Február 12., évközi hatodik vasárnap, helyettesítő szöveg (B egyházi év)
(Erre a vasárnapra nincs
az archívumban prédikáció.
Helyette Jenő atya életének
meghatározó élményét idézzük
– a saját előadásában.)
Szolidaritás – összeesküvés Püspökszentlászlón
Egy hegyre szeretném felvinni az egész kedves jelenlévő társaságot.
Mindenkit szeretnék hívni egy összeesküvésre.
Megmondom, miért. Azért kérem és fel is tételezem, hogy aki itt van, mind nem fél. Látom az arcokról.
Az első, amit elmesélek, a legkönnyebb: hogy kerültem bele én egy összeesküvésbe? Egy úgynevezett világ-szolidaritás összeesküvésbe.
Úgy történt, hogy volt nekünk egy tehetséges filozófia tanárunk, Dombi Józsefnek hívták. Erdélyből származott – minden jó Erdélyből jön! Egyszerű mosónő volt az édesanyja. De a jó Isten megajándékozta őt az igazi nagy szellemmel. És 1948-ban még tartott az akkor felszentelt hat fiatal jezsuita pap részére – valószínűleg annak tudatában, hogy ha elkezdik a tevékenységüket, előbb-utóbb úgyis lekapcsolják őket – egy szemináriumot. Egy tanulmányi évet.
Miről? Később tudtam meg pontosan: arról, hogy az emberi együttléteinknek, a szentek közösségeinek mi a végső alapelve, rendező elve. Ugye furcsán hangzik ez? Az ember nem is nagyon gondol ilyenre. Ennek az együttlétnek, ennek az együtt várakozásnak is mi a végső szabályozója, hogy így együtt tudunk lenni? Izgalmas kérdés.
Szent Pál leveleit végigvették ilyen szempontból. A pápai szociális körleveleket végigvették, sőt a Jezsuita Rendalkotmányt és lelkigyakorlatot is. Mit találnak ebből a szempontból? És amire jutottak, azt szépen leírták. Gépelt írásokba; mindegyik kapott belőle. Mink csak azt vettük észre rajtuk, hogy ebben a hat fiatal jezsuitában valami növekszik. Valami szokatlan biztonságot mutat a gondolkodásuk, magatartásuk. Elneveztük őket próféta-iskolának. Mindegyik próféta valahogy úgy mutatkozott meg.
Én azonban akkor jöttem haza Rómából, az utolsó két esztendőmet ott töltöttem, tanári bienniumot végeztem és beosztottak mindjárt Szegedre, Sas Imre volt az elődöm. Ő kénytelen volt lelépni, mert az egyetemi hallgatókkal foglalkozott Szegeden és tudomására jutott, hogy le akarják kapcsolni. Eltűnt.
Én új emberként nem foglalkoztam még egyetemi hallgatókkal, odakerültem egyetemi tanárnak Szegedre. Nem nagyon vettem tudomást arról, hogy mit tanultak ezek a „próféta-iskolában”.
Két évet tanítottam, akkor jött a feloszlatásnak nevezett valami, a szerzeteseket szétszórták. Nagyon egyszerű eljárás volt. A legtöbb helyen éjjel 11 órakor megjelent az ÁVO, katonai teherautó. Tessék egy óra alatt összekészülni – még egy órát se kaptak –, mert el kell hagyni a házat. Elhagyták a házat és ezt nevezték államosításnak. „Működésmegvonás.” Jól hangzó, finom jogi kifejezés.
Én is utcára kerültem és próbáltam ezt is, azt is, amazt is. Gyári melós is voltam fél évig. Aztán átképeztem magamat kántornak. Kispesten, a régi templomunk mellett volt egy kis rendház, annak a templomnak lettem 1961-ben a kántora.
Jól berendezett szobám volt… Na, most elkérem ezektől a próféta-iskola résztvevőitől, hogy mire jutottak, az írásokat. Azt mondaná valaki, hogy vesztemre. Hát nem vesztemre. Csak az történt, hogy pár nap múlva, arról döntött „pártunk és kormányunk”, hogy több száz helyen egyszerre tartanak Pesten házkutatást. Meg országszerte is. Pont az ilyen írásokra mentek. Este 11-kor: „Rendőrség! Házkutatás!” Életemben először megéltem egy ilyen kedves dolgot. Mit csináljon az ember? Kinyitottuk. Elvették a próféta iskolának ezt az írását, amiben megvolt a válasz, hogy mi a végső rendező elve az emberi együttlétnek és közösségnek.
Elvették… hát nem tudom, mi az. Igen ám, másnap vagy harmadnap, a házkutatás után, mi lesz? Esetleg letartóztatás? Amennyire az ember teheti, inkább kerülje el az ilyen kellemetlen dolgokat. De aztán semmi se történt. Visszamentem. És hallottam a templomigazgató urat: egy vendégével beszélget és mondja, hogy az embernek nincs nyugta. Veszedelmes ember van a házban. Házkutatás volt. Hát, mondom magamban – akaratlanul hallottam ezt –, ne legyen veszedelmes ember a házban, akkor én keresek egy másik helyet.
Nézem az Új Embert – akkor is megjelent –, a hirdetésben volt, hogy Solymáron a plébános keres kántort és egyházközségi pénzbeszedőt. Nagyszerű! Solymár itt van Pest mellett. Jelentkeztem. Ez az ember rendíthetetlen, oszlopos, igazi papi lelkülettel élt. Mintaszerű valaki volt. Befogadott. Nem törődött az semmivel. Ott nyugodtan működhettem, az egész községben jártam, egyházközségi járandóságokat beszedtem. Vasárnaponként prédikáltam, gyóntattam, segítettem, szóval gyöngyéletem volt. A Hősök útján laktam. Érdekes, ugye?
1964-ben édesanyám is ott lakott velem együtt egy bérelt parasztházban, a volt iskolaigazgató özvegyének a házában. Örült neki, hogy lakja valaki.
Egy vasárnap este 11-kor megint az ismert – most már ismertem – durva dörömbölés, „Rendőrség, házkutatás!” Szegény édesanyám még nem élte meg ezt így. Kinyitom. Mutatja és mondja, hogy alapos gyanú merült fel arra, hogy Vácz Jenő vétkes a Dombi József és társai összeesküvésben. Édesanyám: „Összeesküvés? Az én fiam? Arról nekem is kellene tudnom! Lehetetlen!” Házkutatás. Nem találtak semmit, de ami volt, azt elvitték. Írógépet mind a két esetben.
A házkutatás után meghívót kaptam. Hát mit csinál az ember? Kezdtek kérdéseket feltenni. Ismerem-e Rózsa Elemért? Mit szoktunk csinálni? Összejövünk-e? Stb. Teljesen gyanútlanul: rendtársam. A Vogl Gazsi testvér szakács volt, vacsorára meghívott olykor bennünket a Rózsa atyához és nagyon jól éreztük magunkat. De hát: összeesküvés? Én? Eszem ágában se volt soha. „Mink azt jobban tudjuk!”
Elérkezett virágvasárnap előtti péntek. Már mint kántor tanítottam a Passiót. Szépen tudtuk énekelni. Harmath-féle Passió, nagyon szép. Kapok reggel, külön rendőr hozott nekem egy behívót. Hogy menjek el a Markó utcába bírósági tárgyalásra. Postán érkezett már egy másik meghívó, hogy a Pécsi Székesegyháznak az énekkara jön Pestre és előadják a János Passiót az Erkel Színházban. Akkor egyszerre megvan a kettő! Délelőtt megyek a Markó utcába, délután az Erkel Színházba, a Passiót meghallgatom. Unokahúgom is benne van az énekkarban.
Szépen felöltöztem fekete ruhába, nyakkendő – akkor úgy jártunk. És a Markó utcában bekopogok a 138-as számú szobába. Hát, uramfia, ott ül valaki jobbról, balról. Bíró, ülnökök és egy padban 5 rendtársam.
Rózsa Elemér és társai: a világszolidaritás összeesküvői. A bíró meggyőződik, hogy én vagyok én. Az egyetlen tárgysorozata a bírósági tárgyalásnak, hogy Vácz Jenőt mint hatod rendű vádlottat is vegyük-e előzetes letartóztatásba, vagy ne. Kimentem, gyorsan eldöntötték: igen. Akkor ott maradtam. Nem illettem be a többiek közé, én is kaptam karperecet. Mint összeesküvő. Hát miféle összeesküvő lehetek én? – gondolkodtam.
Most ugrunk egyet. Volt hercehurca, kihallgatások mindenről, vallomást kellett tenni, mikor mit mondtam, miért létezek stb. Ott vagyunk a bíró előtt: a vádlottak szembesítése.
Most rátérek arra, hogy értettem meg, hogy én milyen összeesküvő vagyok. A Bimbó bíró felszólította a Dombi atyát, mondja el, miféle szemináriumot tartott. Ez nagyszerű volt. Ez megérte nekem azt a három esztendőt, amit aztán kiosztottak rám mint összeesküvőre. Amit ez az atya ott mondott, ami nekem ezzel kapcsolatban aztán bevilágított. Mert olyasvalamit sikerült meglátnom, ami teljes meggyőződésemmel a jövő útja, a jövő kibontakozásának egyetlen igazi iránya.
A Dombi atya a bíró felszólítására elkezdte szépen, nagyon egyszerűen. Hogy tudomásul kell venni, hogy minél többen vagyunk a földkerekségen, annál döntőbb fontosságú, hogy a társadalmainkban mindenütt, ahol emberek vagyunk együtt, mi a rendező elv. Mert az emberiségben óriási kavarodás mutatkozik. Mintha nem tudnák, hogy milyen alapelv szerint kell együtt lenni. Különösen a nyugati világ.
A nyugati világ – főleg a francia forradalom óta – megszegte a társadalmak rendező elvének alapját, a szabadságot. Ez őrültség! A szabadság rendetlenítő elv. Kell, de nem az a végső rendezője az életünknek. Óriási meglepetés látszott még a fegyőrök arcán is. Mikor az atya szépen megmutatta: a szabadság elve vitte oda a nyugati világot, ahol most van, hogy nagy városok, 10, 15 milliós nagy városok is vannak. Középen a gazdagok palotái, a város körül pedig a nyomortelepek, bódék, embermilliók. A milliárdos és az éhen haló ember együtt, egy városban. Rend ez?
Az ávós kihallgató tisztek diadalmaskodtak: „rohadt nyugat”! Ez ellen küzdünk mink!
De az atya leírta a másik elvet, amely szerint „pártunk és kormányunk” igyekezett a társadalmat kialakítani. Mi volt ez? A tekintélyi elv. Pártunk és kormányunk mondja, a többi fogja be a száját. Csinálja azt, amit mondunk. Leegyszerűsítve ez volt. Akkor Dombi atya nem ilyen durván mondta. Finoman: hogy a tekintélyelv alapján az emberek önérzetét miért, milyen címen sajátítja ki magának valaki – párt vagy társaság –: ő szabja meg, hogy mi, emberek milyen rendezési elv alapján éljünk.
Ez a családra is vonatkozik. A községekre, iskolára, kórházra, minden településre, Európára, nemzetünkre. Az együttlét alaptörvénye
Nagy figyelemmel, érdeklődéssel vártuk: mit mond az atya, ha se a szabadság, se a tekintély nem a végső rendező elv? Hát akkor micsoda?
Itt tért rá Dombi atya arra, hogy minden emberi közösségnek a természetéhez, a létéhez tartozik bizonyos alapvető értékekből az egésznek a közjava, a közjó. A közösség egészének össz-java. Hát ez természetes.
Miből áll például a családban a család közjava? Három rétegből vagyunk összegyúrva: van testi, anyagi része az életünknek, azokat biztosítani kell. Azok nélkül a család nem érheti el azt a jólétet, ami biztosítja fejlődését.
De nem elég az anyagi rétege az emberi létnek, nem temethetjük oda a boldogságunkat! Minden emberi közösségnél van szellemi réteg is. A kultúrák javai, értékei. Amit az ember felszínre hozott a szellemi képességével, tehetségével. Tudományok, művészetek, irodalom, filozófia. Ezek is hozzátartoznak egy család jólétéhez is, meg a társadalom jólétéhez is.
De ez sem elég, mert én nem csak az vagyok, ami az enyém: a vagyonom! Még az sem vagyok, ami a világon minden, a kultúra, a művészet, műveltségem. Az enyém, de én beljebb vagyok. A személy köre a legmélyebb valóság minden emberben. A személyünknek is megvannak a maga pótolhatatlan végső értékei, amik hozzátartoznak a létünk javához, a jólétünkhöz, a fejlődésünkhöz.
Mik ezek? Kell, hogy a személyem harmóniában legyen, lásson, megtalálja a célját, a békéjét. Legyen az ember személyében, személyi körében az élethez szükséges meggyőződés, hit. Legyen kilátása a jövő felé. Lássa az életét stb.
Tehát minden emberi közösség közjavához ennek a három tételnek az értéke hozzátartozik. Dombi atya innen indult el. Akár a családot vesszük, akár a települést, vagy munkahelyet, vagy országot vagy nemzeteket, a földkerekséget, mindegyiknek megvan ezekből az értékekből előálló össz-java.
És mindazok, akik abban a közösségben benne vannak, felelősek a maguk helyén. Nem kerülhetnek ellentétbe az egésznek a közjavával. Felelősség elve, kölcsönösség elve, szolidaritás elve.
Itt bukkant fel életemben először, nagyon mélyen, nagyon világosan, hogy mi az a szolidaritás: közös felelősség az egésznek a javáért.
Persze a szolidaritást ki kell egészítenie egy másik elvnek is. A közösség javáért más a felelőssége egy egyszerű, még tanulatlan munkásembernek és más a felelőssége egy megválasztott miniszterelnöknek. Más a felelőssége egy tudósnak, más a felelőssége egy egyszerű körülmények között élő embernek. De viselni kell mindenkinek a maga felelősségét abban a közösségben, amelyikben van.
Egy családban a családfőnek és a feleségnek felelőssége van a család össz-javáért. Más és más, de megvan. Ha felrúgja a felelősségét, borzasztó, mit csinál! A felelőtlenségnek a csimborasszója itt kezdődik: ha a saját családjának a javát felborítja, feldúlja.
Akkor értettem meg, hogy mi megy itt most a földön. El van terjedve a legkegyetlenebb felelőtlenség, a családban magában, a családtagok felé, a gyerekek felé, a jövő felé stb.
Képzelhetjük, hogy volt alkalmam gondolkodni és ezekbe behatolni. Megláttam a töméntelen felelőtlenséget kvalifikálva – a magamét is.
De azt is megláttam – miután egy kicsit magamban tisztáztam –, hogy az emberiség legnagyobb problémája a felelőtlen ember. Mit csináljunk a felelőtlen emberekkel? Nincs megoldás. Az egyetlen igazi megoldás: el kell menni a családba, nevelésbe, óvodába, tanításba. Tessék szem előtt tartani a közjót és lebontani az emberekre a felelősséget, ami rájuk hárul.
Ezt nagyon megláttam. Ennek az Életrendezés Háznak is egyik legmélyebbre ható, legesleginkább megmozgató témája a szolidaritás. Iparkodok mindenkinek elmondani, mert látom, hogy mindenki benne van.
Nem könnyű. Az ember sokszor arra jut, hogy hú, eltoltam már egy csomó dolgot, felelőtlen voltam, elmulasztottam, nem eszerint gondolkodtam, felrúgtam a felelősségem. Hasonlóképpen vagyunk egy egyházközségben: a pap dolga! Dehogy a pap dolga! Az egész egyházközség minden tagja felelős az egyházközség jó, igazi evangéliumi értékeiért. Hasonlóképpen egy munkahely, egy iskola. A kórházban mindegyik ápoló, mindenki, felelős az egész kórház javáért.
Ekkor láttam meg Jézus Krisztus egyik legfőbb törekvését: az emberiséget a célja, a teremtés célja felé segíteni, a vétkeinket megoldani, az ellenségeinket hordozni. Itt láttam meg, hogy miért olyan Jézus Krisztus, mint amilyen.
Kedves jó Testvérek!
Feltételezem, hogy előttünk ezek a dolgok nem ismeretlenek. És feltételezem azt, hogy valószínű velem együtt ébredünk rá ezekre a dolgokra. Én akkor szerettem meg igazában Jézus Krisztust, mikor én ott ezekre ráébredtem.
Végig, szinte kiskorától, a fiatalságától kezdve hordozta ezt a megváltói küldetést, annak egyedülálló felelősségét.
Keresztelő János már látja: Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit! Magára veszi. A keresztig megy. Nem tér ki előle. Rettenetes nagy az Isten felelőssége: megmutatkozik és vigyáz a szabadságunkra is. A szabadság is kell! Meg a tekintély is kell.
És így áll elénk a világszolidaritás látomása, hogy a liberalizmus leszerepelt! Vége! Elavult az az ember, aki a liberalizmus útjára esküszik. Ezért a kapitalizmus vergődik, és saját maga beismeri, hogy kártékony az emberiségre.
Leszerepeltek a diktatúrák is. De igazából még el sem kezdődött ez a szabadságot is a maga helyére tevő, a tekintélyt is a maga helyére tevő szolidáris rend.
Utána tudtuk meg, hogy milyen politikai dolog van az egész mögött: a párt egyik szárnya már akkor ki akart volna egyezni, haladni akart az egyházzal való normálisabb kapcsolat felé. A másik, az ávós szárny akarta ezt megakadályozni. Gyorsan összeesküvőt csinált belőlünk meg a regnumista atyákból. Hat regnumista atyát és hat jezsuitát tartóztattak le. És lehetetlenné vált a kiegyezés a Vatikánnal.
Azt ígértem, felmegyünk a hegyre. Felérkeztünk.
Most mindegyikünkre áll az, hogy annak a közösségnek, amelyben ki-ki benne van, annak mi a közjava. Mi az a felelősség, a rész a közjó felé, ami rajtunk van. A család, rokonság. Aztán megnyílunk a többi közösségre is. Elérkezünk oda is, hogy mindnyájan a földgolyón élünk. Mindnyájan felelősek vagyunk a földünk épségéért.
Van egy mániám. Egy osztályvezető orvos barátommal szombatonként sétáltunk. Van egy szöges botja és mikor találunk valami nem a természetbe illő valamit, sztaniolt, műanyag dolgot, cigarettát, dobozt vagy valamit, felszúrja a botjára. Elővesz egy zacskót – nekem is van egy –, beleteszi, és amikor elérünk egy szemeteshez, abba beledobja. Megfertőzött engem is. Én is csinálom ezt. Mindig megmozdul bennem, amikor látok valami eldobott szemetet. Hát ez a mi előszobánk, a mi lakásunk! Hogy lehet az, hogy valaki csak úgy elhajítja a szemetet? És akkor felvesszük.
Tehát kibontakozik az összeesküvés?
Fogjunk össze családjaink, munkahelyünk, lakóhelyünk, egyházközségünk, Egyházunk, hazánk, emberiségünk közösségével! Próbáljuk megtenni a javáért azt, amit felelősségünknek érzünk.
Mindenki megtalálja majd a maga részét.
