Augusztus 25., évközi huszonegyedik vasárnap, prédikáció (C egyházi év) (1977)
Kedves Testvérek!
Mindenki keresi azt, hogy jobb legyen neki, valahogy keresi az üdvösségét. Ahogy a pincébe levitt zöldség a napfény felé nyújtja, növeli a szárát, hogy kijusson a fény felé, minden ember törekszik a felé a kis fény felé, világosság felé, ahol a boldogságát sejti.
De sokan pincében maradnak az életükkel, mert hamis irányban, látszatnyílások, látszatfények felé próbálják növelni, nyújtogatni a kezüket, a vágyaikat: oda, ahol nincs igazi boldogság. A külső jóléten kapnak, és csak annál maradnak, vagy az érvényesülésen, vagy az emberek elismerésén, a testük élvezetén, kíváncsiságuk kielégítésén, szenvedélyük szolgálatán, a hatalom árnyékában. Másik emberbe helyezik a boldogságukat sokszor, önmaguknál kisebb dologba.
A kérdésre, amit az evangélium említ – valaki megkérdezte az Úr Jézustól Jeruzsálembe menet, hogy kevesen vannak, akik üdvözülnek, vagy sokan –, azt a választ adta, hogy nem azt kell kérdezni, hogy kevesen vagy sokan vannak-e, hanem törekedni kell. Törekedni kell mindenkinek, hogy megtalálja azt a kis ajtót, ami az ő ajtaja lesz.
Nem az az értelme ennek, hogy törekedjenek a szűk ajtón bemenni, mint hogyha az egész óriási embertömeg számára egyféle mód lenne az üdvösség elérésére, és ott mindenkinek ahhoz kellene magát betörni, hanem az üdvösség mindenikünk számára külön ajtót jelent, mindenikünknek a saját életében kell azt a konkrét ajtót megtalálni, amelyen a mi üdvösségünket elérjük.
A Jóisten hozzánk szabta, mindegyikünkhöz hozzászabta az üdvösséget, hogy azt személyesen mi érjük el, a mi szabadságunkkal, a mi hitünkkel, bizalmunkkal, szeretetünkkel, Istenhez kapcsolódásunkkal, embertársak felé jó cselekedetünkkel, tanúságtételünkkel, próbák megállásával. Erre kell törekedni. Akkor sokan lesznek, akik üdvözülnek.
Ő aztán megmutatta, hogy az a szűk kis ajtó, az a ránk szabott kis ajtó, amin keresztül nem lehet mást bevinni, csak magunkat, hogyan található meg, milyen keskeny út vezet oda! Az az út: bizony, az az Úr Jézus útja.
Krisztusban kedves Testvérek!
Bizony sok keresztény nagyon laza elképzeléssel él, elhiteti magával, hogy az ő szénája rendben van. És nem nagyon erőlteti meg sok keresztény magát, hogy áldozatot hozzon. Hogyha végigtekintjük a milliárdnyi keresztényt: mi mindent össze nem egyeztetünk az életünkben... Vegyük csak a nyugati kereszténységet, a régi keresztény országokat.
Vegyük csak a családi életüket, a válások arányát. Nem vállalják a kellemetlenséget, ami azzal jár, hogy kicsit erőt vegyenek magukon, ha a házastársukat nehezebb elviselni. Inkább elválnak. A szűk kapun nem akar bemenni. Nem akarja magára venni azt az áldozatot, amellyel a keresztény élet jár.
Aztán ott van, hogy amikor jönnek kereszteltetni a szülők és keresztszülők a gyermeket, olyan nyugodtan válaszolják a kérdező papnak, hogy aztán úgy is nevelitek a gyermeketeket? Keresztény módon? Igen, vállaljuk! Aztán egy lépést sem tesznek azért, hogy valóban keresztény nevelést adjanak neki. Nem is nagyon néznek utána, hogy mit is kívánna az a keresztény nevelés. Hány család járatja hittanra a gyermekeit, vagy törődik azzal, hogy ők maguk egy teljes keresztény oktatást, bevezetést adjanak a gyermekeknek a keresztény életbe...
Folytathatnám, hogy ráismerjünk: széles úton hömpölyög a nép és próbál bemenni Isten országába, és bizony sokszor éppen az az oka, hogy fiatalok, vagy más nemzetbeliek, vagy nem keresztény nemzetek – úgy, mint Gandhi is – végignéznek a keresztények életén és nézik az Evangéliumot, összehasonlítják vele – és elmegy a kedvük az Evangéliumtól a keresztények laza, gyönge, erőtlen élete miatt.
Mint az egyik Evangéliumban van, hogy elmegy mindenki a maga dolgára és azt a hívást, az evangéliumi hívást a nagyobbra, elengedik a fülük mellett. A mai vasárnap indítást ad arra, hogy a keresztény élet bizony megköveteli mindnyájunktól, hogy erőt vegyünk magunkon.
És hozzátehetjük még azt is, amit a zsidókhoz írt levél szerzője észrevesz: az Isten szeretete nyilvánul meg sokszor abban, ha az ember erősebb lökést, fenyítést kap. Van egy nagyon közeli ismerősöm, pap testvérem: elmondta, hogy ő bizony már azon az úton volt, ami így visszatekintve egész biztos a hivatásának a teljes elhagyására vezette volna, mikor jött egy letartóztatás. És életében akkor jött rá, hogy Isten milyen erősen szereti őt, hogy mozgósította érte az államrendőrséget, mert ok nélkül tartóztatták le ugyan, de Isten ezzel kiragadta őt abból a könnyelmű játékból, amibe kezdett volna.
Isten erősen szeret bennünket mint gyermekeit. Bizony ma divat a nevelésben, hogy a szülők csak úgy mennek a gyermekek után. Mindent rájuk hagynak. A pedagógiából kikapcsolódott a fenyítés teljesen. Nincs büntetés. Büntetés a XX. században? És megkérdezhetjük: a szeretet szava ez? Mert maguk a szülők sem akarják az igazi javát annak a gyereknek... Akarják-e az egész életét tekintve olyanná nevelni, hogy megálljon a maga lábán?
Ahogy hallgattam reggel a kedves nővérek zsolozsmáját, ott hangzott el az a válasz: „mert örökké szeret minket". Megéreztem, hogy Isten szeretete milyen erős, milyen halálosan komoly, az Úr Jézus is egészen a kereszthalálig szeret, hogy megmutassa, nem gyerekjátékról van szó. Egyetlen életünk van. És ha az ember azt az egyetlen életét elrontja, akkor már nem tér vissza az alkalom.
Mi mai emberek bizony sokszor nem tudunk bánni magunkkal. Nem tudjuk megkülönböztetni azt sem, hogy mi jó nekem vagy mi rossz. Olyan kegyetlenek tudunk lenni magunkkal szemben, úgy tudjuk mérgezni az életünket, úgy tudjuk megterhelni, úgy tudjuk sebezni, mindenféle szenvedélynek kitenni, gyöngíteni, pazarolni... magunk sem tudjuk, hogy mi jó nekünk.
Bár vezetne rá bennünket Isten akár kemény kézzel is arra, hogy igazán, tisztán, józanul, bátran lépjünk a jó útra és kövessük azt!
Olyan vigasztaló volt hallani azt a beszámolót arról a nagy lengyel nemzeti zarándoklatról, ahol ezrek vállalták keményen a 240 kilométeres zarándokutat és vállalták azt a kemény életmódot, ami ezzel jár. Áldozatot hoztak és öröm töltötte el a szívüket, amikor megérkeztek a zarándoklat végcéljához.
Zarándok nép vagyunk mi keresztények, Isten népe. És az életnek ez a nagy zarándoklata áldozatokat kíván. Ha vállaljuk az áldozatokat, öröm lesz megérkezni Isten Országába, ahol vár minket az Atya.
Függelék – a szentmise olvasmányai
Iz 66,18–21
Íme, eljövök, hogy összegyűjtsek minden népet és nyelvet. Eljönnek majd és meglátják dicsőségemet.
Jelet adok nekik; és azok közül, akik megszabadultak, elküldök néhányat a nemzetekhez: Tarsis, Put, Lud, Mosek, Ros, Tubál és Javán népéhez; aztán a távoli szigetekre, azokhoz, akik soha nem is hallottak rólam, és nem látták dicsőségemet. És hirdetni fogják dicsőségemet a nemzetek között.
Visszahozzák majd minden testvéreteket ajándékul az Úrnak a nemzetek közül; lovakon, kocsikon, hordágyakon, öszvéreken és tevéken hozzák majd őket szent hegyemre, Jeruzsálembe – mondja az Úr. Úgy, ahogy Izrael fiai hozzák az áldozati ajándékot tiszta edényekben az Úr templomába.
És közülük is választok majd papokat és levitákat magamnak – mondja az Úr.
Zsid 12,5–7.11–13
Megfeledkeztetek a vigasztalásról, amely nektek, a fiaknak szól: Fiam, ne vedd kevésbé az Úr fenyítését, s ne csüggedj el, ha korhol.
Mert megfenyíti az Úr, akit szeret, s megostoroz mindenkit, akit fiává fogad.
Maradjatok állhatatosak a fenyítéskor: az Isten úgy bánik veletek, mint fiaival. Hol van olyan fiú, akit az apja nem fenyít?
Igaz, most minden fenyítés inkább szomorúságot okoz, mintsem örömet szerez, később azonban a megigazulás békés gyümölcsét termi annak, aki elviseli.
Ezért erősítsétek meg a lankadt kezeket és a megroggyant térdeket.
Lábatokat szoktassátok biztos járáshoz, nehogy kificamodjék, inkább gyógyuljon meg.
Lk 13,22–30
A városokban és falvakban, amelyeken áthaladt, mindenütt tanított, így tette meg az utat egészen Jeruzsálemig.
Valaki megkérdezte tőle: „Uram, ugye kevesen üdvözülnek?" Ezt válaszolta neki:
„Igyekezzetek a szűk kapun bejutni, mert mondom nektek, sokan akarnak majd bemenni rajta, de nem fognak tudni.
A ház ura feláll és bezárja az ajtót, ti meg kint maradtok és zörgetni kezdtek az ajtón: Uram, nyisd ki nekünk! Akkor azt fogja nektek mondani: Nem tudom, honnan valók vagytok.
Ti bizonygatjátok: A szemed láttára ettünk és ittunk, a mi utcánkon tanítottál.
De ő megismétli: Nem tudom, honnan valók vagytok. Távozzatok egy szálig, ti gonosztevők!
Lesz sírás és fogcsikorgatás, amikor Ábrahámot, Izsákot, Jákobot és a prófétákat mind az Isten országában látjátok, magatokat meg kirekesztve.
Jönnek majd keletről és nyugatról, északról és délről, és helyet foglalnak az Isten országában.
És íme, vannak utolsók, akik elsők lesznek, és vannak elsők, akik utolsók lesznek."
