy megoldást elkülönített. Azokat, akiket maga hívott és kiválasztott, hogy hagyd el a házadat, otthonodat, családodat, feleségedet, száz annyit kapsz, gyere velem, gyere, kövess engem, az apostolok útját, azokét, akik teljesen hozzá szegődnek. És ott volt Betániában Lázár, Mária, Márta, akiket meghagyott a maguk jómódjában, elment hozzájuk, vendégük volt; őket más útra tanította.
Mert az is kétségtelen, hogy mindnyájunk számára adva van a nagy föladat, hogy a rendelkezésre álló változatos, hasznos, szép, jó, szükséges dolgok rengetegében mi is megtaláljuk az Istent, és tiszteljük, szeressük, a benső megtérést hozzuk nyilvánosságra. De a kérdés lényege ott van, hogy akár Ferencről van szó, akár apostolokról, akár világiakról, senki sem bírja az életét egészen Isten szolgálatának, dicséretének, tiszteletének szentelni, senki sem bírja a benső megtérést kifelé megvalósítani, ha az anyagi világból valamit bálványoz, ha valamihöz odatapad, ha valami az Isten helyére kerül az életében. Olyan lesz az ilyen ember, mint a pórázon a kutya: ugat, ugat, de nem mehet messzebb, mint ahogy engedi a póráz.
Tehát mindnyájunk számára csak egyetlen út van nyitva. Ha nem követjük a ferenci szegénység megoldását, akkor a harmadrend útját, a lelki szegénység útját válasszuk. Hogy kiküzdjük azt a függetlenséget s szabadságot, amit kíván Isten szolgálata, tisztelete, szeretete. Hogy ne kerüljön Isten az életünkben a második helyre. És ez nagy föladat mindnyájunk számára.
Ezen az úton, kedves jó testvéreim, nekünk is el kell indulnunk, meg kell néznünk magunkat, és ezt a lelki szegénységet, amiről az Úr Jézus is beszél – boldogok a lelki szegények –, ezt meg kell találnunk mindnyájunknak.
Ferenc küldetése az volt és maradt az egész anyaszentegyházban, hogy előtérbe helyezze a gyakorlati szükségességét ennek a szegénység felé kinyíló lelkületnek.
Nagyon érdekes a második vatikáni zsinat lefolyása. Amikor a harmadik világ püspökei azt akarták elérni, hogy az anyaszentegyházban belül is végbemenjen egy ilyen fordulat, a szegénység felé. És ez lesz az anyaszentegyház jövőjének útja: mint egyház is jobban le kell vonnunk a következtetéseket.
De az emberiség útjában is csak ez marad nyitva, ez a megoldás, olyan mérhetetlen az ellentét a gazdag országok és a szegény harmadik világ népei között, olyan tűrhetetlen, hogy ilyen talán még soha nem volt, mióta az emberiség él. És még tűrhetetlenebbé teszi az, hogy ezt a helyzetet tudjuk mindnyájan: a föld legnagyobb javait, a föld színe javát, gazdagságát beleöljük a fegyverkezésbe. Ez pokoli helyzetet teremtett a földön. Tehát a Szent Ferenc-i megoldás, a szegénység, a lelki szegénység még soha nem volt ennyire aktuális, gyakorlati föladat az emberiség előtt, mint most.
Érezzük Szent Ferenc küldetését, ennek a gyakorlati jelentőségét. A mai szentmisénkbe egész szívünkkel vegyük ezt be. Adja meg nekünk a Jóisten, hogy fölismerjük, mit kíván tőlünk a szegénység szelleme; hogy Isten segítsen minket a szegénység szellemével fölszabadulni Isten gyermekévé, a szegényekkel törődő, testvéri emberiség segítse az anyaszentegyházat átalakulni a szegények egyházává.
És segítse az emberiséget, hogy megoldjuk ezt a szörnyű elénk meredő kérdést: a szegény és a gazdag országok ellentétét; hogy lefegyverkezzen az emberiség végre, és elinduljon Szent Ferenc útján.
Amen.