Augusztus 14., évközi huszadik vasárnap (A egyházi év)
Krisztusban kedves testvérek!
Ez az asszony valóban gondolkozásra késztet bennünket. Bizonyára édesanyaként rajta nyugodott annak a szerencsétlen leánynak a gondja, baja. Csak szülők tudják így magukra venni a gyermekük kínját, szenvedését: elfelejtkeznek magunkról, és rajtuk nyugszik az egész. Mindent megtennének érte.
Éppen ez méri egy ember szeretetét: meddig megy el a másikért, aki rá van bízva. Egy orvosnak a hivatásbeli öntudatát az méri, hogy mindenáron meg akarja azt a beteget gyógyítani. Így ismerjük meg egymást, ilyen alkalmakkor. Azok az akadályok, amik útban vannak, azok arra jók, hogy mérjék, kiben mennyi akarat, mennyi szeretet van.
Ezt az asszonyt, ahogy ők gondolták, az ördög megszállta. Ez egy olyan hatalom volt számára, ami fölülmúlta az ő emberi képességeit. Hát keresett szerte maga körül, keresett valakit, vagy valamit, aki erősebb nála, aki ezzel a titokzatos hatalommal meg tud birkózni. Jézusról hallott, és akkor nem tágított. Tudta, hogy az egyedüli forrása a gyógyulásnak a leánya számára ott van. El volt szánva a végsőre. Ez az alázat, ez a szeretet úgy együtt a hűség, a kitartás az emberi erény, az emberi érték.
De most nem erről az emberi akaratról van szó, hogy valaki vállalja a másik gondját. Hanem tulajdonképpen, ahogy a két másik olvasmányból kitűnik, tulajdonképp Istenről van szó. Istent is úgy ismerjük meg ám igazán, ha egyszer úgy behatolunk az ő üdvözítő akaratába, velünk szemben. Egy kicsit hasonló a dolog. Istenen is rajta nyugszik az ember egész sorsa. Mikor kimondta, hogy teremtsünk embert, akkor azzal az embernek az ügye, baja, minden viszontagság, az egész sorsa rá nehezedett. Isten hordozza ezt a gondot, a mi gondunkat. Ez az ő üdvözítő akarata. Ez az üdvözítő akarat nem akármilyen, ez isteni méretű, ez a végsőkig menő. Ezt az isteni akaratot méri az emberi közöny, ellenállás, ellenkezés.
Az első keresztényeknek és Szent Pálnak is óriási problémája volt, nekik, akik megélték azt, hogy a népükben Isten mit tett értük. Ők az egész történelmüket így fogták föl, így látták, hogy Isten Ábrahámtól kezdve mindent megtett értük, az ő szabadulásukért, egészen addig, hogy maga ember lett. Hús lett. Hús-vér ember, és keresztre feszítették. És akkor az ember vele szemben – ezt is megélték –, a népük Istennel szemben annál nagyobb ellenállást tanúsított, annál nagyobb hitetlenséget tanúsított, minél messzebb ment Isten. Ott voltak a probléma előtt: ki fog győzni? Az emberi sötétség, makacsság, ellenállás, vagy Isten irgalma?
Pál látta, hogy Isten irgalma mindennél nagyobb, és még a népének a makacs ellenállása eszköz arra, hogy az ő irgalmát minél jobban kiterjessze az egész emberiségre. Minden népre. Majd vissza fog térni az irgalma a választott néphez is. Most a választott nép ellenállása csak arra jó, hogy az apostolok, az evangéliummal a népekhez, a pogányokhoz forduljanak. De majd vissza fog térni az evangélium hirdetésével saját népéhez is.
Meddig ment el Isten az üdvözítő akaratában? A legnagyobb, amin nyugszik az egész üdvösség, az unió hipostatica. Ezen nyugszik: az örök Ige örökre, elválaszthatatlanul egyesült a mi emberi természetünkkel. Azzal végigcsinált életet, halált, mindent. Föltámadást, üdvösséget. Azt le nem teszi.
Itt érezzük Istenünknek makacs, végletekig menő szeretetét irántunk. Nemcsak egyesek iránt, hanem ez iránt a mi emberi természetünk, fajunk iránt, amiben Isten olyan csodálatosat alkotott. Szeret Isten mindent, amit alkotott. Bennünket is végsőkig szeret.
Drága jó testvéreim!
Most ennek az isteni akaratnak a színe előtt hogy néz ki a mi akaratunk? Üdvözülni, vagy főleg nem is annyira magunkat üdvözíteni, hanem egymást vagy másokat, azokat, akik Istennel nem törődnek. Átvesszük mi ezt a végsőkig menő gondot mások iránt? Az emberek üdvössége iránt? Mert nekünk a küldetésünk, hivatásunk ez: az Úr Jézus meghívott minket magához, hogy osztozzunk a gondjaiban. Nem szolgák vagytok, hanem a barátaim, akiknek mindent megmondtam.
Erre jó ez a vasárnap. Egyrészt hallatlanul megszégyenülünk. Úgy érezzük, mintha tespedtünk volna egész életünkben, és semmit sem tettünk volna mások üdvösségéért. Másrészt pedig valahogy érezzük, hogy milyen gyújtó hatással van ránk Isten üdvözítő akarata.
Milyen hallatlanul szép ez, nagy ez, nagyszerű ez! Az Úr Jézusban, a Boldogságos Szűzben, az apostolokban, az Isten barátaiban ezt ott látjuk. Amikor itt találkozunk ma az Úr Jézussal a szentáldozásban, akkor van kérnivalónk, van beszélgetnivalónk.
Függelék – a szentmise olvasmányai
Iz 56,1.6–7
Ezt mondja az Úr: Tartsátok meg a törvényt: szabjátok tetteitek az igazsághoz, mert nemsokára eljön szabadításom és megnyilvánul igazságom.
Az idegenek fiait meg, akik az Úrhoz csatlakoznak, hogy szolgáljanak neki, szeressék a nevét és a szolgái legyenek, aki megtartja közülük a szombatot s vigyáz, nehogy megszentségtelenítse, és ragaszkodik szövetségemhez,
azt mind elvezetem szent hegyemre, és örömmel töltöm el őket házamban, az imádság helyén. Elfogadom égő- és véres áldozataikat oltáromon, mert házam minden nép számára az imádság háza lesz.
Róm 11,13–15.29–32
Nektek, pogányoknak meg azt mondom: Mint a pogányok apostola, nagyra tartom szolgálatomat,
hátha vetélkedésre sarkallom véreimet, és néhányukat elvezetem az üdvösségre.
Mert, ha már elvetésük megbékélése a világnak, mi más lesz fölvételük, ha nem élet a halálból?
Isten ugyanis nem bánja meg kegyelmi adományát és meghívását.
Amint egykor ti sem engedelmeskedtetek Istennek, most azonban az ő engedetlenségük következtében irgalomra találtatok,
úgy ők is hitetlenek lettek az irántatok tanúsított irgalmasság miatt, hogy egykor majd irgalomra találjanak.
Isten ugyanis minden embert az engedetlenségben fogott össze, hogy mindenkin könyörüljön.
Mt 15,21–28
Onnét továbbmenve, Jézus Tírusz és Szidon vidékére vonult vissza.
Ott a környékről közeledett egy kánaáni asszony és hangosan kérte: „Könyörülj rajtam, Uram, Dávidnak fia! A lányomat kegyetlenül gyötri a gonosz lélek.”
De ő szóra sem méltatta. Erre odamentek hozzá tanítványai és kérték: „Teljesítsd kérését, hisz kiabál utánunk.”
Ezt felelte: „Küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól.”
Ám az asszony odajött, és e szavakkal borult le előtte: „Uram, segíts rajtam!”
De visszautasította: „Nem helyes elvenni a gyerekektől a kenyeret, s odadobni a kiskutyáknak.”
Az asszony ellentmondott: „Igen, Uram, de a kiskutyák is esznek a maradékból, amely lekerül uruk asztaláról.”
Erre így szólt Jézus: „Asszony, nagy a hited. Legyen hát akaratod szerint.” Még abban az órában meggyógyult a leánya.
