Március 27., nagyböjt harmadik vasárnapja (A egyházi év)

Kedves testvérek és nővérek!
(…)
Nem akarom az egészet tárgyalni, csak egy részt, amit Jézus mond ehhez az asszonyhoz. Mindenki, aki ebből a vízből ivott, újra megszomjazik. De aki abból a vízből iszik, melyet én adok majd, soha többé, az örökkévalóságig nem szomjas. De az a víz, amelyet én adni fogok, élő víz, amely az örök életre fakad.

Két különböző igen szép dolgot mond tehát Jézus. Ha a közönséges vízből iszik az ember, akkor megszomjazik újra. Pillanatnyilag segít, de visszatér a szomjúság. Ez után a (lelkigyakorlatos – a szerk.) hét után is így lehet. Hogy igét kaptatok, de utána visszatérhet a szomj. A víz, amit én adok, ha azt issza valaki, nem szomjazik meg soha. Nem olyan ez, mint valami vödör, amelyik ha kiürült, már nincs tovább mit keresni benne, hanem olyan, mint a vízvezeték: ha kinyitják a csapot, folyton folyik. Számotokra is így kell, hogy legyen. Istentől eredő víz folyjon állandóan.

Második dolgot is mond azonban Jézus: hogy aki issza, abban ez a víz forrássá válik, és onnan az örök élet vize jön elő. Forráshoz megy az ember, és maga is forrás lesz. Megy a forráshoz, hogy kapjon valamit, és forrássá válik, hogy másoknak is adjon. Ezt akarja Jézus, hogy mi valamennyien annyira telve legyünk vele, hogy túlcsordulóan másoknak is tudjunk szólni róla.

Mint a tanítványok mondták Pünkösd után: nem hallgathatunk már mindarról, amit láttunk és hallottunk. (…)

Másrészt mondja Jézus: ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyon. És aki hisz benne, annak lelkéből és szívéből az élő víz forrása fog fakadni. Ezt a Szentlélekről mondta, amit majd megkapnak a benne hívők.

Tehát az élő víz, amit Jézus ad, a szent víz, melyet Jézus kapott az Atyától. Mert Jézus, ahogy tegnap elemeztük, a Szentlélektől fogadta.

És a Jordán-keresztség után túlárad Jézusban a Szentlélek úgy, hogy minden ember megkapja. Vigasztaló szavai vannak, megbocsát és meggyógyítja az embert. És tovább űzi a lélek a halált, ez a Szentlélek ereje volt Jézusban.

Az emberi lelkesedés elmúlik. Egy időre nagyon belelkesedhetünk, de következő nap már elfelejtettük. A Szentlélek tehát a maradandó forrás, aki mindig ad vizet. És kell, hogy ez bennünk is fölfakadjon szüntelen.

Nézzük Pétert. Péter is hívő tanítvány volt Jézus mellett. A három év alatt, míg Jézussal járt, lelkesedett, majd mélyre jutott. Velünk, emberekkel is így van ez. Például Jézus kérdezi Pétert: mit mondasz, ki vagyok én? Lelkesen mondja, hogy te vagy Krisztus, az Isten fia. És megdicséri Jézus, hogy boldog vagy, Péter, Jónás fia, mert nem a test és vér mondta ezt neked, hanem a mennyei Atya. És öt perc múlva, mikor Jézus azt mondja, hogy fölmegy Jeruzsálembe szenvedni és meghalni, azt mondja Péter: nem, Uram, nem történik ez meg veled. Azt mondja Jézus: hátra, te sátán.

Az utolsó vacsorán ugyanígy: veled megyek, Uram, a fogságba, halálba is, soha nem hagylak el. Egy óra múlva mondja: nem ismerem ezt az embert.

A keresztények közül soknak ilyen az élete. Hogy van ez? Nem kapta még meg a Szentlélek teljességét. Az emberi oldal lelkesedik, aztán emberileg újra csalódik. Akkor jön Pünkösd: a Lélek jön a tanítványokra, az élő víz fölfakad bennük, folyni kezd. És többé nem szomjasak.

Azt mondja Péter első beszédében: ti öltétek meg Krisztust. És nem fél, hogy megkövezik. Az emberek megindultak, 3 ezren jöttek, és így megy tovább. És fogságba vetették. Annás és Kaifás elé kerül. Azt mondják: szólási tilalom. A legfőbb egyházi hatóság mondja ki, az akkori pápa. Ez olyan volt a zsidóknak, mint nekünk a pápa. A legfőbb vallási tekintély. És azt mondja Péter: nem hallgathatunk mindarról, amit hallottunk, láttunk is. Az emberek nem tudnak beszédet visszatartani.

Ez már nem egy pillanatnak a lelkesedése, hanem ez már Jézus lelkesedése.

Ezt akarja tőlünk is Jézus. Ez után a hét után nem szabad, hogy megszűnjön bennem. Ezen a héten valamilyen szomjúság fölébredt bennem, és most kell, hogy megkapják a Szentlélektől. Hasonlíthatjuk ezt egy vízvezetékhez, odatesszük a vízvezeték alá, megcsavarjuk a csapot, és jön egy kis víz. Hasonlít ez hozzánk: a keresztségben kaptunk valamennyire lelket. Most jobban kicsavarhatjuk a csapot, a víz emelkedik, mi teletölthetjük az edényt. Ez az, amit a Szentírásban látunk: hogy már nem én élek, hanem Jézus él bennem.

Mint tegnap mondtuk: mi csak a szükség vagyunk, Jézus van bennünk. Ez szép, de nem elég.

Akkor még tovább engedhetjük ki a csapot, és mi történik? A víz túlcsordul és átfolyik tovább, más emberekre. Ez a Szentlélekkel való megkeresztelés. Hogy nemcsak mi vagyunk telve a Szentlélekkel, hanem mindenütt adunk belőle. Ez lehet nehéz is, de nincs más út. Ez szükséggé válhat. A tanítványaival is így történt.

Mi történt a szamaritánussal? Itt áll a mai evangéliumban: Jézus elment, és a szamaritánusok beszéltek róla. Akkor később az Apostolok Cselekedetében azt olvassuk, hogy a tanítványok jönnek ide Szamariába. Most is ott volt az evangélium Jézussal, nem hozta oda az embereket, a tanítványok csak a maguk számára mentek el vásárolni, a maguk számára vettek kenyeret. Azt mondták: egyél, Uram! És akkor elmondja Jézus: nekem van más kenyerem. Az én ételem az, hogy a Mennyei Atyám akaratát tegyem. És bármennyire éhes fizikailag, a szomjúsága nem erre szól.

Később az Apostolok Cselekedeteiben Fülöp jön Szamariából. Ott írja, hogy nagy öröm támadt a városban. Mert kimentek a gonosz szellemek, a bénák és betegek meggyógyultak, és Fülöp Jeruzsálembe küld üzenetet, és jönnek Péter és János, és imádkoznak, hogy jöjjön rájuk a Szentlélek. Mert még nem jött rájuk. Jézus nevében kereszteltek; a tanítványok a kezüket rátették, és a Szentlélek leszállt rájuk.

És jöttek a jelek, tanítványok lettek maguk is, és elviszik az evangéliumot minden helyre, idegen nyelveken beszélnek, gyógyítják a betegeket; ez a rendes élete a kereszténynek: addig nem nyugszik, amíg másoknak is tovább nem tudja adni azt, amit saját maga kapott.

Ehhez az szükséges, hogy kapcsolatban maradjunk a forrással magával. És ez a forrás nincs messze valahol az égben: a forrás bennünk van, ahogy Jézus énbennem.
Ez olykor félelemmel jár: félünk egymástól, félünk szólni, hiányzik a lelkesedés. Ehhez nem elég, hogy Krisztustól ennivalót kapjunk, hanem kell, hogy megkapjuk a Szentlélektől is a lelkesedést. Ezt magunk képtelenek vagyunk: ez a Szentlélek ajándéka.
Örömmel adnánk ezt tovább, de én magam nem tudom, én csak a Szentlélek táplálékát tudom adni. A Szentlelket csak maga Jézus tudja nyújtani. Mi legfeljebb imádkozhatunk érte.

Imádkozzunk most, ha belsőleg készek vagytok. A Szentlélek már bennetek van. Most azért akarunk imádkozni, hogy túláradjon az egész világban.

Függelék – a szentmise olvasmányai

Kiv 17,3–7
A nép azonban szomjas volt, azért tovább zúgolódott Mózes ellen: „Miért hoztál ki bennünket Egyiptomból – kérdezték –, talán azért, hogy gyermekeinkkel és állatainkkal együtt szomjan haljunk?”
Mózes ilyen szavakkal fohászkodott az Úrhoz: „Mit tegyek ezzel a néppel? Kevés híja és megkövez.”
Az Úr ezt válaszolta Mózesnek: „Haladj a nép előtt, vedd magadhoz Izrael véneit, fogd kezedbe a botodat, amellyel a Nílusra rácsaptál és menj.
Én odaállok eléd a sziklára a Hórebnél. Üss rá a sziklára, víz folyik majd belőle, hogy igyék a nép.” Mózes úgy is tett, Izrael véneinek a jelenlétében.
A helyet Masszának és Meribának nevezte el, mivel Izrael fiai ott zúgolódtak és kísértették az Urat. Ezt kérdezték ugyanis: „Köztünk van-e az Úr vagy nincs?”

Róm 5,1–2. 5–8
Mivel tehát a hit révén megigazultunk, békében élünk az Istennel, Urunk, Jézus Krisztus által.
Általa jutottunk hozzá a hitben a kegyelemhez, amelyben élünk, és dicsekszünk a reménységgel, hogy az isteni dicsőség részesei lehetünk.
A remény pedig nem csal meg, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete.
Amikor még erőtlenek voltunk, Krisztus éppen akkor meghalt a bűnösökért,
noha az igazért is alig hal meg valaki, legföljebb jó emberért vállalják a halált.
Isten azonban azzal tesz tanúságot irántunk való szeretetéről, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk.

Jn 4,5–42
Odaért Szamaria egyik városához, Szikarhoz, ez annak a földnek a közelében volt, amelyet Jákob fiának, Józsefnek adott.
Ott volt Jákob kútja. Jézus elfáradt az úton, azért leült a kútnál. A hatodik óra felé járt az idő.
Egy szamariai asszony odament vizet meríteni. Jézus megszólította: „Adj innom!”
Tanítványai ugyanis bementek a városba, hogy élelmet szerezzenek.
A szamariai asszony így válaszolt: „Hogyan? Zsidó létedre tőlem, szamariai asszonytól kérsz inni?” [A zsidók ugyanis nem érintkeztek a szamariaiakkal.]
Jézus ezt felelte neki: „Ha ismernéd Isten ajándékát, s azt, aki azt mondja neked: Adj innom, inkább te kértél volna tőle, s ő élő vizet adott volna neked.”
„Uram – mondta erre az asszony –, hiszen vödröd sincs, a kút pedig mély. Honnan vehetnél hát élő vizet?
Csak nem vagy nagyobb Jákob atyánknál, aki ezt a kutat adta nekünk, s maga is ebből ivott a fiaival és állataival együtt?”
Jézus azt mondta neki feleletül: „Aki ebből a vízből iszik, újra megszomjazik.
De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg soha többé, mert a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne.”
Erre az asszony kérte: „Uram, adj nekem ilyen vizet, hogy ne szomjazzam többé, s ne kelljen ide járnom meríteni.”
Jézus így válaszolt: „Menj, hívd el a férjedet, és gyere vissza!”
„Nincs férjem” – felelte az asszony. Jézus erre azt mondta neki: „Jól mondtad, hogy nincs férjed,
mert volt ugyan öt férjed, de akid most van, az nem férjed. Így igazat mondtál.”
„Uram – válaszolta az asszony –, látom, próféta vagy.
Atyáink ezen a hegyen imádták az Istent, ti meg azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben kell imádni.”
„Hidd el nekem, asszony – mondta Jézus –, elérkezik az óra, amikor sem ezen a hegyen, sem Jeruzsálemben nem fogják imádni az Atyát.
Ti azt imádjátok, akit nem ismertek, mi azt, akit ismerünk, mert az üdvösség a zsidóktól ered.
De elérkezik az óra, s már itt is van, amikor igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát. Mert az Atya ilyen imádókat akar.
Az Isten lélek, ezért akik imádják, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk.”
Az asszony azt felelte rá: „Tudom, hogy eljön a Messiás, azaz a Fölkent, s amikor eljön, mindent tudtunkra ad.”
Jézus erre kijelentette: „Én vagyok az, aki veled beszélek.”
Közben visszatértek tanítványai, s meglepődtek rajta, hogy asszonnyal beszélget. De egyikük sem mondta: „Mit akarsz tőle?” Vagy: „Miért beszélgetsz vele?”
Az asszony otthagyta a korsóját, sietve visszatért a városba, és azt mondta az embereknek:
„Gyertek, van itt egy ember, aki mindent elsorolt, amit csak tettem. Ő volna a Messiás?”
Az emberek kitódultak a városból, és odasereglettek hozzá.
Közben a tanítványok kérték: „Mester, egyél!”
De ő azt felelte: „Van eledelem, csak nem tudtok róla.”
A tanítványok erre tanakodni kezdtek egymás közt: „Csak nem hozott neki valaki enni?”
Jézus erre megmagyarázta: „Az én eledelem, hogy annak akaratát teljesítsem, aki küldött, s elvégezzem, amit rám bízott.
Vagy nem így beszéltek: Még négy hónap, és itt az aratás? Nos, azt mondom nektek: Emeljétek fel szemeteket, és nézzétek meg a szántóföldeket: már megértek az aratásra.
Az arató már most megkapja bérét, s termést gyűjt az örök életre, hogy együtt örüljön, aki vet, azzal, aki arat.
Mert igaza van a szólásmondásnak: Más vet és más arat.
Nos, azért küldtelek benneteket, hogy learassátok, amit nem ti munkáltatok. Mások fáradoztak, s ti az ő munkájukba álltatok bele.”
Abból a városból sokan hittek benne a szamariaiak közül, az asszony szavára, aki tanúsította: „Mindent elsorolt, amit csak tettem.”
Amikor a szamariaiak odaértek hozzá, kérték, hogy maradjon náluk. Két napig ott is maradt.
S az ő szavát hallva még többen hittek benne.
Meg is mondták az asszonynak: „Most már nem a te szavaidra hiszünk, mert magunk is hallottuk, és most már tudjuk, hogy valóban ő a világ Üdvözítője.”