Október 2., évközi huszonhetedik vasárnap (A egyházi év) (1978)
Krisztusban kedves Testvérek!
Látszólag a mai olvasmányok nagyon messze vannak egymástól. Az első olvasmányban és az evangéliumban mindent lát az ember, csak békét nem, hiszen a legnagyobb igazságtalanságot művelik a szőlő urával és a szolgáival szemben. Tehát a háború, a békétlenség teljes és reménytelen állapotát mutatja a szőlő.
Csak Pál beszél a leckében olyan békéről, amely meghalad mindent és a béke Istenéről. Valóban az olvasmányok két végletes állapotot mutatnak: a teljes békétlenség állapotát és a békéét.
Hogy ezt megértsük, és magunk is megtaláljuk az utat a békénkhez, nézzük meg az eredeti arám, héber salom, azaz ’béke’ szónak az értelmét, mert ez egy olyan szó, amelyet a magyarban hiába keresnénk. A magyarnak nincs egyetlen szava arra, ami azt a tartalmat, ami a salom szóban van, kifejezné. A mi béke szavunk egyértelműen inkább a háborúval szembeni békét jelzi csak. Viszont itt ez a salom szó, ez például azt is jelenti, mikor megépítenek egy házat és utána az a kész állapot, az az ünnep, amikor elkészültek vele. Vagy valaki a hitelezőtől kölcsönt vett föl és kínlódik, gyűjt, rendezi a végén a hitelőzőivel a viszonyát, és akkor ezt az állapotot jelzi az a salom szó. Vagy pedig valaki fogadalmat tesz és kínlódik, szenved, bűnbánatot tart, megteszi, amit fogadott és mikor megtette, akkor áll be az az állapot, az a salom. Vagy amikor a király valóban elmegy háborúba, megnyerte a csatát és jön vissza békében. És sok más ilyent jelent ez a szó, tehát jelenti az ember rendezett viszonyát a környezetével, a természettel, önmagával, embertársaival és legfőképpen Istennel. Úgyhogy, mikor azt akarják mondani ezeken a keleti vidékeken, keleti országokban: „Hogy vagy?”, azt mondják: „Van békéd? Rendezett a helyzeted, az állapotod mindenféle szempontból?” Ezt jelentené a béke.
Az olvasmányokban nyilvánvaló, hogy Isten igéje elsősorban az Istennel szembeni rendezett állapotot érti a béke alatt, a szőlő és az Isten között.
Hogy néz ki ez a helyzet? Ha megnézzük az Isten és az ember közötti állapotot, mit mutat ez? Hát ez leírhatatlan! Bármelyikünk néz az életébe, mindnyájan keresnénk és áhítanánk a békét, azt a rendezett viszonyt, mikor minden a helyére kerül. És szinte bármerre nézünk, olyan reménytelen állapotot látni a földön mindenfelé, olyan kilátástalan helyzetet. Lesz itt béke? Mikor készítik, tömegével halmozzák föl a legveszedelmesebb gyilkos eszközöket, amik többszörösen képesek volnának elpusztítani az egész földet. Mink is belül kérdezzük: Lesz itt bennem béke? Istenemmel?
Egyetlen egy pont van a történelemben a valóságnak minden vonatkozását egybevéve, egyetlen egy pont van a létben, ahol ott látja az ember a végleges, hallatlan elszántságot a béketeremtésre: Jézus Krisztusban. Ott érezzük benne, az életében azt a teljes, végleges, halálos elszántságot: békét teremtek ebben a káoszban Isten és az ember között: Azért jöttem, hogy békét hozzak a földre. Béke veletek. Így megy el.
Létrehozta a békét, de milyen áron! Mikor már mondhatja, hogy boldogok a békesség-csinálók. Mikor ráteszi az életét és bele ebbe a békétlen pokolba, és elveszi a világ minden bűnét, mert a bűn a békétlenség. És a kereszten szerezte meg a békét. Ott a kereszten emberi részről olyan állapotot mutat Isten felé, hogy Istennek semmi kifogása nem lehet, Istent lefegyverzi, örökre megbékélteti. Mikor ránéz Isten, azt mondja, semmi hibát nem találok. Ez egy megadott, tökéletesen engedelmes, tökéletesen szerető ember, ez az én fiam, az én szolgám.
Amikor Isten ilyen keresztre feszített állapotot vesz föl az emberségen át, az emberi természeten át, ki az az emberek közt, aki kifogásolhatná, mikor – mint a turini lepel megőrizte – a kereszten látja ezt az Istent?
Ott a béke Jézus Krisztusban.
Hát nekünk mikor lesz békénk? Mert Őbenne, ebben az egy emberben – és az édesanyjában – már megvan. Ugye, a szőlő titka itt van. Amit ültetett Isten ide a földre: Ő az a szőlő, de csak a tő. A teljes szőlő az, amikor a választottak – akiket Ő választott, nem mi választottuk Őt –, a meghívottak belekapcsolódnak a szőlőtőbe. Nálam nélkül semmit sem tehettek. És amikor egy ember belekapcsolódik Krisztusba, teljesen, végleges szövetséggel életre-halálra, akkor a helyére kerül az ember. Már nem nyugtalan. A keresztre feszített ember, aki fogadalmakkal Krisztushoz kötötte magát, az már képmás-ember. Az már olyan, amilyennek Isten teremteni akarta: „teremtsünk embert a képmásunkra”. Ott már nincs békétlenség.
Drága jó testvéreim!
Nézzük meg most ilyen szemmel, hogy hol állunk a békében! Ez nem egy elmélet, ilyen szempontból beépülni Krisztusba, mert Krisztus nem valahol a levegőben van valami elvont fogalomként, valami ideológiaként, hanem az egyházban, amely Krisztus teste. A fej, ez a keresztre feszített Krisztus. És nekünk tagok gyanánt, emberek gyanánt, tagok a tagokhoz épülve lehet csak Krisztushoz épülni. Azok a szőlőművesek a tagokat, a szolgákat verték és kövezték és ölték.
Az ember úgy békétlen Istennel szemben, hogy a másik embert bántja, vele hatalmaskodik, vele szemben akarja féktelen, gőgös, ádámi emberi természetét kiélni, és gúnyos és fölényes és békétlenkedő és önkényes és erőszakos. Csak úgy épülhetünk be Krisztusba, ha egymással épülünk össze. Ez a béke útja. Nincs más út, és ez a nehéz nekünk.
Az ószövetségben a békét az testesítette meg, hogy Isten az ő népe körében volt. Az Úr Jézus Emmanuel: Isten velünk. Az Úr Jézusban rendeződő, Úr Jézusba épülő közösség a megbékélt közösség. Ez a keresztre feszített emberekből, megbékélt, egymáshoz épülő emberekből álló közösség: ez a földön az anyaszentegyház. Ezt kell nekünk megtestesíteni, szépen megmutatni valóságban. Ez óriási föladat. Akkor mondja ránk Isten, hogy boldogok vagytok, ti békességszerzők. Háború árán valósítottatok meg a földön békét. Salom, béke veletek!
Tudjuk, hogy ez teljesen csak az örök Isten országában valósul meg, most csak megyünk feléje, most csak napról napra küzdünk, erőfeszítéseket teszünk, hogy ez megvalósuljon általam. Én is boldog legyek, mert egy kis békét csináltam a szavaimmal, gondolataimmal, viselkedésemmel. Belül köll lefegyverkezni az embernek. Bennünk is meg kell valósulni annak a lefegyverkezési konferenciának, amelyiknek nem tudnak a végére jutni. És bennünk is a fegyvereket el kell ásni, mint az indiánok a csatabárdot. Ez a nagy föladat!
Ugye érezzük ezt? És azért ezen a szentmisén nagyon-nagyon közel kell hajolnunk az Úr Jézus szívére: Békét! Te, Béke Fejedelme, áraszd a béke folyamát belénk, hogy megvalósíthassuk, a Tieid lehessünk, a Te néped. Amen.
Függelék – a szentmise olvasmányai
Iz 5,1–7
Hadd énekeljem el barátomnak szőlője iránti szerelme énekét. A barátomnak volt egy szőlőskertje, termékeny domboldalon.
Felásta földjét, a köveket kiszedte belőle, és nemes szőlőfajtákkal ültette be. A közepére tornyot épített, és sajtót is vágott benne. Aztán várta, hogy szőlőt teremjen, de csak vadszőlőt hozott.
Most hát Jeruzsálem lakói és ti, Júda férfiai: Tegyetek igazságot köztem és szőlőm között!
Mit kellett volna még tennem szőlőmmel, amit nem tettem meg vele? Azt vártam, hogy szőlőt teremjen, hát miért hozott csak vadszőlőt?
Most azért tudtotokra adom, mit fogok tenni szőlőmmel: Lebontom sövényét, hadd legeljék le, lerombolom falát, hadd tapossák össze.
Parlaggá teszem, amit metszetlen hagynak, és nem kapálnak meg, hadd verje föl a bozót és a gaz. És megparancsolom a felhőknek: ne hullassanak rá esőt.
Igen, a Seregek Urának szőlője Jeruzsálem háza, és Júda népe dédelgetett ültetvénye. Azt várta, hogy igaz tetteket vigyenek végbe, s lám, gaztetteket követnek el. Azt várta, hogy igazság terem náluk, de csak jajkiáltás hallik és siralom.
Fil 4,6–9
Ne aggódjatok semmi miatt, hanem minden imádságotokban és könyörgésetekben terjesszétek kéréseteket az Úr elé, hálaadástokkal együtt.
Akkor Isten békéje, amely minden értelmet meghalad, megőrzi szíveteket és értelmeteket Krisztus Jézusban.
Egyébként, testvéreim, arra irányuljanak gondolataitok, ami igaz, tisztességes, igazságos, ami ártatlan, kedves, dicséretre méltó, ami erényes és magasztos.
Amit tanultatok és elfogadtatok, amit hallottatok és példámon láttatok, azt váltsátok tettekre, s veletek lesz a béke Istene.
Mt 21, 33–43
„Halljatok egy másik példabeszédet. Volt egy gazda, aki szőlőt telepített. Bekerítette sövénnyel, belül pedig sajtót ásott és őrtornyot épített. Aztán bérbe adta a szőlőt műveseknek, és elment idegenbe.
Amikor eljött a szüret ideje, elküldte szolgáit a szőlőművesekhez, hogy szedjék be a termést.
Ám a szőlőművesek nekiestek a szolgáknak. Az egyiket megverték, a másikat megölték, a harmadikat megkövezték.
Erre más szolgákat küldött, többet, mint először, de ezekkel is úgy bántak.
Végül a fiát küldte el hozzájuk, mert azt gondolta: A fiamat csak megbecsülik.
De amikor a szőlőművesek meglátták a fiút, így biztatták egymást: Itt az örökös! Gyertek, öljük meg, és mienk lesz öröksége.
Nekiestek, kidobták a szőlőből és megölték.
Amikor majd megjön a szőlő ura, vajon mit tesz a szőlőművesekkel?”
„A gonoszokat a gonoszok sorsára juttatja, szőlejét pedig más bérlőknek adja ki bérbe, akik idejében beszolgáltatják a termést.”
Erre Jézus azt kérdezte: „Sose olvastátok az Írásban: A kő, amelyet az építők elvetettek, szegletkővé lett. Az Úr tette azzá, s ez csodálatos a szemünkben.
Ezért mondom nektek, hogy elveszik tőletek az Isten országát, s olyan nép kapja meg, amely megtermi gyümölcsét.
