Július 24., évközi tizenhetedik vasárnap – helyettesítő szöveg (A egyházi év)
(A mai vasárnapra nincs az archívumban prédikáció. Helyette egy 1991-es elmélkedés második részletét közöljük. Az első ITT olvasható.)
A mai meglátásom úgy adódott, hogy elvégeztem ezeket az úgynevezett pszichogén gyakorlatokat, amelyekkel az ember észleli saját magát, testét, azt, ami a külsőtől elválasztó határon belül van bennünk, emberekben. Észleljük az oxigén beáramlását. Tudjuk a vér felfrissülését, eláradását a testünkben, a szív munkája következtében ezt a belső fizikai, biológiai világot.
És ezt észlelve gondoltam rá, hogy ha a szellemem, értelmem, vágyaim, akaratom kifelé irányul, nem talál semmit. Semmi beteljesítőt. Viszont befelé irányulva itt találom hitemből Jézust, s Jézuson át a Szentháromságot. Jézusban összpontosul, valósul, jelenik meg számomra Isten. Jézus a világegyetem szíve, lelke, értelme, középpontja. Hozzá épülünk mi mint élő kövek a Szentírás szerint. Mint titokzatos testének tagjai mindenségünkkel.
Amint ezt így meggondoltam, erőt kaptam arra, hogy a kifelé kötődések lazuljanak. Hiszen más embertestvéreimhez csak azon az alapon kötődhetek, kapcsolódhatok, hogy bennük is ugyanez a kis világ, ugyanúgy Krisztus titokzatos testének tagjai. Ezt kell bennük szeretnem, csodálnom, figyelembe venni, tisztelni.
Arra is gondoltam, hogy ha lelkigyakorlatokat adok, hogyan lehetne a lelkigyakorlatozókat bevezetni ebbe a praxisba, ebbe a figyelmünket elnyugtató, befelé fordító, magunk kis világára fokozatosan ráébredő felismerésbe. Majd fogok kérni azokból és kapok is azokból a zsámolyokból, ülőzsámolyokból, amelyeket a novíciusok készíttettek. Hoznak belőle ide is. Megpróbáljuk a legközelebbi lelkigyakorlatozókkal ezt a praxist.
Ma pedig, a kánai menyegző vasárnapján az fogott meg, hogy a mi emberi természetünkkel Isten örök házasságra lépett. Urunk, a mi emberi természetünket magadra veszed örökre és megtisztítod a keresztáldozattal. Mennyire fáj neked minden, amit az emberrel művelnek, az a megvetés, az az erőszak, az a durvaság, ahogy mi bánunk az emberi természettel háborúkban, de minden szinten. Mennyire téged érint mindaz, ami emberi természetünkön belül zajlik! A Te emberi természetünk iránti szeretetedben ott van az evolúció és annak minden rejtelme, ami azt mutatja, hogy Te ezt építetted évmilliókon keresztül a teremtés műhelyében, atomról-atomra, sejtről-sejtre, molekulákig szeretsz bennünket. A kromoszómáink kialakításáig szeretsz bennünket. Egy hajszálunk sem esik le a Te tudtod nélkül. Mekkora szeretet!
És Te bevetted szeretetedbe a testnek a nyelvét is, de azt a házasságon belül, a családon belül és Téged érint, ha ezzel visszaélünk. Nem azért mond le a szerzetes a házastársi szeretetről, mert az rossz, hanem mert az fönn van tartva a házasoknak. Aki pedig lemond róla, annak a szeretete fönn van tartva Neked. Mekkora mélysége a Te szeretetednek, amit az emberi természetünk fölvétele, a megtestesülésed rejt! Ki tudná ezt kimeríteni? Ma próbálok majd erről elmélkedni a szentmisén.
Rájöttem, hogy milyen fontos az a bizonyos autogén tréning, ami által az ember érzékeli saját magát. Testem tagjait érzékelem, idegrendszerem működését, tüdőm, szívem munkáját, határaimat. Mi van kívül, mi van belül? A szellememet is, értelmemet, akaratomat, hogy milyen határolt kis ország vagyok én. És magamban mennyire zárt, mennyire kilátástalan, ha csak ennyi van, ha valamerre nem kapcsolódik tovább, nem vezetnek a huzalok, a szálak, összeköttetések tovább és ezek az összeköttetések a test rendjén az én szellemem rendjén túl a szeretet rendjében a Te titokzatos jelenléteden keresztül vezetnek tovább az isteni világba.
Ó, Istenem, hogy bántam én ezzel az én kis országommal! Hányszor történik meg, hogy szeretetemnek, ragaszkodásomnak minden kis ereje valahova, mint egy szakadáson át kifolyik, elmegy, eltűnik, elszegényedik. És akkor újra Te gyógyítasz meg. Te zárod be a sebet, töltesz meg újra és újra a Te kimondhatatlan kincseiddel, országod kincseivel.
Isten Országáról kezdem most az elmélkedéseket.
Mai meglátásom az volt, hogy mi olyanok vagyunk, Urunk, mint a hőpalack, mint a termosz, hogy a tartalmat melegen kell tartani, amit kapunk. Imában, egyház tanításában, szentségekben, jó hatásban. Nem szabad engedni, hogy ezek kihűljenek bennünk, vagy hogy kifolyjanak.
Mennyire különös a mi bizalmatlanságunk, pedig visszatekintve életünkre megállapíthatjuk, hogy napról-napra megvan a mindennapi kenyerünk, a ruhánk, a szükséges. Azt is megállapíthatom, hogy amikor feladatot bíz rám, valami csodálatos következetességgel megadja a hozzávalót, mégis milyen gyönge a bizalmam, mennyire aggodalmaskodó vagyok. Hát nincs ebben valami baj? Hol van ennek a gyökere? Talán éppen a mi hallatlan gyönge egzisztenciánkban, labilitásunkban, esendőségünkben.
Valóban kincs vagyunk az Úr Jézus számára, meg az egymás számára is. A mi Urunk bennünk kincseket halmozott fel, Ő pedig nekünk elmondhatatlan kincsünk, Istenünk – Jézus Krisztusban testesülve. Milyen elmondhatatlan nagy dolog ez!
Az énjét – és itt van az elmélkedésemnek a centruma, a középpontja –, a mi Urunk Jézus Krisztus énjét éreztem szemben magammal, kis senkivel, mert az Ő kincse bennem törékeny, gyarló kis foglalatban van. Én kopott, töredezett, szakadozott, rozsdás kis foglalat vagyok. S mégis azt mondja nekem, hogy én kincsem. Milyen nagyszerű dolog ez, Istenem: kincsem vagy nekem! A szeretetnek egy kis titka, ami az elmélkedésben lejátszódik köztünk. De átéreztem, hogy mennyire gyenge lábon áll bennem, az Ő kincsében a hűség, az odaadás, a következetesség, a szilárdság, az állhatatosság. Ó, Uram, Jézus! Krisztus Lelke, szentelj meg engem, szent sebeidbe rejts el engem. Ne engedd, hogy Tőled elszakadjak, a gonosz ellenségtől oltalmazz engem, és halálom óráján hívj el engem. Jutass Magadhoz, hogy szentjeiddel dicsérjelek Téged örökkön örökké. Amen.
Arról elmélkedtem most már napok óta, hogy a mi Urunk az Igazság. Nemcsak valami részigazság, valami kis része a valóságnak. Töméntelen részigazság forog a fejünkben, könyvekben. Ő maga az Igazság, a teljes valóság, az egyetlen igazság, az örök igazság. S hogy mit jelent ez: hozzá igazodni a lelkünkben, eszünkkel ehhez az örök igazsághoz.
És most a mi Urunk Jézus Krisztus mint Igazság tanít az evangéliumban. Ez a tanító Jézus áll előttem, hogy most milyen tömören, lényegesen, egyszerűen és örök érvényűen mondja meg a dolgokat a Mennyei Atyáról az Isten országáról, rólunk, megváltásról. Elmondhatatlan!
