Április 8., húsvétvasárnap (B egyházi év) (1977)
Krisztusban Kedves Testvérek!
Azon a kitett képen ott, Fra Angelicótól egy jelenetet látunk, ezt a húsvét hajnali jelenetet. De úgy, ahogy ez a dominikánus szerzetes szemlélődve maga előtt látta. Ott a sír nyitva, és három asszony csodálkozva nézi. Az egyik az ujjával fölfelé mutat. A hátuk mögött pedig az Úr van ott. Nézi őket.
Ez a jelenet ismétlődik meg velünk is most ezen a húsvéti reggelen. Az Úr Jézus oldaláról nézve vagyunk itt most, Ő néz bennünket, a Feltámadott. Mennyire másképp alakul rólunk a helyzetkép, ahogy az Úr Jézus néz bennünket! Ahogy az Úr Jézus nézi az Ő tanítványait, attól az első húsvéti hajnaltól kezdve.
Mit néz rajtunk? Mit figyel rajtunk az Úr Jézus, a Föltámadott? Nézi, hogyan ébredezik és hogyan áll a húsvéti hit az övéiben. Mert ez egy csodálatos folyamat attól a húsvéti hajnaltól kezdve: forrás, belső lelki megmozdulás az emberiségen belül, egyes embereken belül. Ezt akarta az Úr Jézus elindítani.
A föltámadásával, halálával megalapozta, hogy ez a belső forrás mindegyikünkben elinduljon, továbbhaladjon, végbemenjen, bevigye az embert oda, ahol Ő van: ez a hit csodálatos ereje.
Nézi az Úr Jézus bennünk, hogyan áll ez a hit. Olyan finoman rendezte Ő meg ezt az evangéliumban, ahogy beszámolnak az evangélisták. Ismeri Ő az emberi lelket. Hogy oda nem lehet hirtelen, robbanásszerűen betörni, csak lassan: először nézzék az üres sírt, gondolkodjanak. Majd odafut Péter is, odafut János, kijönnek a többiek mind, elindul az üres sírral bennük, a léleknek a törvényei szerint az első lépés, aztán a többi. Míg a hittel aztán eljutnak oda, hogy örvendeznek a tanítványok, mert látták az Urat.
Most még csak az Úr látja őket és Ő dolgozik a Szentlelkével a lelkükben, hogy a hit megszülessen, erősödjön, teremjen. Mert Ő nem akar ám a feltámadással elmenni innen, nem azért támadt fel, hogy elhagyja ezt a világot örökre, nem azért testesült meg, hanem azért, hogy velünk maradjon. S azért nézi a hitünket, mert a hitünkön keresztül nyílik mindegyikünk lelkében egy új világ, amelyet Ő betölt, amelyen keresztül Ő jelen van. „Íme, én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig.”
A hitünkön keresztül nyílik ez a világ, és tágul és erősödik, és rajtunk keresztül akar az Úr Jézus továbbra itt maradni, körüljárni, jót tenni, hívni mindenkit az Atyához, hirdetni az örömhírt, amely itt a húsvét hajnalon lett teljes. Igazi öröm, hogy legyőzte a halált – mint az a csodálatos húsvéti szekvencia is mondja: „Élet és halál párbajban, összecsapott nagy harcban. Élet holt vezére trónol élve.”
Hihetetlen jelentőségű az egész emberiségnek ez a húsvéti titok. A halál és a feltámadás titka.
Valahogy ahhoz hasonlítanám, ahogy itt a Földön az első élő sejt létrejött. Ha akkor tudata lett volna ennek a Földnek, látta volna, hogy mi történik ezen a kis sejten keresztül: hogy az ő egész anyaga elindul fölfelé, a sejten át az életbe torkollik, és az élet ki fog bontakozni, és eljut egészen Istenig, a feltámadt Krisztus testébe.
Vagy ahhoz hasonlítanám ezt a húsvéti napot, ahogy az első ember megjelenik itt a Földön, fölvillan a tudata, észreveszi, kitágul a tudatának birodalma is, önmaga felé tud fordulni. Nemcsak van, nemcsak érez, hanem tudja, hogy van, tudja, hogy él. És a gondolat elindul benne, és föltárul ez a világ, amely eddig csak volt, most „gondolva is van”, „tudva is van” ez a világ, ahogy Isten akarta az emberben. Belezúdul ez a világ az emberi gondolatba, az emberi megismerésbe, az emberi tudásba. És akkor megy majd tovább, emelkedik vissza Istenhez.
Valami hasonló, de még végtelenül nagyobb jelentőségű ez a húsvét. Az Úr Jézus nézi, érzi, Benne van az új világ. Benne érkezett meg az Atyához a teremtés. Az Ő testében, vérében új világ nyílt. Föltámadott testében az első beérkezett az Atyához, a Szentháromság körébe.
Nézi testvéreit, minket, hogyan áll bennünk a föltámadás ügye. Mert Ő már a keresztséggel belénk oltotta azt az életet, azt az új életet, amely Benne ott rejlik: a húsvéti titkot. Még meg kell halnunk, még nekünk is össze kell csapni a halállal.
És meg kell mérkőzzön az élet is bennünk a halállal. És kell, hogy győzzön! De tudja, hogy amint Ő győzött, úgy mi is győzni fogunk a hitnek az erejében.
Mert a mi oldalunkról nézve a hittel csodálatos erők ébredeznek bennünk. Ahogy az a hit megfogant, elültetődött bennünk, nőtt, erősödött, úgy bontakozott ki a hitből a legszebb erő, az öröm. A hallatlan öröm, hogy nem vagyunk bezárva itt a Földön, hanem kinyílt ez a teremtett világ, mint egy bimbó, mint egy rózsa, ki az Isten felé és illatot küld az örök életbe már, az élet illatát. Az öröm jár együtt a hittel. És különböző erők, a remény, hogy mi is odaérünk, és a szeretet, és ennek a háromnak az erejében emelkednek belőlünk a gondolatok, a szavak, az ima az Istenhez, hogy: „Atyánk!” És a Fiúhoz, hogy: „Urunk, Testvérünk!” És a Szentlélekhez, hogy: „Jöjj, töltsd be híveid szívét!” És emelkedik lelkünkből – mint ahogy az Úr Jézus megjövendölte – hogy akik hisznek Benne, azokban az Örök Életre szökellő forrás fog fakadni. Ez a forrás elindul és minden nap termi a cselekedeteket. Termi a szeretet gyümölcseit.
Ezt erősíti az Úr Jézus bennünk. Minden nap itt áll Ő a sírnál, ahogy az asszonyokat nézhette, az övéit nézhette, itt áll Ő, és néz bennünket és megjelenik köztünk az Eucharisztiában. És együtt – Ő és mi együtt – járjuk tovább az utat, amit Ő bejárt. Segít, hogy mi is ott legyünk, ahol Ő. „Atyám! Azt akarom, hogy ahol én vagyok, ott legyenek ők is.”
Ez az Igéje Istennek ma, az olvasmányokból. Ezt az Igét hordjuk magunkban, bontakoztassuk tovább.
Hogy mi volt a sorsa eddig bennünk Isten Igéjének és a hitnek, és mindannak, amit az Úr Jézus belénk ültetett? Csak Isten tudja és mi magunk, ha befelé nézünk, az életünkbe. Hogy milyen viharokon, küzdelmeken, fagyon és melegen és napsütésen kellett átmenni annak a belénk ültetett Igének. De itt van. Valamilyen állapotban itt van.
Kérjük a minket néző feltámadt üdvözítőt, hogy erősítse ezt az ültetést, erősítse Szent Lelkével ezt a húsvéti hitet, hogy mi is győzzünk, nemcsak a testi halálon, hanem győzzünk a bűneinken, a tökéletlenségeinken, az önzésünkön, a szeretetlenségünkön, mert ki kell lépni nekünk is az önzésünkből, meg kell halni magunknak az önzésünknek, hogy tudjunk szeretni és tudjunk Neki élni. Kérjük, vigyázzon a bennünk elültetett életre, segítse azt kegyelmeivel, szentségeivel termésre és kibontakozásra, a végső föltámadásra.
Függelék – a szentmise olvasmányai
ApCsel 10,34a.37–43
Péter így kezdte beszédét:
Ti tudjátok, mik történtek a Jánostól hirdetett keresztség után Galileától kezdve egész Júdeában.
Miképp kente fel az Isten a názáreti Jézust Szentlélekkel és hatalommal. S ő ahol csak járt, jót tett, meggyógyította az összes ördögtől megszállottat, mert vele volt az Isten.
Mi tanúi vagyunk mindannak, amit Júdea egész területén és Jeruzsálemben tett. Aztán megölték, keresztre feszítették,
de harmadnap feltámasztotta az Isten, és látható alakban megmutatta,
igaz, nem az egész népnek, hanem csak az Istentől előre kijelölt tanúknak, vagyis nekünk, akik ettünk és ittunk vele halálából való feltámadása után.
Megparancsolta nekünk, hogy hirdessük a népnek, és tanúsítsuk, hogy ő az, akit az Isten az élők és holtak bírájául rendelt.
A próféták mind tanúságot tesznek arról, hogy aki hisz benne, elnyeri nevében bűnei bocsánatát.”
1Kor 5,6b–8
Nem tudjátok, hogy egy kevés kovász az egész tésztát megerjeszti?
El a régi kovásszal, hogy új tésztává legyetek, aminthogy kovásztalanok is vagytok! Hiszen húsvéti bárányunkat, Krisztust feláldozták.
Ünnepeljünk tehát, de ne a régi kovásszal, sem a rosszaság és gonoszság kovászával, hanem a tisztaság és igazság kovásztalan kenyerével.
Jn 20,1–9
A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Észrevette, hogy a követ elmozdították a sírtól.
Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit kedvelt Jézus, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, s nem tudni, hova tették.”
Péter és a másik tanítvány elindult és a sírhoz sietett.
Mind a ketten futottak. De a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz.
Benézett, s látta a gyolcsot, de nem ment be.
Nem sokkal később Péter is odaért, bement a sírba és ő is látta az otthagyott gyolcsot
meg a kendőt, amellyel a fejét befödték. Ez nem a gyolcs közt volt, hanem külön összehajtva más helyen.
Most már a másik tanítvány is bement, aki először ért oda a sírhoz. Látta és hitt.
Eddig ugyanis nem értették az Írást, amely szerint föl kellett támadnia a halálból.
