Október 16., évközi huszonkilencedik vasárnap (A egyházi év)
Krisztusban kedves testvérek!
Jól összevág a vasárnapi evangélium a missziós gondolattal, a missziók világnapjával. Adjátok meg Istennek, ami Istené! Elmélkedjünk egy kicsit erről! Ha magunkat megfigyeljük, talán azt vesszük észre, hogy napról-napra, reggeltől estig és estétől reggelig arra irányul a figyelmünk, arra megy az időnk, az erőnk – olyan természetesnek vesszük –, hogy biztosítjuk magunknak, ami kell. Ami valahogy nekünk jár. Meglegyen a helyünk, megfelelő ruhánk, öltözetünk, ennivalónk, foglalkozásunk, bizonyos kényelmünk. Ez egy olthatatlan törekvés mindnyájunkban.
Sőt, az ember hajlandó annyira menni ezért a saját, neki járó, vagy a véleménye szerint neki járó dolgokért, hogy a mellette lévőket már észre se veszi, hogy azoknak mi járna. Legalább annyi, mint neki. Az ember még kiverekedni, kikényszeríteni is hajlandó a másikból azt, ami az övé, ami neki jár.
Ez nem csak az egyesekben van így, hanem családokban, közösségekben, vállalatokban, népekben, országokban, hatalmakban.
Az egész történelem végeredményben ezzel a mozgatóerővel van fölhúzva, mint rugóval. Minden nép azt keresi, ami véleménye szerint neki jár. A másik nép eltiprásával is, vakon, vadul, erőszakosan. Döbbenetes rövidlátással tudja keresni az ember azt, ami neki jár. Ez az első, ami talán eszünkbe ötlik, mikor azt halljuk, Isten azt mondja: Adjátok meg Istennek, ami Istené!
Az Egyesült Nemzetek Szövetsége kihirdette az emberi jogokat. Az jó hosszú lista ám! Hogy mi mindenhez van nekünk, embereknek jogunk. Ott rejtőzködik a jogaink között, hogy Istent is tiszteljük, vallásunkat is gyakoroljuk… de ez nagyon meghúzódik. Mindezek láttára szembeötlő az aránytalanság: Isten milyen csöndesen mondja, és milyen ritkán, hogy azért neki is jár valami. Adjuk meg, ami neki jár! Csodálom ezt a bámulatos szerénységét, csöndjét Istennek a mi nagy emberi zajunkban, tülekedésünkben.
Sőt, mikor a tízparancsolat elejére betette: Én vagyok a te Urad, Istened. Uradat, Istened imádd, és csak neki szolgálj! Isten nevét hiába ne vedd! Vagyis: ne vedd semmibe! Isten kénytelen parancsba adni, hogy ne vegyük semmibe. Mindjárt utána ott van az utasítás, hogy az Úr napját megszenteld! Ez már olyan utasítás, ami inkább a mi javunkat tartja szem előtt, mint az övét.
Az Úr Jézus az evangéliumban csak egyszer mondja ezt: Meg kell adni Istennek, ami Istené! Aránytalanul kis helyet foglal el ez.
A valóságban még kiáltóbb az aránytalanság. Ha jól meggondoljuk, elképesztő igazságtalanság rejlik ám itt! Ahogy mi Istennel bánunk, és ahogy mi ezt az aránytalanságot szépen eltűrjük. Természetesnek tartjuk, hogy csak mi, mi, mivelünk van tele a világ. Az emberi dolgokkal. Elképesztő igazságtalanság, hogy aki olyan nagyszerű, olyan szép, olyan tiszta, igaz, jó, szerető, annak milyen kevés jut!
A másik dolog, ami okvetlenül kínálkozik: a kérdés, hogy mi is lenne Istené? A mi emberi jogainkat elég szépen fölsoroljuk. Hát mi lenne Istené? Mi az, ami neki jár? Itt találjuk a missziós ügyet.
Ahogy az Úr Jézus ezt szavakba foglalta: talán a miatyánkban látni legjobban, hogy az Úr Jézus szemével, szívével nézve mi járna Istennek. Mert az Úr Jézus a legnagyobb misszionárius a földön. Az Úr Jézus szíve van a legjobban tele azzal, ami az Istennek jár. Szerinte az jár, hogy szenteltessék meg a te neved! Ő látva ezt az emberi zajt, tülekedést, emberi világot, így fogalmazta ezt meg: szenteltessék meg a te neved! Biztosítsd, Atyám, azt, hogy ne legyél annyira utolsó a földön, annyira semmibe véve. Mert az én szívem ezt nagyon nehezen viseli. Nagyon fáj nekem ez. Ez volt az első kérése. Ez járna Istennek!
A mi életünkben is ez járna, hogy első helyen ott legyen az igazi, őszinte törekvés. Nem a magunk érvényesítése, hanem: szenteltessék meg a te neved. Nem az, hogy rólunk mit mondanak, hogy a közvéleményben milyen hibátlanul szerepeljünk, ne szóljon senki ránk semmit… Szenteltessék meg a te neved! Az legyen meg a közvéleményben!
Már a föltámadt Úr Jézus mondja: „Menjetek az egész világra! Hirdessétek az evangéliumot!” Amiben az is benne van, hogy szenteltessék meg a te neved. Ha az Úr Jézus szíve föltárulna előttünk! Ha az ő nagy vágyai, törekvései, missziós igyekezete, izzása, lüktetése egy kicsit is átszármazna a mi szívünkbe, akkor teljesülne ennek a missziós vasárnapnak a szándéka! Jöjjön el a te országod! Így foglalja össze az Úr Jézus. Mindjárt az az első, amit mond: velem elérkezett közétek Isten országa. Itt van.
Minden földi ország érvényesülni akar. Isten országa is érvényesülni akar. Ez jár Istennek! Meg is alapítja, meg is gyökerezteti ezt az országot itt a földön. Az ország ügyét rábízza az egyházra. Rábízza mindnyájunkra.
A szentatya első mondanivalója üzenetében az, hogy mi, keresztények, missziósok vagyunk. Ha nem vagyunk missziósok, akkor nem is vagyunk keresztények. Mert kereszténynek lenni azt jelenti, hogy átérezni, átvenni Isten ügyét a földön. Isten országát hordozni. Egyénenként, közösen, együtt és külön-külön a földön. Ez, ami Istené, az ő országa, az igazság ügye. A borzasztó hazugsággal szemben. A rágalomrengeteggel szemben. Az élet a sok gyilkossággal szemben. A sok erőszakoskodással szemben a kegyelem, irgalom. Az irgalmatlan kegyetlenségekkel szemben.
A szeretet, igazságosság, béke, ez jár Istennek. És végül is mennyire azonosul az, ami Istennek jár, a mi javunkkal! Ilyen az Isten. Még amikor azt akarja kikövetelni – ha szabad ezt mondani, mert nem követelőző, de mégis: azt akarja biztosítani –, ami neki jár, akkor az is a mi javunk.
Egészen olyan, mint a szülő a gyerekekkel szemben. A gyerek micsoda követelő, kicsi korától kezdve. Csak ő létezik, ő, ő! A fiatalok is: észre sem veszik maguk mellett a szülőket. A szülők mégis olyan csöndben, magától értetődően a gyerekek javát tartják szem előtt.
Ez az, ami Istené! Adjátok meg Istennek, ami Istené! A végén kiderül, hogy azt kell megadni Istennek, ami az ember java! Ezt akarja biztosítani a missziók ügye is. Az evangelizáció, amikor egy néphez bejut valahogy az evangélium, akkor mindjárt a kórházak létesítése az első, az iskolák létesítése, az oktatás, a tanítás, ami az ember java.
Kedves testvéreim!
Ha a missziós vasárnapon a szívünkbe akarjuk venni, hogy az Úr Jézussal, az apostolokkal, a Szűzanyával, akik olyan természetszerűleg másoké lettek, mások javát, az emberek javát, azonosan Isten javával, Isten kívánságával, örömhírével magukévá tették. Ezeket kell befogadnunk! Belső fordulatra van szükség, hogy a magunk javán túllépve befogadjuk, ami Istené! Ami egybeesik az ember igazi javával.
Hogy fogadjuk be? Olyan öröm volt a múlt évben, mikor nekibuzdulva egyszerre tízezer forintot elküldtünk a gyógyszer akcióra. Nem aludt ez el közöttünk? Ez az egyetlen kis utacska Magyarországon, amelyen a missziók felé folydogálhat valami a mi bőségünkből.
A másik terület pedig – szinte az egyetlen maradék terület – az ima. De ez a legnagyobb. Kis Terézzel, a missziók ügyét így befogadva. A misszionáriusokat testvéreinknek választva. Ez a lehetőség is nyitva van ám! Lehet kérni akármelyik missziós rendből egy-egy nevet, vagy címet csak. Ez nagyon alkalmas mód lenne arra, hogy a világmisszió napjának a hatása ne röppenjen el, hanem átmenjen az életünkbe. Ima, de ilyen konkrét, egy-egy misszionárius mellé álló ima. Ez lehetne a missziós vasárnapunknak a fölajánlása, hogy együtt dobogjon a szívünk az Úr Jézussal, az apostolokkal, a Szűz Anyával és minden igaz kereszténnyel.
A misszionáriusok olyan emberek, akik nem azt keresik, ami a maguk kényelme, igénye, érvényesülése, hanem igazán, ami Istené. Az Isten ügye a földön. Az Isten országa és az evangelizáció. Ez a mi feladatunk is, hogy túljussunk a magunk kis énjének, egyéni igényének körén, és fölemelkedjünk Isten ügyéig; átvegyük Isten nagy ügyét a földön. Ahogy tudjuk, úgy álljunk szolgálatába.
Függelék – a szentmise olvasmányai
Iz 45,1.4–6
Így szól az Úr fölkentjéhez, Ciruszhoz, akinek megfogja a jobbját, hogy színe előtt meghódoltassa a nemzeteket, és megoldja a királyok derekán az övet; hogy megnyissa előtte az ajtókat, és ne maradjon egyetlen kapu se zárva:
Szolgámért, Jákobért, és választottamért, Izraelért szólítottalak a neveden. Dicső nevet adtam neked, bár nem ismertél.
Én vagyok az Úr, és senki más! Rajtam kívül nincs más isten. Bár nem ismersz, mégis felövezlek,
hogy napkelettől napnyugatig megtudják: rajtam kívül nincsen más.”
Én vagyok az Úr, és senki más!
1Tessz 1,1–5b
Pál, Szilvánusz és Timóteus a tesszalonikaiak egyházának, amely az Atyaistenben és Urunkban, Jézus Krisztusban áll fenn. Kegyelem nektek és békesség!
Mindig hálát adunk Istennek mindnyájatokért, ahányszor csak megemlékezünk rólatok imádságainkban.
Állandóan gondolunk Istenünk és Atyánk előtt tevékeny hitetekre, áldozatos szeretetetekre és Urunkba, Jézus Krisztusba vetett szilárd reményetekre.
Mi tudjuk, Istentől szeretett testvéreim, hogy választottak vagytok,
hiszen az evangéliumot nemcsak szóval hirdettük közöttetek, hanem erővel, Szentlélekkel és mély meggyőződéssel is.
Mt 22,15–21
A farizeusok erre félrevonultak és megtárgyalták, hogyan tudnának szavaiba belekötni.
Odaküldték hozzá tanítványaikat, a Heródes-pártiakkal együtt. Ezek így beszéltek: „Mester, tudjuk, hogy igazat mondasz, az Isten útját az igazsághoz híven tanítod, nem vagy tekintettel senki személyére, mert nem igazodol emberi tekintélyhez.
Mondd meg hát nekünk, mi a véleményed: Szabad adót fizetni a császárnak, vagy nem szabad?”
Jézus átlátott álnokságukon, ezért így válaszolt: „Mit kísértetek, képmutatók?
Mutassátok az adópénzt!” Odanyújtottak neki egy dénárt.
Ekkor megkérdezte tőlük: „Kinek a képe és a felirata ez?” „A császáré” – felelték.
Erre azt mondta nekik: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené!”
