December 30., Szent Család ünnepe (B egyházi év)
Krisztusban kedves Testvérek!
Ahhoz, hogy valakit igazán szerethessünk, okvetlenül ismernünk kell. És ha haladni akarunk a szeretetben, akkor az ismeretben is haladnunk kell. A kettő mindig együtt jár. Most alkalmunk van a szent ünnepek alatt a mi Istenünknek mind a három személyében való megismerésére és megszeretésére is. Hogy az értelmünkkel meglátott szépsége, jósága indítsa az akaratunkat is, – ahol a szeretet székel – Feléje fordulásra.
A szent Ünnepek alatt egyetlen titokra irányítottuk eddig a figyelmünket: a születés titkára. A mi Urunk örök születésére is, emberi születésére is, azután arra, hogy a születés tulajdonképpen olyan vértanúságféle is, azt is magában rejti, ahogy Szent István vértanúnál láttuk, hogy a fejlődésünk egyik fokozatából, egyik köréből átmenni a másikba, bizony az azt jelenti, hogy le kell gyűrnünk, le kell hagynunk az előbbit. Most irányítsuk figyelmünket egy másik valóságra, amely még mindig a születéssel kapcsolatos: a családra!
Mert a születéssel az ember közvetlenül egy családba lép be. Így is megtanuljuk Istent jobban megismerni. Azt szokták mondani, hogy „munka közben ismerjük meg egymást”, aztán „lakva ismerjük meg egymást”, meg beszélgetve. Hát itt, mikor a családra irányítjuk a figyelmünket, akkor tulajdonképpen Istent meglessük munka közben. Isten munkája kifelé a Szentírás szerint tulajdonképpen egyetlen dolog. Az, hogy: „Teremtsünk embert!” Nem tudunk Istennek más munkájáról, ami ettől független volna, ami ne erre irányulna.
Figyeljük meg tehát Istent munka közben! A gondolatát, amikor a családot formálja! Figyeljük meg, hogy hogyan valósítja ezt meg! A bölcsességét, szeretetét, tapintatát, gyöngédségét! Mert ezeken keresztül valóban látszik az, hogy mennyit foglalkozik velünk az Isten, velünk, emberekkel. Mikor a család is miattunk van. A fejlődésünkért. És látjuk azt is, hogy a családon át Isten tulajdonképpen velünk is van. Tehát együtt lakva ismerjük meg Őt. És alkalom nyílik a beszélgetésre is, hogy beszélgetés során is közelebb kerüljünk egymáshoz.
Tehát munka közben látjuk itt az Istent. Hosszú, végtelen türelemmel alkotja meg a hozzávalókat a családhoz. A család egyes tagjainak a megformálására mennyi gondot fordít! József! Míg kialakul ez az igaz férfi! Mária! Istennek milyen végtelen gyöngédségét magasztalhatjuk Mária megformálásában. Jézus! Az „örök gyermek”, a „kétszületésű”! És mikor a hozzávalók, a család tagjai megvannak, akkor látjuk magát a Családot.
Észrevehetjük, ha a hitünkből már ismerjük a Szentháromságot, a Szentháromság közösségét, hogy a Család megalkotása mögött ott van a Szentháromság titka. Valóban. Itt ismerhetjük meg közelebbről Istent a maga csodálatos titkában. Az Atyát, a családfő, az édesapa mögött. A Szentlelket, a szeretet lelkét képviselő Édesanyát, a női természetbe beleültette gyöngédségét, tapintatát, gondosságát! És a Fiút, az „Örök Gyermeket”! És a Háromnak a kapcsolatából előálló Családot.
Ez a kis említés és rövid végigfutás a Család szerkezetén, a Családot alkotó tagokon alkalmas, hogy Istent ne csak megcsodáljuk, hanem végtelen szeretetre méltónak érezzük a munkájában, ahogy ezt Ő kigondolta, megformálta, megvalósította. És minél jobban sikerül valósággá tenni, annál nagyszerűbb az eredmény, a légkör, ami itt kibontakozik.
Ha egy család tagjai ezt fölfogják, magukévá teszik, közreműködnek, akkor nagyon szép valami formálódik ki. És a Szent Család éppen ebben minta: nagyszerű, igazi, csodálnivaló, szent.
A Szent Család tagjai besimulnak Isten gondolatába. Nem ellenkeznek ezzel. Nem látni bennük semmi önhittséget, nyakasságot, önfejűséget, gőgöt, hazugságot, illúziót vagy önámítást. Semmi ilyen hamis dolog a Szent Család tagjaiban nincs. A vetélkedés, hogy egymásra féltékenyek legyenek? Vagy egymást valahogyan ellenségként kezeljék? Hogy szembe álljanak egymással? Vagy pláne, hogy egymás ellen harcoljanak? A Szent Család tagjai tökéletesen együttműködnek Istennel mint Családtagok.
Áldott légy, Teremtő Isten, hogy a családot megalkottad!
De nemcsak a Teremtő dolgozott a Családon, hanem a Megváltó, a Fiú is. Családba akart belépni. Egyszerű, az Édesapa és Édesanya mellett legalárendeltebb tagnak, a legkisebbnek. Aztán ott növekedett föl, ahogy olvastuk az evangéliumban: „Isten és emberek előtt kedvesen.” Serdült, mint egy hajtás, és úgy mutatkozott meg fokozatosan mindig inkább szeretetre méltónak. Minél jobban megismerték, annál inkább megmutatkozott a maga csodálatos mélységében, szeretetében. Kibontakozott Belőle Isten. A Megváltó így dolgozott, mielőtt még bármit mondott volna, és gyakorlatilag közreműködött a Családnak a megszentelésében.
Mikor VI. Pál pápa ellátogatott a Szentföldre és belépett a názáreti kis ház maradványai közé (mert ott csak egy barlangocska van, ami fölé a templom épült; egy hegyoldalba mélyedő barlangszerű rész volt a Szent Család otthonának egyik része, az elé épült egy elő-épület; ebből állt az Ő otthonuk; ezt töltötte meg az Ő sokféle erényük, hitük, reményük, szeretetük), azt mondta: „Hej de szeretnék megint gyermek lenni és itt élni a Szent Család körében. Oda tartozni Hozzájuk, hogy megtapasztaljam az Ő csöndjüket, hogy tudnak csöndben lenni.”
Mert észreveszi a pápa, hogy mennyire hozzátartozik egy családi közösség életéhez a csönd is. Ellentétben a mai élettel, amikor egy-egy családban – most már talán kevésbé, hál’ Istennek – mindig ordít valami gépi muzsika, valami hang, zaj, zörej. Ott van a gépeknek a zaja. Most itt észreveszi a pápa a csöndet. Hogy itt a csöndben lehet csak egymást igazán megismerni, megérteni, ami nélkül közös élet nincs. Csöndben lehet csak gondolkodni, érlelődni, jó belátásokra jutni, imádkozni.
Így elmélkedik tovább az erényeiken és imádkozik, hogy segítsenek a családjaink életének a szépítésén, a védelmén, mert ma bizony az Istennek ez a csodálatos remekműve, a család olyan, mint egy ostromlott vár, aminek a falait akarják lerombolni. Benne minden köteléket, ami egybefűzi őket, a férj-feleség köteléket, a szülő-gyermek köteléket, a hitet, az engedelmességet, a csöndet, mindent támadás ér.
Azért ébred rá az Anyaszentegyház is ma a föladatára, elsőrendű föladatára, hogy minden erejével védelmére siessen a családnak. Mert a Megváltó azzal is gondoskodott a családról, hogy az Anyaszentegyház egészébe fűzte be, képezte be, valahogy helyezte be a családot, és az Egyház védelme alá rendelte. De szervesen, úgy, hogy a család is egy kis Egyház legyen, ahol már újjászületett emberek élnek együtt, ahol a köteléket, a házasság kötelékét, amellyel a család létrejön, azt is kegyelem hassa át. Isten országa ajándékainak az áramlása induljon meg a házasság szentségén keresztül. S oda belépjen, a szentségeken keresztül a Fiú, hogy „ahol ketten-hárman együtt vannak”, Ő is ott legyen köztük. Részt akar venni a Fiú minden családban. Meg akarja valósítani, hogy a Szentháromság egész közel legyen a családtagokhoz. És azt akarja, hogy a Szentlélek is beáradjon oda a bérmálás szentségével, az Isten Igéjén keresztül.
Mert ez is alkotó eleme a családnak, a keresztény családnak, az Isten Igéje. A Szentíráson azért dolgozott olyan gonddal a Szentlélek, hogy az is a család kincsét is alkossa. Itt dolgozik Isten. Még most is mondja, hogy „Teremtsünk embert!”
A családon keresztül folyik a mi emberré formálódásunk. Ezen a családon keresztül is, mert mindent, amit látunk a Szent Családnál, mindent alkalmaznunk kell a mi családunkra. Itt is az egyes tagokon mennyit dolgozott Isten. Azon is, hogy így egybe találkoztunk, és együtt vagyunk. Ez is egy tágabb értelemben vett család, műhely, iskola, ahol az emberteremtés folyik. A bennünk megmaradt salaknak, gyarlóságoknak a letisztítása, az arany kiolvasztása belőlünk, a szeretetnek, hitnek, reménynek, isteni erényeknek, Isten országának a hordozására alkalmassá akar tenni bennünket.
Igen. Együtt vagyunk mink is Istennel. És találkozzunk Vele most beszélgetésben és imában, hogy így ezen keresztül Őt megismerve még jobban megszeressük, még jobban igazodjunk Hozzá, működjünk együtt Vele, hogy az Ő akarata valósuljon velük, általuk bennünk.
Függelék – a szentmise olvasmányai
Ter 15,1–6; 21,1–3
A történtek után az Úr szava megnyilatkozott Ábrámnak látomásban: „Ne félj Ábrám, én védőpajzs vagyok; a jutalmad igen nagy lesz.”
Ábrám így szólt: „Uram, Istenem, mit adhatsz nekem, hiszen gyermek nélkül maradtam.”
És Ábrám így folytatta: „Nézd, nem adtál nekem utódot, így szolgám lesz az örökösöm.”
Az Úr szava ezt mondta neki: „Nem az lesz örökösöd, hanem az lesz az örökösöd, aki testedből származik.”
Aztán kivezette, és ezt mondta neki: „Nézz föl az égre és számold meg a csillagokat, ha meg tudod számolni őket.” Majd hozzáfűzte: „Ilyen lesz a nemzetséged.”
Hitt az Úrnak, ő pedig beszámította neki megigazulásra.
Az Úr meglátogatta Sárát, ahogy megígérte, az Úr úgy tett Sárával, ahogy előre megmondta.
Sára fogant, és fiút szült Ábrahámnak öreg korában, abban az időben, amelyről Isten beszélt.
Ábrahám fiának, aki született, akit Sára szült neki, az Izsák nevet adta.
Zsid 11,8.11–12.17–19
Ábrahám hitből engedelmeskedett a hívásnak, hogy költözzék arra a vidékre, amelyet örökségül kellett kapnia. Elindult anélkül, hogy tudta volna, hová megy.
Sára is a hitében kapta az erőt, hogy előrehaladott kora ellenére anya lehessen, mert hűségesnek tartotta azt, aki az ígéretet tette.
Ezért ettől az egytől, noha már nem volt fiatal, annyian származnak, mint az égen a csillag, vagy mint a tengerpart megszámlálhatatlan fövenye.
Ábrahám hittel áldozta fel Izsákot, amikor az Isten próbára tette. Készen volt rá, hogy feláldozza egyszülöttét, ő, aki ígéretképpen kapta,
és hallotta: „Izsák által lesznek utódaid.”
Biztosra vette, hogy Isten képes a halottakat is feltámasztani. Ezért vissza is kapta mintegy előképül.
Lk 2,22–40
Amikor elteltek a tisztulásnak a Mózes törvényében megszabott napjai, felvitték Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak,
ahogy az Úr törvényében elő volt írva: az anyaméhet megnyitó minden elsőszülött fiú az Úr szentjének hívatik,
s az áldozatot is be akarták mutatni, ahogy az Úr törvénye előírta: egy pár gerlicét vagy két galambfiókát.
Íme, volt Jeruzsálemben egy Simeon nevű igaz és istenfélő ember. Várta Izrael vigaszát, és a Szentlélek volt rajta.
Kinyilatkoztatást kapott a Szentlélektől, hogy addig nem hal meg, amíg meg nem látja az Úr Fölkentjét.
A Lélek indítására a templomba ment. Amikor a szülők a gyermek Jézust bevitték, hogy a törvény előírásának eleget tegyenek,
karjába vette és áldotta az Istent ezekkel a szavakkal:
„Most bocsásd el, Uram, szolgádat, szavaid szerint békében,
mert látta szemem üdvösségedet,
melyet minden nép színe előtt készítettél,
világosságul a pogányok megvilágosítására, és dicsőségül népednek, Izraelnek.”
Apja és anyja csodálkoztak azon, amit fiukról mondott.
Simeon megáldotta őket, és így szólt anyjához, Máriához: „Íme, ő sokak romlására és sokak feltámadására lesz Izraelben, jel lesz, amelynek ellene mondanak –
a te lelkedet is tőr járja át –, hogy kiderüljenek sok szív titkos gondolatai.”
Volt egy Áser törzséből való, Anna nevű prófétaasszony, Fánuel leánya, aki már igen öreg volt. Hét évig élt férjével lánysága után,
aztán özvegyen maradt. Már nyolcvannégy esztendős volt. Nem hagyta el a templomot soha, éjjel-nappal böjtben és imádságban szolgált.
Ebben az órában is odajött, dicsőítette az Istent, és beszélt róla mindenkinek, aki csak várta Jeruzsálem megváltását.
Miután így eleget tettek az Úr törvényének, lementek galileai városukba, Názáretbe.
A gyermek pedig nőtt és erősödött, bölcsesség töltötte be, és az Isten kegyelme volt rajta.
