Szeptember 11., évközi huszonnegyedik vasárnap (A egyházi év)
Krisztusban kedves testvérek!
Az Úr Jézussal – Szent Máté ezt emeli ki – Isten van velünk. Az Úr Jézus neve: velünk az Isten. Isten országa az Úr Jézusban eljött közénk. Az emberi világba belépett. Szent Máté aztán az evangéliumában, nagy gonddal azt mutatja meg, hogy az Úr Jézus Isten országának a hordozására közösséget, egyházat alapít. Rábízza Isten országának a képviseletét, titkait, hatalmát. Neked adom Isten országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, meg van kötve, amit föloldasz, föl van oldva a mennyben is. S ezt megismétli közösen az apostolok testületének is.
Érthető az Úr Jézusnak a gondja erre az ő közösségére, a tanítványok közösségére, akiket ő egybegyűjtött, akik hisznek benne, akik a földön az egyházat alkotják, akik Isten országát hordozzák.
Máté a 18. fejezetben nagy gondot fordít arra, hogy összegyűjtse egy beszédben mindazt az útmutatást, amit az Úr Jézus övéinek ad: hogyan viselkedjenek mint Isten országa hordozói. Hiszen az emberiség az egyházról alkot képet, hogy milyen az Isten országa. Végtelen kényes dolog ez. Eltakarhatjuk az emberek elől Isten országát, vagy megmutathatjuk nekik. Ellenszenvesnek láthatják bennünk, vagy vonzónak. Az Úr Jézusnak ez becsületbeli kérdés, hogy majd az övéi milyenek lesznek a földön. Milyennek mutatják Őt és Istent, és Isten országát. Tehát a legnagyobb gonddal adja meg az Úr Jézus övéinek az útmutatásokat, hogy közösségben együtt hogyan éljenek, milyenek legyenek.
A 18. fejezet elején ott volt a nagy kérdés: ki a nagyobb az Isten országában? Ez az áldatlan kérdés, amely a földi társadalmakat olyan borzasztó viszonyok közé képes vinni. Ez a hatalmi kérdés, amiben kínlódik, szenved, gyötrődik az emberiség: a gőg kérdése. S az Úr Jézus erre a nagy kérdésre olyan felejthetetlenül oktatta ki az övéit! Egy kicsit állított közéjük: az Ő. Ő is úgy van köztünk. Isten is úgy van köztünk, mint a legkisebb, legrejtettebb, legutolsó, aki mindnyájunkat szolgál.
Milyen nehezen fogja föl az Anyaszentegyház is ezt az utasítást! Mennyi az egyháztörténelemben is a rangoskodásnak, a hatalmaskodásnak az esete! Aztán ebből kiindulva az Úr Jézus hozzáfűzi: le ne nézzetek senkit! A legkisebbet se, hogy meg ne botránkoztassatok egyet se, a legkisebbek közül! Nehogy aztán olyanok legyenek köztetek, akik kénytelenek kiválni a közösségetekből, mint az elveszett bárány! Ha ilyen történne köztetek, akkor mindnyájatoknak gondja legyen rá, hogy visszakerüljön!
Ha megsérti egyik a másikat, akkor ne az legyen a gond, hogy jaj, őt most megsértették! Hanem a másik, aki a sértést elkövette, az van veszedelemben! Azt kell figyelmeztetni gonddal, tapintattal! Olyan valakit magunk mellé venni, akire hallgat, hogy ebből az áldatlan magatartásából meggyógyuljon. Ha semmiképpen sem hallgat senkire, akkor a Mennyei Atyára kell bízni, mint a pogányokat, vámosokat a zsidóknál. Isten irgalmára bízták őket. Még akkor is imádkozni kell érte, összefogni kettőnek, háromnak, az egésznek, hogy meg legyen mentve!
Most hozza fel Péter ezt a kérdést: Uram, hát akkor hányszor kell nekem megbocsátanom? Péternek a figyelme arra fordul, aki ellen a felebarátja vétett, hogy őt megsértette. Hányszor tűrjük el a sértést? Érthető, hogy az Úr Jézus számára ez a kérdés mit jelentett. Milyen érzékeny pontot mozdított meg az Úr Jézusban ez a kérdés! Hiszen Ő azért jött, hogy a Mennyei Atya határtalan irgalmát hozza el az egész emberiségnek! Ő nem szabott határt az irgalomban, és akkor most Péter, akire az Isten országát bízta, azt a kérdést veti föl, hogy mi legyen a határa a megbocsátásnak, az irgalomnak.
Egyszerre kész volt az Úr Jézusban ez a példabeszéd, amelyik mögött talán éppen Péter van, akinek az Úr annyit megbocsátott. A hármas tagadást és a gyávaságot is. Akkor neki a felebaráttal szemben milyen megbocsátónak kell lenni?! Nincs határa a bocsánatnak, a megbocsátásnak, az irgalomnak! Isten irgalma erre az egész közösségre leárad. Az egész egyházra, és az egyház minden közösségére határtalanul, mert a Mennyei Atya megbocsátott. Végleg, igazán. Nem színlelve. Nem tartva számon a vétkeket.
Akkor ebben a közösségben senkinek sem szabad Isten irgalmának áradását megakasztani.
Erről van szó, amikor az egymás iránti megbocsátás kérdése fölmerül. Itt nem lehet játszani. Itt nem lehet adni a megsértettet.
Érezzük mindnyájan: ez a kérdés tulajdonképpen oda vezet, hogy Isten országában vagyunk már. Ahol a Mennyei Atya végtelen irgalma árad mindnyájunkra, és ezt tovább kell adni mindenáron.
Isten országa ragyogóbban tükröződik belőlünk, ha köztünk senki a testvérével szemben nem irgalmatlan. Mert ha irgalmatlanok vagyunk, akkor szomorúak is vagyunk. Akkor szomorúan néz ki Isten országa bennünk. Nem kívánja meg azt senki. A világ azért olyan sötét, mert irgalmatlan.
Ez elé akadályt gördíteni senkinek semmilyen címen nem lehet. Mert mindaddig, amíg az ember az irgalmat továbbítani nem akarja a többi felé, addig az ő és az Isten között is megakad az irgalom útja.
Függelék – a szentmise olvasmányai
Sir 27,30–28,9
A düh és a harag egyaránt utálatos, csak az ragaszkodik hozzá, aki bűnös.
Aki bosszút áll, azon bosszút áll az Úr is, kemény számadást tart vele bűneiért.
Bocsáss meg a másik embernek, ha vétett, imádkozz, s neked is megbocsátják vétked.
Aki más emberre konokul haragszik, hogy keres Istennél gyógyulást magának?
Aki nem könyörül meg az embertársán, a saját bűneiért hogyan imádkozik?
Jóllehet csak ember, kitart a haragban - hát az ő bűneiért ki ad elégtételt?
Gondolj a végső dolgokra, hagyd a gyűlölködést, gondolj halálodra, s tartsd meg a parancsokat.
Gondolj a törvényre, ne gyűlöld embertársad, az Istennel kötött szövetségre, s nézd el a sértést.
Kerüld a civódást, s kevesebb bűnöd lesz, a hirtelen haragú ember viszályt támaszt.
A bűnös a jóbarátot is elvadítja, a veszély magvát hinti a békén élők közé.
Róm 14,7–9
Senki közülünk nem él önmagának, és senki nem hal meg önmagának.
Míg élünk, Istennek élünk, s ha meghalunk, Istennek halunk meg. Tehát akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk.
Krisztus ugyanis azért halt meg és támadt fel, hogy halottnak, élőnek ura legyen.
Mt 18,21–35
Akkor odalépett hozzá Péter és megkérdezte: „Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell neki megbocsátanom? Talán hétszer?”
„Mondom neked – felelte Jézus –, nem hétszer, hanem hetvenhétszer.
A mennyek országa hasonlít a királyhoz, aki el akarta számoltatni szolgáit.
Amikor elkezdte a számadást, eléje állítottak egyet, aki tízezer talentummal tartozott neki.
Mivel nem volt miből megfizetnie, megparancsolta, hogy adják el feleségestül, gyerekestül, minden vagyonával együtt, s úgy fizessen.
A szolga leborult előtte, és úgy kérte: Légy türelemmel irántam, s mindent megfizetek neked!
Az úr megkönyörült a szolgán, szabadon engedte, s adósságát is elengedte.
Amikor kiment, a szolga találkozott egy másik szolgával, aki száz dénárral tartozott neki. Megragadta, elkezdte fojtogatni és követelte: Add meg, amivel tartozol!
A másik szolga leborulva kérte: Légy türelemmel irántam, s mindent visszafizetek neked!
De ő nem engedett, hanem fogta, börtönbe vetette, míg meg nem fizette tartozását.
Amikor a többi szolga látta a történteket, igen elszomorodott. Elmentek és jelentették uruknak mind, ami történt.
Az úr maga elé hívatta, és így szólt hozzá: Te gonosz szolga! Kérésedre minden adósságodat elengedtem.
Nem kellett volna néked is megkönyörülnöd szolgatársadon, ahogy én megkönyörültem rajtad?
Ezzel az úr haragjában átadta a poroszlóknak, míg meg nem fizette mind, amivel tartozott.
Így tesz mennyei Atyátok is veletek, ha mindegyiktek meg nem bocsát szívből felebarátjának.”
