Április 24., húsvétvasárnap (A egyházi év)
Krisztusban kedves testvérek!
Az evangélium felolvasásában látjuk mindnyájan, hogy milyen józan, pontos ez a különben lelkes tanítvány. Mozzanatról-mozzanatra leírást ad arról, hogy ő hogyan jutott el a hithez, a föltámadás hitéhez. Az asszonyok közül egyvalaki vette észre a tárgyi eseményt, hogy üres a sír. Különben nagyon nagy helyet foglal el az apostolok és az első keresztények hitében ez a megfejthetetlen tény, hogy a sírt üresen találták. Nem is lehet erre más magyarázatot adni emberileg sem, történetileg sem. Ez szervesen hozzátartozik ahhoz a tárgyi valósághoz, ami itt történt.
Ehhez kapcsolódik aztán majd a jelenések sora, de János még a jelenések előtt, pusztán az üres sír láttára, a kendők láttára hisz: azok össze voltak hajtva – nem úgy, mint hogyha sietve, ott valami betörés vagy hasonló történt volna a sírnál –, nyugodtan össze voltak a kendők hajtva. Ezek adnak bizonyos határozott benyomást. Ezt fölvette János. Látott és hitt. Bár a látása nemcsak ezekre a kendőkre terjedt ki, vagy arra a sírkamrára, hanem többre is: ez mélyebb látás volt. Összefoglaló látás lehetett mindarról, amit ő megélt attól fogva, hogy János keresztségénél, János szavára Jézushoz csatlakozott. Látott. Látott és hitt. Ez a legrövidebb leírása annak, ami János lelkében végbement. Egy belső folyamat. Az is, hogy látott és hitt. Nem azt mondta, hogy hitte azt, hogy föltámadt Jézus, hanem minden korlátozás nélkül fejezi ki, hogy látott és hitt. Hitt: ebben minden benne volt, ami Jézussal kapcsolatban most megérlelődött benne.
Még majd a hitéhez hozzájön sok minden más is. Hozzájönnek a megjelenések, hozzájön majd a pünkösdi nagy esemény, hogy teljes legyen a hite. De itt azért már élő, valóságos, igazi húsvéti hit született benne. Elsősorban a föltámadás ténye koronázta be Jánosban ezt a hitet. Eddig is hitt ő Jézus Krisztusban. Hiszen azért csatlakozott hozzá. A hitének hosszú útja volt. Jézus minden tanítása, csodája érlelte benne ezt a hitet. Aztán megmaradt a hite, bár elhomályosodhatott ott a kereszt alatt. Nem tudjuk pontosan, mi ment végbe benne. Akkor is, amikor a Boldogságos Szűzzel ott ketten álltak a kereszt alatt, azzal a Szűzanyával, akiben a hit nem homályosodott el egy pillanatra sem.
János hite is egyedülálló, mint valamennyiünk hite: egyedi hit. Külön-külön mindegyikünknek más és más. Hogy ki hol tart, azt nehéz volna még saját magunknak is reflektálni; pontosan rögzíteni, hogy hol tart az én hitem, milyen az én hitem, most húsvétvasárnap 1981-ben? Milyen utat tett meg eddig, hol tart, és mire van még szüksége az én hitemnek?
János hite itt mindenesetre lényeges, fontos állomásához érkezett. Hogy Péter még milyen utat tett meg, azt ő most itt nem írja le, csak a magáéról számol be.
Ezzel az evangéliummal az egyház valahogy mindnyájunkat ébreszt is arra, hogy húsvét csodálatos, nagy titkát lássuk meg. Azt, amit Anyaszentegyház együtt ünnepel, ezt a drága kincset, nézzük meg. Az ünnepbe beleépülve, az egyházba beleépülve nézze meg ki-ki a saját drága kincsét, amit Isten eddig hallatlan gonddal, szeretettel, vigyázva épített bennünk, mint egy nem földi virágot – ültet és palántáz –, hanem isteni ajándékot. Közvetlen Istentől az emberi életbe, szívébe beleültetett pneumatikus, szentlelkes ajándékot nézzük meg, és feleljünk mink is a mai vasárnap, hogy mit látunk, mire terjed ki a mi látásunk ebben az egész világmindenségben? Ebben a csodálatos, színes forgatagban, ebben a hallatlan, minden logikát megcáfoló, minden emberi tudálékoskodáson messze túlhaladó világnak a láttára, és ezen a világon belül, mindannak láttára, ami itt történt húsvétvasárnap reggel, meg azelőtt is. Ahogy Péter elmondja ott, Cornelius házában az első pogány keresztényeknek, mindezt mi is látjuk, és ezen a húsvétvasárnapon mi is azt mondhatjuk, akárhogy is vagyunk, hogy hiszünk.
Szeretném, kívánnám forró vággyal, hogy a mi hitünk még fejlődjön, még jöjjön rá pünkösd, ha eddig nem jött. Még Isten kezébe tesszük le: „Uram vigyázz rá!” Mert olyan ez a világ, mint hogyha az egészből számodra ez volna a legfontosabb: a minden emberben elültetett hit. Az ne maradjon csak hit, hanem erős remény is legyen, és szeretet is legyen!
De ebben a mi hitünkben a húsvétnak mérhetetlen szerepe van minden téren. Itt tárul föl Isten üdvözítő terve, útja. Jézus Krisztus föltámadása előtt a halálát éltük meg, hallatlan szeretetét. Megéltük nagyböjtben a tanítását – együtt voltunk Vele –, a szenvedését, a keresztútját, és ezek elválaszthatatlanul összetartoznak. Jézus Krisztus szenvedésére, halálára – Isten hűsége miatt, Isten igaz volta miatt –, elválaszthatatlanul be kellett következnie a föltámadásnak. Sohasem említi a Szentírás külön ezt a hármat: a föltámadást, a szenvedést, a halált. Mindig együtt, már így beszél előre az Úristen is róla. Ezt kellett szenvedni, így kellett meghalni, és bemenni a dicsőségbe.
A nagy húsvéti evangélium éppen ez a józan, reális dolog, ami felől Jézus egy pillanatra sem hagyta tanítványait kétségben. Sohasem lelkesedett csak úgy valami nagy szavakkal előtte, mindig józan volt, mindig vigyázott, hogy addig ne is mondják, még a csodáit se, míg ez a sorozat nincs együtt: a szenvedése, halála, föltámadása. Addig nem érvényes, ne hirdesse őt addig senki Megváltónak.
Most már előttünk van Jézus, mint Megváltó: mint aki bement a dicsőségébe.
Ahogy a repülőgép előtt – főleg éjszaka, mikor leszáll vagy fölszáll – a kifutópálya ki van világítva fénylő bójákkal: annak a gépnek nem lehet másfelé mennie, arra kell gurulni, ott kell lendületet venni, összeszedni a motorok minden erejét, hogy fölemelkedjék. Úgy van most már minden keresztény előtt kicövekelve, fényesen kivilágítva az üdvösség útja. És ez reális, józan út, a szenvedésen, kereszten, halálon keresztül megy, a föltámadásba csalhatatlanul, ez a mi húsvéti bizonyosságunk.
Mondhat, spekulálhat az emberi agyaskodás mindent. Képes az emberi intelligencia – minél jobban kifaragják, kiélezik, kihegyezik – mindenféle kérdést fölvetni, mindenhez kérdőjelet tenni, kételkedni. De itt az üdvösség eseménye nem hagy semmi kételyt, a hit számára itt az út ki van világítva. Az Atya tesz tanúságot itt, hogy elfogadta Fiának hallatlan odaadását, beleugrását a szenvedésbe, a halálba; azt az alázatos, hűséges eltemetkezést az Úr Jézus részéről. A kereszten azt az utolsó szót, hogy „Atyám, kezedbe ajánlom a lelkemet.” Elfogadta az Atya, és mint ahogy a szentmiséhez hozzátartozik az átváltoztatás – a fölajánlással, áldozással együtt – úgy az Úr Jézus szenvedéséhez, halálához hozzátartozik az Atyának ez az elfogadása. E nélkül nincs áldozat, csak a fele lenne az áldozatnak, és ezt éljük meg minden vasárnap, ezt éljük meg minden szentmisében. Ebbe kapaszkodik az egész keresztény életünk.
Kedves testvérek, húsvétvasárnap szándékosan ezt a józan, egyszerű, minden lelkesedés és minden nagy szavak nélküli evangéliumot szerettem volna meghirdetni. Ezt köszönjük meg az Úr Jézusnak, az Ő hallatlan gondjával, szeretetével, ezt ápoljuk magunkban, ezt a drága kincset, ezt a hitet és életet.
Függelék – a szentmise olvasmányai
ApCsel 10,34a.37–43
Péter így kezdte beszédét:
Ti tudjátok, mik történtek a Jánostól hirdetett keresztség után Galileától kezdve egész Júdeában.
Miképp kente fel az Isten a názáreti Jézust Szentlélekkel és hatalommal. S ő ahol csak járt, jót tett, meggyógyította az összes ördögtől megszállottat, mert vele volt az Isten.
Mi tanúi vagyunk mindannak, amit Júdea egész területén és Jeruzsálemben tett. Aztán megölték, keresztre feszítették,
de harmadnap feltámasztotta az Isten, és látható alakban megmutatta,
igaz, nem az egész népnek, hanem csak az Istentől előre kijelölt tanúknak, vagyis nekünk, akik ettünk és ittunk vele halálából való feltámadása után.
Megparancsolta nekünk, hogy hirdessük a népnek, és tanúsítsuk, hogy ő az, akit az Isten az élők és holtak bírájául rendelt.
A próféták mind tanúságot tesznek arról, hogy aki hisz benne, elnyeri nevében bűnei bocsánatát.”
Kol 3,1–4
Ha tehát Krisztussal feltámadtatok, keressétek, ami fönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján.
Ami ott fönn van, arra legyen gondotok, ne a földiekre.
Hiszen meghaltatok, és életetek Krisztussal el van rejtve az Istenben.
Amikor majd Krisztus, a mi életünk megjelenik, vele együtt ti is megjelentek dicsőségesen.
Jn 20,1–9
A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Észrevette, hogy a követ elmozdították a sírtól.
Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit kedvelt Jézus, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, s nem tudni, hova tették.”
Péter és a másik tanítvány elindult és a sírhoz sietett.
Mind a ketten futottak. De a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz.
Benézett, s látta a gyolcsot, de nem ment be.
Nem sokkal később Péter is odaért, bement a sírba és ő is látta az otthagyott gyolcsot
meg a kendőt, amellyel a fejét befödték. Ez nem a gyolcs közt volt, hanem külön összehajtva más helyen.
Most már a másik tanítvány is bement, aki először ért oda a sírhoz. Látta és hitt.
Eddig ugyanis nem értették az Írást, amely szerint föl kellett támadnia a halálból.
