Március 18., nagyböjt negyedik vasárnapja, prédikáció (B egyházi év) (1982?)
Krisztusban kedves Testvérek!
Az egész nagyböjtben húsvét van a szemünk előtt. Nemcsak az, ahogyan az Úr Jézus megélte a húsvétot, az Ő kereszthalála és föltámadása, hanem ahogyan a mi életünkben húsvét titka valóság lett a keresztségünkben. Azt még mi öntudatlan állapotban kaptuk.
Kaphat az ember öntudatlan állapotban bármit. Az életet is így kaptuk. Nem is tudtunk róla. Mégis itt van. Így kaptuk a beoltást az igazi szőlőtőbe, hogy az Úr Jézussal már mi is meghaltunk a régi embernek, s föltámadtunk az Úr Jézussal az új embernek. Így szeretet minket, a mi kis világunkat Isten, hogy egyszülött Fiát nekünk adta mint életforrást, mint szőlőtőt. Ez a mai vasárnap örömének az oka.
Fölvetődik azonban egy nagy kérdés. Hogy amit öntudatlanságunkban kaptunk, ami megtörtént velünk, vajon a tudatvilágunkba bevonult-e? Átcsoportosult-e ehhez a valósághoz, életünk alapvető tényéhez az egész lelkivilágunk, minden meggyőződésünk, akaratunk, érzelemvilágunk, hogy most már eláraszthatja a belső világunkat az öröm? Ez a nagy kérdés.
Azért van az egész nagyböjt, hogy húsvét életté, valósággá legyen bennünk. És aszerint részesedünk húsvét örömében, ahogyan nagyböjt folyamán igyekszünk megvalósítani azt, ami a keresztségünkben rejlik, azt a meghalást. Mert aszerint kapjuk a föltámadást is.
A mai vasárnapon ott van az Anyaszentegyház szándéka szerint az olvasmányokban egy kérdőjel: az a jel a hamuval, a töredelem jele a homlokunkon hogy néz ki most, nagyböjt negyedik vasárnapján?
Éppen tegnap egy kisebb közösségben erről folyt a szó. Hogy kiben hogyan vált tudatossá a keresztség, hogyan következett be az öntudatlan keresztségre a tudatos megtérés. És nagyon különös válaszok jöttek fölszínre. Volt, aki bevallotta, hogy Ő még ezt tudatosan nem is fogta föl, ő tudatosan nem tért még meg úgy, hogy a keresztséghez hozzáigazítsa egész életét. Más meg azt mondta, hogy igen, volt egy nagy élménye, egy nagy lépés, egy döntő lépés az Ő életében, amikor ezt fölfogta, amikor megtért, és azóta igyekszik az egész életét ehhez szabni, de még azért sok minden van hátra. A harmadik válasz meg az volt, hogy őnála nem egyszerre következett be a megtérés, hanem egész életére elosztva, fokonként, szinte átszövődött az egész élete ezzel a titokkal, a húsvét titkával, és még most is ott van benne, hogy most is még megtér, és most is örül már a húsvétnak. Azt gondolom, hogy ez a leggyakoribb eset.
Isten úgy szerette a mi kis világunkat, hogy egyszülött Fiát adta. Az Atyának nagyobb kincse, mint egyszülött Fia, nincs. Drágább, kedvesebb, mindene nincs, mint a Fia. Ha tehát így szeret minket, hogy a Fiát odaadta értem, akkor az azt jelenti, hogy végtelenül, isteni módon szeret Isten. János azt mondja, amikor a szenvedésre indul az Úr Jézus az utolsó vacsora előtt, hogy: „Ekkor adta szeretetének legnagyobb jelét.” Az Úr Jézus az Atya szeretetének örök jele. Nagyobb jele Isten szeretetének nincs.
Testvéreim!
Ugye lehetetlenség, hogy ahol szeretet van, ott annak semmi jele ne legyen? Minél nagyobb szeretet van valahol, annál nagyobb jelet ad. Ez így van az életünk minden vonalán. A mi szeretetünknek a jelei lehetnek akár egy tekintet, egy üdvözlés, egy ölelés, egy ajándék és az örömünk a jelek közléséhez van kötve. Istennél is így van.
A mai vasárnap azt kérdezzük meg, hogy mi milyen jeleit adjuk szeretetünknek Isten felé. Ha eleven bennünk az a szeretet, ha ég, akkor lehetetlen, hogy napról napra ne adjuk ennek jelét.
A mai vasárnap sajátsága éppen az, hogy örülünk, mert már itt vannak a szeretet jelei az életünkben. Másrészt meg nagyon szégyenkezünk is, mint mi ott tegnap, mikor erről beszélgettünk, hogy bizony Isten szeretete jele láttára és jelei láttára el kell szégyellnünk magunkat, hogyha azt látjuk, hogy a mi szeretetünk jelei még milyen gyarlók, kicsinyek.
Sőt, még itt az első olvasmányban olvastuk, az egy figyelmeztetés akar lenni, hogy az egész nép, hogyan válaszolt Isten szeretetére. Kinevették a követet. Kicsúfolták Őt. Ez is elfordul. Nem vesszük komolyan Isten szeretetének a jelét. És akkor jött ez a 70 éves kényszerpihenő, amikor meg kellett tartaniuk a szombatot. Isten szeretete halálosan komoly. Nem is lenne szeretet, ha nem lenne komoly.
Úgyhogy a mai vasárnap azért rózsaszín. És talán a következő hétre ad ez nekünk elég föladatot, hogy megnézzük, hogy néz ki bennünk a megtérés, a viszonzás Isten szeretetére, és hogy milyen jeleit adjuk ennek.
Függelék – a szentmise olvasmányai
2Krón 36,14–16. 19–23
Nemcsak a nép, hanem a papok összes elöljárói is sok-sok hűtlenséget követtek el, utánozva a nemzetek valamennyi iszonyatos dolgát. Megszentségtelenítették az Úr templomát, amelyet pedig ő tett szentté Jeruzsálemben.
Az Úr, atyáik Istene követei által még jókor és ismételten küldte hozzájuk figyelmeztetéseit. Kímélni akarta népét és a maga lakóhelyét.
De ők kigúnyolták az Isten követeit, megvetették üzeneteit, és kinevették prófétáit. Végül az Úr haragja visszavonhatatlanul népére zúdult.
A templomot felgyújtották, Jeruzsálem falait lerombolták, összes palotáit és minden drágaságát elhamvasztották és teljesen elpusztították.
Aki megmenekült a kardtól, Bábelbe került fogságba. Szolgái lettek a királynak és utódainak, míg uralomra nem jutott a perzsa királyság.
Így teljesedett be az Úrnak Jeremiás próféta által mondott szava: Míg az ország le nem tölti szombatjait, elhagyatottságának egész ideje alatt kénytelen lesz szombatot tartani, míg le nem telik a hetven esztendő.
Az Úr teljesíteni akarta Jeremiás próféta által mondott szavát. Azért Cirusznak, a perzsák királyának első esztendejében fölébresztette Cirusznak, a perzsák királyának lelkét. A következő felhívást intézte egész birodalmához, mégpedig írásban is:
„Így szól Cirusz, Perzsia királya: Az Úr, az ég Istene nekem adta a föld minden országát. Ő parancsolta nekem, hogy templomot építsek neki a Júdában fekvő Jeruzsálemben. Aki közületek az ő népéhez tartozik, azzal legyen vele az ő Istene és térjen haza!”
Ef 2, 4–10
A végtelenül irgalmas Isten azzal mutatta meg nagy szeretetét irántunk,
hogy Krisztussal életre keltett minket, bűneinkben halottakat is - így kegyelemből kaptátok a megváltást;
feltámasztott minket, és Krisztus Jézusban a mennyeiek közé helyezett minket,
hogy az eljövendő korokban Jézus Krisztusban kinyilvánítsa kegyelmének túláradó bőségét, hozzánk való jóságából.
Kegyelemből részesültetek a megváltásban, a hit által, ez tehát nem a magatok érdeme, hanem Isten ajándéka.
Nem tetteiteknek köszönhetitek, hogy senki se dicsekedhessék.
Az ő alkotása vagyunk: Krisztus Jézusban jótettekre teremtett minket; ezeket az Isten előre elrendelte, hogy bennük éljünk.
Jn 3, 14–21
Amint Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is,
hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.
Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.
Nem azért küldte el Isten a Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvösséget szerezzen a világnak.
Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, aki azonban nem hisz, már ítéletet vont magára, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiában.
Ez az ítélet: a világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak.
Mert mindenki, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, s nem megy a világosságra, nehogy kiderüljenek a tettei.
Aki ellenben az igazsághoz szabja tetteit, a világosságra megy, hadd derüljön fény a tetteire, amelyeket az Istenben vitt végbe.”
