Március 25., nagyböjt ötödik vasárnapja (B egyházi év) (1990)
(B év nagyböjtjének ötödik vasárnapjára
nincs az archívumban prédikáció.
Helyette egy hamvazószerdai elmélkedést közlünk
két részletben.)
Kedves jó Testvérek!
Itt a mi engesztelő napunkon vagy a kiengesztelődésünk napján a legfontosabbnak tartom ennek az egésznek a jellegét, a légkörét, a klímáját. A világért se legyen zord klíma.
Az első, amit szeretnék bevezetőnek ehhez az egész naphoz mondani: minden kiengesztelődésnél, de minden bűnnél, bűnünknél is és hibánknál is a viszonyunk van érintve. A világ legkényesebb dolga a viszony. Először ennek szenteljünk egy kis figyelmet.
Talán hasonlatnak azt vehetnénk, hogy a világegyetem felépítésénél is viszonyokat valósított meg Isten. Gondoljunk az atomvilágra, hogy egy hidrogénatomban az elektron és az atommag, a proton között milyen lehet a viszony, hogy olyan óriási energiát hordoz. Aztán tovább: egy molekulában, egy élő sejtben a sejtmag lüktetése, élete; a plazma és a sejtfal között csodálatos viszony van.
Két hidrogénatom és egy oxigénatom vizet alkot. Milyen csodálatos a viszony, a kapcsolat. De aztán a növények felépítésében is a gyökérzettel a földhöz viszonyul, a levelekkel a Naphoz viszonyul, az éghez, a virágokkal már ugye a jövendő gyümölcshöz, a terméshez és a megsokszorozódáshoz. Az állatok testében is a szervek, a csontozat, az izmok, az inak, a vezetékek, a szervek a központhoz; bennünk, emberekben is az élet viszonyokra van fölépítve. Végtelenség, szülő–gyermek viszony. Aztán pedagógus és diák, orvos és beteg, munkatárs és munkatárs, vezető és vezetett: csupa viszony.
A Szentháromság tökéletes viszonyoknak a közössége, egysége. Most a mi bűneink, hibáink, és a kiengesztelődésünk is az Istenhez és az isteni személyekhez fűződő viszonyunkat érinti. Ne felejtsük el, hogy a mi boldogságunkat, békénket, örömünket, jólétünket, üdvösségünket viszony fogja jelenteni és hordozni és már most is, itt a földön a viszonyunk hordozza ezeket. Isten országának a javai erre a láthatatlan drótra fűződnek.
Vannak olyan drótok, amelyek megszámlálhatatlan apróbb, vékonyabb drótból vannak összetekerve, és úgy jön rájuk az a gumi védő, szigetelő réteg. A mi viszonyunk is Istenhez sokféle finom szálból tevődik össze.
És a viszonyunk terén jelentkeznek az életünk zökkenői, súrlódásai, elégtelenségei.
Miért van, hogy az ember fázik az úgynevezett bűnbánattól vagy kiengesztelődéstől? Azért van, mert a világ legigényesebb dolga a viszony és a viszonyrendezés. Ott minden, minden igyekezetünket be kell vetni. És mivel állandóan érezzük, hogy jaj, Istenem, a viszonyom Hozzád még nem olyan, amilyennek érzem, gondolom, tudom, hogy lenni kellene, lemaradok a viszonytól, mert nehézkes vagyok, korlátolt vagyok, vétkes vagyok, tévedezek ide-oda. Nehéz nekem hozzányúlnom ehhez a viszonyhoz, mert mindig eszembe juttatja a lemaradásomat.
Viszont, hála Istennek, azért Isten nekünk ezt a viszonyrendezést tapintatosan, szeretetében megkönnyíti, elénk jön. Még mikor bűnösök voltunk, már meghalt értünk, hogy rendezhessük a viszonyunkat. És megmutatta az irgalmát: ne félj, én nem vagyok mumus, még akkor sem, hogyha vétettél a hozzám fűződő kapcsolat ellen. Csak egy szót, egy kis mozdulást várok Tőled, valamit, és már rendezve is lesz a viszony, ne félj. A legnagyobb bűnös se féljen. Ott van a latornak az esete.
Örülök, hogy a kiengesztelődésünk napja éppen egybeesik hamvazószerdával, hogy igazi szép bűnbánatnak, kiengesztelődésnek a napja ez.
Azt mondja az első olvasmányban Joel próféta, hogy „ezt mondja az Úr: Teljes szívből éljek.” Ez volna a célkitűzése ennek a mai napnak.
Aztán a második korintusi levélben Szent Pál azt mondja: „Testvérek, engedjétek, hogy kiengesztelődésre segítsünk benneteket Istennel.”
Az evangéliumban pedig majd az lesz, hogy az Úr Jézus megmutatja, hogy akik Isten országát befogadták, azoknak az életében milyen legyen az alamizsna, az ima, a böjt, tehát a kiengesztelődéshez tartozó dolgok. Azt mondja, hogy Atyám szeme előtt, aki lát a rejtekben. Vagyis a Te rejtekedben, a legbensőbb zónában, a legbensőbb övezetben történik meg a kiengesztelődés minden lépése.
A szerzetesek viszonya nagyon érdekes, mert a keresztségre épülve még jó szilárd kötelékekkel, fogadalmakkal is erősíteni igyekeztünk a viszonyunkat a mi Urunkhoz. De a világi kereszténynek sem kell csüggedni, mert ott meg a keresztségben az Úr Jézushoz úgy viszonyul minden keresztény, mint a szőlővessző beoltva a szőlőtőbe. És a szerzetesek viszonya is erre épül, ez az erősebb, ez a nagyobb, ez a súlyosabb.
Na, most a viszony előttünk van. Erről a kényes, finom dologról van szó, amit az életünkben a legmagasabbra kell tenni, amire a legjobban kell vigyáznunk. Érzékeket kell kapnunk a Jóistentől a viszonyunk iránt: legyen érzékünk, hogy mi sérti a viszonyt és mi nem, mi építi, erősíti a viszonyt.
Most nézzük meg a mi viszony-sértéseinket, vagyis nézzünk szemébe a bűneinknek, a bűn kérdésének. Az mindig viszonypusztító valami, viszonyfenyegető valami, viszonysértő, viszonyölő valami. Azért riadunk el tőle, fordulunk el tőle és akarunk minden bűnt kitisztítani az utunkból és a lelkünkből.
Szeretnénk, bár nem tudunk. Mindent nem tudunk, mert maradunk bűnösek. Maradunk olyan értelemben bűnösek, hogy gyöngék maradunk. Mikor a teológiát kezdtem tanulni – a teológia egy kurzus, elejétől végéig, négy év alatt és az egyes évfolyamok mindig máshol kapcsolódnak be –, ott kapcsolódtam be, amikor éppen a kegyelemtant tárgyalták és az a tétel jött sorra, hogy az ember erkölcsi erői nem elegendőek arra, hogy hosszabban a rá vonatkozó törvényeket meg tudja tartani. Föltétlen, abszolút bizonyossággal csődöt mond, gyöngébb az ember, mint a maga testi világa, ösztönvilága részéről, a környezete részéről, a kísértő részéről ránehezedő nyomás.
Az a helyzet tehát, hogy az én váramat az ellenség – ha csak magamra vagyok hagyva, segítség nem érkezik – föltétlen beveszi. Isten mindegyikünkről látja ezt a gyöngeséget. Ha valaki nem adja föl a várát soha, az csak azért van, mert Isten segítséget nyújtott neki. De Isten minden emberről látja, hogy millió esetben csődöt mondana.
Ez a mi erőviszonyainkra jellemző. Egy darabig én, amíg ezt tanultuk, föl voltam magamban lázadva: ez igazságtalanság! Hát nem rendelkezem elég erővel, hogy az üdvösség útján járjak? Hohó! Ez pelágiánizmus volna: Peláginus állította azt, hogy az embernek van ereje, van képessége az üdvösségre érni. Hála Istennek, hogy ez nem így van, mert ez azt jelentené, hogy függetlenül mindentől én a magam lábára vagyok állítva, nem szorulok senkire, nem szorulok az Úr Jézusra.
Milyen gyerek az, amely kicsiny létére már föl volna szerelve mindennel, hogy megálljon a maga lábán? Isten gyermekeire az jellemző, hogy rászorulnak a testvérükre, az idősebb testvérükre, az atyjukra, beletartoznak a Szentháromság életébe, akármilyen gyöngék is. Ez sokkal jobb, mintha nem szorulnánk rá az Úr Jézusra. Tehát ne ijedjünk meg a gyöngeségünktől!
Tudjuk, Kis Szent Teréz külön vadászatot tartott, hogy milyen hibám van még, milyen gyöngeségem, és ha talált egyet, akkor szaladt az Úr Jézushoz: „még jobban Rád szorulok!” Bámulatos! Bűbájos eset ez.
Tehát, ha a bűneinket nézzük most, biztos, hogy minden bűn viszonyölő valami, és hogy mink magunktól abban az erőviszonyban vagyunk, hogy nem vagyunk elegendők az ostrommal szemben megállni, ha magunkra vagyunk hagyva. Mi csak az Úr Jézussal együtt vagyunk életképesek. „Nálam nélkül semmit sem tehettek” – mondja az Úr Jézus, „de ha bennem maradtok, akkor sok gyümölcsöt teremtek”. Tehát ez is erősít: a viszonyra vigyázni, a viszony másik oldaláról, az Úr Jézustól mindig fölvenni az erőt, mert az én oldalamon a viszony nem tartható, gyönge.
A viszonyhoz az erőt a túlsó oldalról, akivel én kapcsolatban vagyok, a Szentháromságtól kapjam, el ne záródjanak az erők, az áramkör meg ne szakadjon. El ne hangolódjak, a rádióm, a tévém le ne kerüljön arról a hullámhosszról.