Február 19., évközi hetedik vasárnap, prédikáció (B egyházi év) (1982?)
Kedves Testvérek!
A köznapi vasárnapok sorában, főleg az utóbbi vasárnapokban, a múlt vasárnap is, mikor a leprást láttuk az Úr Jézussal szemben, tulajdonképpen mindig – és ez végig az egész evangéliumban így van –, mindig mi, emberek állunk az Úr Jézus előtt. A legkülönbözőbb változatban.
És az evangéliumok, vagyis Isten kinyilatkoztatása, Isten Szentlelke bennünket, embereket bizony úgy lát, mint akik szegények, mint akik leprások. A múlt vasárnap láttuk, hogy ez a bűnünk, az emberiség bűnének a képe, amely kitaszít az emberek közül, elválaszt Istentől és önmagunk előtt is iszonyatossá tesz bennünket. Aztán mint vakok állunk az Úr Jézus előtt, sötétség van a szemünkön… Vagy süketek az Isten felé…
És most, a mai vasárnap úgy állunk szemben az Úr Jézussal, vagyis az emberré lett Istennel, mint tehetetlenek – és megint csak a bűneink miatt. Mert az emberi közvélemény sok mindent fölhoz, hogy mik a jelen állapotoknak az okai az emberiség életében. Mindent nagyon jól kiokoskodunk: el vagyunk még maradva, a termelés nem áll elegendő fokon, még nem fedezték föl az orvosok vagy a tudomány, még nem tartunk ott, hogy…
De nemigen említik meg, hogy az összes emberi bajok gyökerében a bűn áll. Az evangélium pedig következetesen így mutat be bennünket: eredeti, döbbenetes betegségben szenvedünk. Figyeljük meg, mikor az Úr Jézus meggyógyítja az eléje hozott tehetetlen embert, éppen azt akarja kiemelni: nem az az igazi baj, hogy az inak szakadtak – mint mondták akkor –, az idegzet tönkrement. Hanem: „Bízzál, fiacskám!” – mondja neki biztatóan. „A bűneid meg vannak bocsátva.”
Ezzel élesen kimondja az evangélium minden ember összes bajainak az igazi okát. Az egész Szentírás nagyon nagy hangsúlyt tesz erre. Már a Teremtés könyvének elején is: igazi bajaink mindig a bűneinkben vannak. Legyen az a leghaladóbb emberi rendszer is. Ha bűnös emberek csinálják, akkor a szabadság jelszava alatt rabszolgaság és kegyetlenkedés lesz abból a nagyszerű rendszerből.
Viszont, ha mi emberek így állunk az Úr Jézus előtt, akkor Velünk szemben az Úr Jézus úgy áll, mint mindennek az ellentéte. Mintha az evangéliumban ezek a bűneinkből eredő emberi nyomorúságok mind arra volnának jók, hogy a mi Megváltónkat, a mi Istenünket a maga igazi titokzatos, csodálatos, végtelen jó valóságában megmutassák előttünk: „Íme Isten, Maga Isten Báránya, Aki elveszi rólunk a bűnt, a világ bűnét!”
Végtelen titokzatos az Isten. Úgy tűnik föl, mintha azért kalkulálta volna bele az egész világtörténelembe, az emberrel való bajlódásába a bűnt, mert másképp nem tudta volna megmutatni az Ő isteni legmagát, a szívét. Hogy Ő ilyen végtelenül irgalmas. Hogyan mutathatná meg, ha nem állna vele szemben az emberi bajoknak ez a végtelensége, a bűnöknek ez a titokzatos mínusza, mínusz végtelenje?
Ez az, ami ma az evangéliumban kidomborodik. Ez az isteni hatalom az Úr Jézusban a bűnök megbocsátására a földön, amiért mindnyájan Isten Bárányát kell hogy valami egészen személyes szeretettel szeressük, mert mindnyájunkkal szemben ilyen.
Még egy valamire szabadjon fölhívnom a kedves testvérek figyelmét!
Most nagyon világosan, nagyon határozottan ott van az evangéliumban az Úr Jézus és a tehetetlen béna, bűnös ember között négy férfi. S úgy látszik – a mostani szentírás-magyarázók legalábbis erre utalnak –, hogy ez a négy férfi az a két testvérpár, akit az evangélista az elején említ, hogy Jézus meghívta őket. Péter és András, Jakab és János.
De nemcsak személyesen ők négyen, hanem mindazok, akik az Úr Jézus szolgálatába szegődtek és tanítványai lettek. Mert a bűnös ember maga tehetetlen, de Isten gondoskodott a földön olyan közösségről, akik a maguk gyöngesége mellett, amit nekik megbocsát az Isten Báránya, most hálából vállalkoznak arra, hogy vállukra vegyék a tehetetlen embertestvéreket, akik arra se képesek, hogy Jézus elé menjenek.
Most Afrikában óriási dolgok történnek a hit szempontjából. Ezt is emeli ki a Szentatya látogatása. Itt látjuk, történelmi távlatban megvilágítva, hogy ezek a tehetetlen embert vállukra venni képes férfiak ott a misszióban elérték, hogy ez a földrész most Jézushoz megy. És ezerszámra állnak be katekumeneknek, hittanulóknak, és kérik a keresztséget, hogy „Jézus, Dávid fia! Könyörülj rajtunk!” „Ha akarod, megtisztíthatsz minket!” Így akarja Jézus, hogy megtisztuljanak. Hogy közülünk is választ segítőket.
És azt hiszem, az a legszebb, ha magunkkal visszük ebből a vasárnapból, hogy a következő héten álljanak előttünk azok az embertestvéreink, akik valamiképpen már tehetetlenné váltak. Akik nem képesek maguktól Jézus elé járulni. Ezeket segítsük ezen a héten különösen is! Az imánkkal. Legyenek, akik vállukra emelik őket, és Jézus elé viszik. Akkor tesszük teljessé az evangéliumban ábrázolt képet, amely különben hiányos lenne.
Függelék – a szentmise olvasmányai
Iz 43,18–19.21–22.24b–25
Most már ne arra gondoljatok, ami régen történt, és ne a múlt dolgokra figyeljetek.
Nézzétek: én valami újat viszek végbe, már éppen készülőben van; nem látjátok? Valóban, utat csinálok a pusztában, és ösvényt a járatlan földön.
A nép, amelyet magamnak alkottam, hirdetni fogja dicsőségemet.
Nem hívtál segítségül, Jákob, és nem törődtél velem, Izrael!
Csak bűneiddel terheltél, és gonoszságaiddal fárasztottál.
Én magam vagyok az, aki ezeket mind eltörlöm, és bűneidre nem emlékezem többé.
2Kor 1,18–22
Isten a tanúnk, hogy szavainkban, amelyeket hozzátok intéztünk, nem mindegy az igen és a nem.
Az Isten Fia, Jézus Krisztus ugyanis, akit mi – én, Szilvánusz és Timóteus – köztetek hirdettünk, nem volt Igen is meg Nem is, hanem az Igen valósult meg benne.
Isten valamennyi ígérete Igenné vált benne. Ezért hangzik föl általa ajkunkon az Amen Isten dicsőségére.
Isten az, aki minket veletek együtt megerősít és fölken Krisztusban.
Pecsétjével megjelölt minket, és foglalóul a szívünkbe árasztotta a Lelket.
Mk 2,1–12
Néhány nap múlva visszatért Kafarnaumba. Mihelyt elterjedt a híre, hogy a házban van,
annyian összejöttek, hogy még az ajtó előtti téren sem fértek el. Hirdette nekik az igét.
Közben hoztak egy bénát, négyen cipelték.
Mivel a tömegből nem tudták eléje vinni, kibontották fölötte a tetőt, és a nyíláson át engedték le a hordágyat, amelyen a béna feküdt.
Hitüket látva, Jézus így szólt a bénához: „Fiam, bűneid bocsánatot nyertek.”
Néhány írástudó is ült ott. Ezek ilyen gondolatokat forgattak magukban:
„Hogy beszélhet ez így? Káromkodik. Ki bocsáthatja meg a bűnt más, mint az Isten?”
Jézus lelkében belelátott gondolataikba. „Miért gondoltok ilyeneket magatokban? – kérdezte. –
Mi könnyebb? Azt mondani a bénának: Bűneid bocsánatot nyertek – vagy azt mondani: Kelj föl, fogd az ágyadat és menj?
Tudjátok hát meg, hogy az Emberfiának van hatalma a földön a bűnök megbocsátására!” Ezzel odafordult a bénához:
„Mondom neked, kelj fel, fogd az ágyadat és menj haza!”
Az felkelt, fogta a hordágyat és mindenki szeme láttára elment. Mindnyájan ámultak, dicsőítették az Istent, s mondták: „Ilyet még nem láttunk soha.”
