Szeptember 8., évközi huszonharmadik vasárnap, prédikáció (C egyházi év) (1977)
Kedves Testvérek!
Az Úr Jézus hasonlítja a hozzá való kapcsolatunk kialakítását a toronyépítéshez és az emberileg tapasztalható legnagyobb vállalkozáshoz itt a földön. A háborúk a legnagyobb vállalkozások, amik mindent bevetésre visznek. Ilyen totális vállalkozása az életünknek az Úr Jézushoz való kapcsolatunk kialakítása is.
Az első olvasmányban azt hallottuk: ki tudná fölfogni a te gondolataidat, Uram? És ki tudná elgondolni terveidet? Istennek megvan a gondolata és a terve rólunk, emberekről. Abból a szempontból is, hogy milyen legyen a mi emberi természetünk. Mert az emberi természet remekműve, az általunk ismert egyik legnagyszerűbb alkotása Istennek. Ahogy azt mi, emberek milliárd számra magunkénak valljuk, hordozzuk, használjuk, élünk vele, élünk benne. Ez Isten gondolata, Isten terve.
De Istennek határozott gondolata, terve van arról is, hogy az emberi természetünkön keresztül milyen legyen a kapcsolata velünk, és milyen legyen a kapcsolatunk egymással. Mert a legcsodálatosabb, leggazdagabb világ a kapcsolatok világa. Csodálatos kapcsolatok vannak körülöttünk: a leghétköznapibb, de egyik legtitokzatosabb kapcsolat a vízmolekulában lévő kötődés: két láthatatlan hidrogén kapcsolata egy láthatatlan oxigénnel. És milyen különös, nem győzi az ember bámulni: mikor kapcsolatra lépnek egymással, egyszerre láthatóvá válik – a víz. A hidrogén és az oxigén építő elemei az egyik leghasznosabb, legkedvesebb, legjobb dolognak a világon, a víznek.
Ki gondolta volna, hogy mi minden rejlik a hidrogénben és az oxigénben? Benne rejlik a csodálatos csobogás, a csodálatos láthatóság, a folyékonyság; az, hogy az éltünket táplálja, hogy tisztít, hogy frissít. És a kapcsolat nyomán egyszer csak fölbukkan.
Minden mással is így van. Korunkban az atomfizika elhatolt a dolgok alapvető összetevőiig. Nem végső összetevők, mert több mint 300 további részt födöztek már föl az atom alkotó elemei gyanánt. Ez a nyüzsgő, láthatatlan világ lép egymással kapcsolatba – és ebből épül fel az egész teremtett világ.
Az élő sejtben ezek a kapcsolatok, az atomok kapcsolatai már minden emberi elképzelést fölülmúló változatosságban szerepelnek. Ott életet jelentenek. Aztán később a sejtek összekapcsolódása mi mindent hoz létre a virágokban, élőlényekben... Ki gondolná egy sejtből, mi minden rejlik benne? Benne rejlik az élet, a szín, a pompa, az illat; csak még azt várja, hogy határozott kapcsolatra lépjenek egymással ezek a sejtek.
Aztán az állatvilág: mind benne rejlik az elemekben.
Az ember gondolatai, érzelmei is mind összefüggésben van ezekkel az elemekkel. Az agyunkban, idegrendszerünkben olyan pályát futnak meg ezek az elemek, hogy hordozói lesznek a gondolatainknak és érzelmeinknek is.
Majd aztán a megdicsőült testünkben még tovább emeli Isten ezeket az elemeket – és bennünket is. És mi is elemeivé válunk Isten Országának. Mink is arra vagyunk teremtve, az Isten gondolata rólunk, hogy kapcsolatra lépjünk majd egymással Krisztusban. És ott egyetlen egészet, tökéletes valóságot képezzünk, ahonnan már ki lesz küszöbölve minden rossz és minden hamis és hazug és bűnös dolog.
De ehhez, drága jó Testvéreim, meg kell találnia minden elemnek azt a határozott, konkrét formát és módot, ahogyan kapcsolódnia kell Isten akarata szerint a többiekkel. Hogy ezek a szépségek, gazdagságok fölszínre jöjjenek.
Amíg az ember magában növekszik, fejlődik, csak a szüleivel van kapcsolatban. Aztán elérkezik egy időpont az életben, amikor az egyik „ember-elem" rábukkan egy másik „ember-elemre". És fölismerik egymásban azt, ami belőlük hiányzik, és ott Isten tervei szerint forradalom jön létre – amit szerelemnek hívunk, ha igazi. Abban a kapcsolatban egyszerre minden képesség, gondolat, terv fölszínre kerül, mozgásba jön, ami addig a két emberben szunnyadt.
És ha sikerül maradandó kapcsolatra lépniök, életszövetséget, házasságot kötni, akkor ugye mi minden bontakozik ki ebből? Gazdag kis közösség, család épül, otthont létesül. Ott mutatkozik meg aztán, hogy melyikben mi van, micsoda ügyesség, micsoda szívósság, áldozatkészség, kitartás, hogy gyermekeknek tudnak adni létet, el tudják indítani őket az örök élet felé.
A kapcsolat. Egy emberi kapcsolat. Amely nagyon gazdag tud lenni: egymásért még az életüket is oda tudják adni, nem ismernek éjjelt, nappalt, fáradtságot, virrasztást.
Ha emberek közt megtalált kapcsolat ilyen gazdag tud lenni, akkor vajon mi fog kibontakozni, ha mi, emberek megtaláljuk a kapcsolatot Istennel? Azt a kapcsolatot, amelyet Isten öröktől tervezett és szánt nekünk, amely – ha megtaláljuk – örök boldogság, olyan nagyszerű élet lesz, amiről most még fogalmunk sincs.
Drága jó Testvéreim, keressük, hogyan léphetünk kapcsolatba Istennel. Egyáltalában lehetséges ez? A mi emberi természetünkben rejlik olyan pont, ahol a Végtelen Örök Istennel tudunk kapcsolatba kerülni? Éspedig boldog, nagyszerű, zavartalan örök kapcsolatba?
Látszólag ilyen nincsen: az emberi természet a földből vett és ide szól, az érzékeink mind ehhez a teremtett világhoz fűznek bennünket: hallásunk, látásunk, még a gondolataink is itt járnak. Ügyességeink ide szólnak.
Az ember nem zárulhat le azzal, hogy csak itt a földön él. De vajon van-e az emberben olyan pont, ahol az örök Isten felé nyitott? Ez a mi életünk nagy kérdése.
Isten megmutatta, hogy van; sőt ezen a ponton bontakozik ki a mi emberi természetünk minden kincse, gazdagsága. Isten azt mondja a Szentírás elején: „Teremtsünk embert!" De nem áll meg itt, hanem folytatja: „Teremtsünk embert a mi képmásunkra!" Ennél a képmásnál van az a pont bennünk, ahol nyitva van a mi emberi természetünk, éspedig nemcsak erre a földi világra, hanem a földi világon áthatolva Istenre van nyitva a mi emberi természetünk. Oda van hangolva.
Azt mondta Isten, hogy a képmására teremti az embert. Nem az anyag képmására, nem gépnek, nem növénynek, állatnak vagy az egész színes nagyvilágnak a képmására – hanem az Ő képmására. Ott van a kapcsolatunk titka az Úr Jézusban.
Ha fellapozzuk a Szentírást, és az egészet igyekszünk ezzel a kíváncsisággal olvasni: hol van a mi kapcsolatunk Istennel, akkor rátalálunk arra, hogy ez a képmás az Istenben nem távoli hasonlóság. Az igazi hasonlóság magában a képmásban rejlik. A képmás csak Istenben lehet valaki. A képmás a második isteni személy, az Örök Ige, a Fiú. Az egész emberi természet ehhöz a képmáshoz van öröktől fogva formálva, tervezve, teremtve. Elválaszthatatlan örök kapcsolat fűzi a mi emberi természetünket a második Isteni személyhez.
Ez már konkrét, fogható út: akkor bontakozhat ki a mi emberiségünk, ha odatalálunk a képmáshoz. Ameddig a második isteni személy rejtve maradt a Szentháromság mélyén és nem testesült meg, nem vette magára az emberi természetünket, addig nem csodálkozom, hogy az ember, Ádám és a többi ember nem talált rá Istennel való igazi kapcsolatra. Nem is lehetett fogalmuk róla!
Az ember a képmásra van teremtve, a képmáshoz van tervezve, arra, hogy a képmás vegye magára, mint a mesterhegedűt, amely csak a mester kezében szólal meg igazán.
A mi emberi természetünk is csak ott, a második isteni személy kezében fog rátalálni az összhangra és a kapcsolatra Istennel.
Ádám hogy nyúl hozzá? Rosszul! Az első alkalommal, hogy kapcsolatba lép Isten az emberrel, azt válaszolja neki, hogy nem. Nem teszem meg! Én a magam útján járok. Elrontja a kapcsolatot. Ezzel az elromlott kapcsolattal kezdi az ember a történelmet. Hát lehet így kapcsolatban élni? Hol az összhang? Hol az egyet-akarás? Hol a szeretet?
Az embernek aztán úgy kellett megtanulnia, hogy mi az igazi kapcsolat Istennel, hogy először a tékozló fiú útján ment és megkóstolta, hogy kapcsolat nélkül vagy rossz kapcsolattal mire jut. Csak kínlódik, gyötrődik, szomjas, éhes, fázik, és nem tudja, mi baja van. Nem talált rá még a kapcsolatra. Ezt meg kellett ízlelni az embernek, és – úgy látszik – meg kell ízlelni mindnyájunknak. Hogy aztán elkezdjük keresni a magunk helyét és az igazi kapcsolatot Istennel.
Az igazi kapcsolat a képmás és az emberi természet közti találkozás vonalán rejlik. Ez sorsdöntő mindnyájunk számára: rá kell találnunk Istennel arra az egységre, amely rendíthetetlen lesz, tökéletes lesz, teljes lesz, végleges lesz. A szeretetegységre, ahogy az Úr Jézus kéri: egy legyenek mind énbennem, mint én benned, Atyám.
Ha erre nem talál valaki rá, akkor elkárhozott, akkor elveszett. Erre rá kell találnunk, ezen múlik az üdvösségünk. De biztos megadja nekünk Isten, hiszen azért teremtett bennünket. Keressük, szomjazzuk az igazi kapcsolatot a képmással, a második isteni személlyel, az Atyával, a Szentlélekkel, de egymással is! Ámen.
Függelék – a szentmise olvasmányai
Bölcs 9,13–19
Melyik ember képes fölismerni Isten akaratát, és ki tudja elgondolni, mit kíván az Úr?
Hisz a halandók gondolatai bizonytalanok, és terveink ingatagok.
Mert a romlandó test gátolja a lelket, és a földi sátor ránehezedik a sokat tűnődő elmére.
Csak nagy nehezen derítjük ki, ami a földön van, és üggyel-bajjal értjük meg, ami kézenfekvő. Hát akkor az égi dolgokat ki tudná kifürkészni?
Ki ismerte föl valaha is akaratodat, ha te nem adtál (neki) bölcsességet és nem küldted el a magasból szent lelkedet?
Csak így lettek simává a földön lakók útjai, s így tanulták meg az emberek, mi kedves a szemedben.
Csak a bölcsesség által menekültek meg.
Filem 9b–10.12–17
Kéréssel fordulok hozzád, én, az öreg Pál, aki most Krisztusért fogságot szenvedek.
Fiamért, Onezimuszért könyörgök, akinek bilincseimben adtam életet.
Úgy küldöm vissza hozzád, mint saját szívemet.
Szerettem volna magam mellett tartani, hogy helyetted szolgáljon nekem fogságomban, amelyet az evangéliumért viselek,
beleegyezésed nélkül azonban mégsem teszem, hogy jótéteményed ne kényszerből fakadjon, hanem önként vállald.
Hiszen talán épp azért hagyott ott egy időre, hogy egyszer s mindenkorra visszakapjad,
de már nem mint szolgát, hanem mint többet, mint szeretett testvért, mert nekem teljesen az, de neked még inkább: test szerint is, az Úrban is.
Ha tehát együtt érzel velem, fogadd őt úgy, mint engem.
Lk 14,25–33
Nagy népsokaság követte. Hozzájuk fordult, és így szólt:
„Ha valaki követni akar, de nem gyűlöli apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivéreit és nővéreit, sőt még saját magát is, nem lehet a tanítványom.
Aki nem veszi fel keresztjét és nem követ, nem lehet a tanítványom.
Aki tornyot akar építeni, nem ül-e le előbb, hogy kiszámítsa a költségeket, vajon futja-e pénzéből, hogy fel is építse?
Nehogy azután, hogy az alapokat lerakta, de befejezni nem tudta, mindenki, aki csak látja, kicsúfolja:
Ez az ember építkezésbe fogott, de nem tudta befejezni.
Vagy melyik király nem ül le, mielőtt hadba vonulna egy másik király ellen, számot vetni, vajon a maga tízezernyi katonájával szembe tud-e szállni azzal, aki húszezerrel jön ellene?
Mert ha nem, követséget küld hozzá még akkor, amikor messze van, és békét kér.
Így hát aki közületek nem mond le mindenéről, amije csak van, nem lehet a tanítványom."
