Június 10., Úrnapja (B egyházi év)
Kedves Testvérek!
Hogy mi emberek mennyire meg tudjuk szokni a dolgokat, a környezetünket, megváltozott viszonyainkat! Még a pinceéletet is, az óvóhelyéletet is, meg a frontot is egy bizonyos fokig megszoktuk. A teremtett világhoz is hozzászokunk: a naphoz, holdhoz, csillagokhoz, növényekhez, tavasz, nyár, ősz váltakozásához, esőhöz, mennydörgéshez, virágokhoz, madarakhoz, állatokhoz. Valahogy lassan elfogadjuk ezt a világot. Csak néha ébredünk rá, hogy ez azért mennyire különös, mennyire csodálatos, bámulatos: a testünk, magunk, szellemünk, gondolkozásunk.
Talán ha visszagondolok az életemre, egyet nem tudtam soha megszokni. Gyerekkorom első találkozásától kezdve az Oltáriszentséggel: hogy templomba mentünk és fölmutatták azt a kis fehéret. Meg ahogy elsőáldozásra készültem, és magamhoz vehettem, meg ahogy a szentmisén, pappá szenteléskor újmisés koromban magam is mint pap ezt a titkot létrehoztam, a létrehozásában eszköz lehettem. Nem tudtam megszokni, és nem is tudom, és remélem, hogy nem is fogom soha megszokni az Oltáriszentséget, ezt az élő és éltető mennyei kenyeret, az élő kenyeret, amely a mennyből szállt alá.
Talán akarta is az Úr Jézus, hogy olyan ajándékot adjon benne nekünk, amellyel mindig meghökkent, mindig kényszerít a hitre, mindig késztet, valahányszor csak megyünk, és esszük ezt a kenyeret, hogy összeszedjük magunkat teljesen. Élő legyen a hitünk, reményünk, szeretetünk, csodálkozásunk. Ne szokhassuk meg soha. Mindig meglepő, megszokhatatlan, új legyen a szeretetében.
Ez a legjellemzőbb az Úr Jézusra itt az Oltáriszentségben most nekem.
Álmélkodunk, csodálkozunk – az egész Anyaszentegyház – minden nap.
A másik meg, amire ma gondoltam, hogy bennünk, emberekben, minél érettebbek leszünk, annál elevenebb a törekvés, hogy olyan egyszerűen kifejezzük magunkat, adjuk magunkat, vagy összefoglaljuk legalább magunkat, életünket: ez vagyok én. A művészi tehetséggel megáldott emberek alkotásokba próbálják egész magukat mindig jobban és jobban beletenni, megalkotni életük művét.
Valahogy így gondolom el az Úr Jézust, hogy Ő egész életén át melengethette ezt a gondolatát, szándékát. Tervezte, mindenféle emlékeztette Őt rá, megfelelő alkalmakkor aztán szinte félve előjött vele. Látni, hogy a nagy lépések az életében efelé irányulnak, hogy ebben Ő teljesen kifejezze magát, beletegye magát. Minél jobban közeledett a földi élete végéhez, annál inkább, és az utolsó estén sikerült, amit tervezett. Beletette magát a kenyérbe és a borba, létrehozta ezt a hallatlan nagy művet, amellyel örök emléket állított magának: élő, fölülmúlhatatlan emléket.
Az Ószövetségben mennyi minden volt külön: Ábrahám meghívása, Izsák áldozata, pátriárkák, az egyiptomi rabságból kiszabadító Mózes, aki vezette őket pusztai vándorláson, ott manna, ott vizet fakasztott a sziklából Mózes, ott a Sinai-hegy törvénye, aztán az ígéret földjének elfoglalása, Jeruzsálem, az áldozatok, az évi zarándoklatok, mind, mind, mind az ünnepek, a húsvéti bárány. Ezek betöltötték egy izraelita életét, és nem volt mindez egyesítve.
Most pedig az Úr Jézus egyetlen valóságban teljesen össze tudott foglalni mindent. Itt minden megvan, amit Isten mondani és adni akar. Még a szentmisének az a kettőssége is, amit az ige liturgiája meg az eucharisztikus liturgia jelent, az is egy az örök Ige, a kenyér és bor színe alatt: igeliturgia az Eucharisztia is, és Eucharisztiáról van szó az igeliturgiában is.
Úgy érzem, hogy Isten az Eucharisztiában valahogy egyesítette mindazt, amivel felénk kinyújtotta kezét, vagy közeledett. Óriási előkészületek előzték meg, maga a teremtés, a megtestesülés, a megváltás. Az Úr Jézus életében is szinte minden erre a titokra irányul, aztán egyszer végre létrejön. Szerepel benne a teremtett anyag színe-java a liszt formájában, a szőlő vére a bor formájában, minden öröm, minden emberi igény, szükséglet szerepel benne, és mintegy összefoglalója mindannak, amit Isten tesz: készül az emberrel való találkozásra, még a megtestesülésen túl is, mert itt nem ember-isten, hanem kenyér-isten lesz.
És viszont: mi emberek is ebben a titokban törekszünk egyesíteni mindent, a hitünket, a munkánk gyümölcsét, ahogy a fölajánlásban mondjuk: emberi munka gyümölcse mind a kettő, és körülvesszük a tőlünk telhető legkülönb dolgokkal, minden mesterség, minden művészet itt találkozik az Oltáriszentség körül. A nők finom hímző munkája, tisztaságszeretete, gondja, gondoskodása, az építőművészek leggyönyörűbb alkotásai, a szobrászoké, festőké, aranyműveseké. Most a modern technikának az eszközei is odatalálnak az Oltáriszentséghez.
Igazán zseniális az Úr Jézusnak ez a kedvenc gondolata, ahogyan azt megvalósította, ahogyan érlelődött benne és az élete végére, a kereszthalála előtt mindent bele tudott tenni ebbe az egyszerű kenyérbe. Itt van a teremtett világnak a színe-java, az anyag, a bor, itt van a megtestesülés titka, itt van a tanítása is, hogy legyünk a legkisebbek, ha nagyok akarunk lenni, itt van a megváltás titka is, az odaadottság, a szeretetből mindent odaadás.
Itt van az Atya felé fordult örök Ige. Az Atya minden igazi tisztelete, dicsőítése csak az Oltáriszentségen keresztül jut el a céljához.
Itt van a vőlegény, a jegyes, amint titokzatosan minden nap eljön menyasszonyával, az egyházzal találkozóra, hogy ébren van-e, várja-e, virraszt-e.
És amint a liszt szemecskék, a szőlőszemecskék nedve, a bor minden cseppje titokzatos módon Krisztushoz kapcsolódik, átmegy az Ő szent testébe, vérébe, ezáltal az Oltáriszentség előre jelzi a végső nagy titkot, amelyben majd az egész teremtett világ mint Krisztus teste jelenik meg. Az Atya által az ő Fiának készített gyönyörű öltözet, test valósul meg Isten országaként. Szem nem látta, fül nem hallotta. Itt tanít bennünket az Úr Jézus szeretetre, egymás szolgálatára.
Mindent összefoglalva, ugye bárhogy folytathatnánk is még ezeket a szempontokat, megvallom, tegnap este elővettem Nemeshegyi atya (Nemeshegyi Péter SJ – a szerk.) lelkigyakorlatából azt a kazettát, amelyen az Oltáriszentséget mint tudós teológus tárgyalja. Csodálatos szép szempontokat hoz föl. Ott van a lakomának a szempontja is, hogy ezzel a kenyérrel, ezzel a vendégséggel tulajdonképpen egyesít bennünket, az egyház nagy egységének is a kifejezője lesz, az ökumenikus mozgalom is akkor éri el célját, amikor a különböző keresztények, ágazatok majd az Eucharisztiában találkoznak. Egymás eucharisztiáját vehetik.
Ott van az öröm, a hála, ott van a borral és a kenyérrel, a lakomával mutatva a mi örök boldogságunk, hogy ilyen formában, ilyen ujjongó öröm formájában akarta Jézus megörökíteni magát. Vendégség formájában, amelyre nem jöhet el az, akinek a másikkal nincs rendezve a kapcsolata. Ezzel kényszerít bennünket is szinte napról napra, hogy egymásnak megbocsássunk, egymással kibéküljünk, megengesztelődjünk.
Sok szempontot hoz föl Nemeshegyi atya, tudományos, szellemes meglátásokat, amiket a teológusok két évezred során összegyűjtöttek. Nem lehet fölsorolni mind, mert ítélet napjáig sem fogjuk kimeríteni azt a gazdagságot, amit az Úr Jézus ebbe az egyszerű megoldásba, kenyér és a bor titkába belerejtett.
Csak egyet szeretnék ezen az ünnepen, Úrnapján még a drága testvérek figyelmébe ajánlani, aláhúzni, hangsúlyozni: amint Isten a maga részéről ide mindent beletett, úgy mi is naponta ezzel a lelkülettel jöjjünk ide. Mindent tegyünk bele minden szentmisébe és szentáldozásba. De nemcsak akkor, amikor szentmisére, szentáldozásra jövünk, hanem egyáltalában. Mivel itt maradt köztünk, ne szokjuk meg ezt a nagy titkot, nem szokhatjuk meg, hanem áldozzunk oda mink is mindent szeretetből, vigyük oda gondolatainkat, leleményességünket, találékonyságunkat, törekvéseinket, áldozatainkat, szenvedéseinket. Ő elment egész a végletekig, a halálig. Mi se féljünk. Úgy vagyunk itt, hogy elmegyünk a halálig, de ezt a halált is, a gyöngeségeinket, szenvedéseinket is odaadjuk Neki.
Engesztelődjünk ki iránta, és viszonozzuk ezt a kimondhatatlan szeretetet minden nap vele szemben is, meg egymással szemben is. Hogy majd aztán, mikor lehullik a fátyol a titokról, és majd a valóság, ennek a titoknak az eredeti valósága jelenik meg, és annak részesei leszünk mint lisztszemecskék, szőlőszemecskék összegyűjtve a földi szántóföld barázdáiból, hogy akkor majd Isten és ember egymásra találva, ujjonghassunk és ünnepelhessük az örök Eucharisztia titkát. Amen.
Függelék – a szentmise olvasmányai
Kiv 24,3–8
Mózes ezután lejött, kihirdette a népnek az Úr minden szavát és minden parancsát. Az egész nép egy szívvel felelte: „Az Úr minden szavát megtartjuk, amelyeket hozzánk intézett.”
Ezután Mózes az Úr minden törvényét leírta. Másnap reggel a hegy lábánál felállított egy oltárt és tizenkét emlékoszlopot, Izrael tizenkét törzsének megfelelően.
Azután megbízott fiatal izraelitákat, hogy égőáldozatot mutassanak be, és fiatal bikákat ajánljanak fel az Úrnak közösségi áldozatul.
Mózes pedig vette a vér felét, és áldozati csészékbe öntötte, a vér másik felét az oltárra hintette.
Utána vette a szövetség könyvét és felolvasta a népnek. Ők kijelentették: „Amit az Úr parancsol, azt követjük és megtartjuk.”
Erre Mózes vette a vért, meghintette vele a népet és így szólt: „Ez annak a szövetségnek a vére, amelyet az Úr ezen feltételek mellett kötött veletek.”
Zsid 9,11–15
Krisztus azonban a ránk váró javak főpapjaként jött el, s belépett abba a nagyobb és tökéletesebb sátorba, amelyet nem ember keze alkotott, vagyis nem ebből a világból való.
Nem a bakok vagy borjak vérével, hanem saját vérével lépett be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök megváltást szerzett.
Ha ugyanis a bakok és bikák vére meg az üsző hamva a tisztátalanokra hintve külsőleg tisztává teszi őket,
mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől Krisztus vére, aki az örök Lélek által saját magát adta tiszta áldozatul az Istennek, hogy az élő Istennek szolgáljunk.
Ezért ő új szövetség közvetítője. Előbb azonban a régi szövetség korában elkövetett bűnök megváltásáért el kellett szenvednie a halált, hogy a meghívottak elnyerjék az örökké tartó örökséget.
Mk 14,12–16.22–26
A kovásztalan kenyér első napján, amikor a húsvéti bárányt fel szokták áldozni, tanítványai megkérdezték: „Mi a szándékod? Hová menjünk, hogy megtegyük az előkészületeket a húsvéti bárány elköltéséhez?”
Erre elküldte két tanítványát: „Menjetek a városba! - mondta. - Ott találkoztok egy vizeskorsót vivő emberrel. Szegődjetek a nyomába,
aztán ahová bemegy, ott mondjátok meg a házigazdának: A Mester kérdezteti, hol van az a terem, ahol a húsvéti bárányt tanítványaimmal elfogyaszthatom?
Ő majd mutat nektek egy vánkosokkal berendezett tágas emeleti helyiséget. Ott készítsétek el.”
A tanítványok elmentek, s a városba érve mindent úgy találtak, ahogy megmondta, s el is készítették a húsvéti vacsorát.
Vacsora közben kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és ezekkel a szavakkal adta nekik: „Vegyétek, ez az én testem.”
Majd fogta a kelyhet, hálát adott, odanyújtotta nekik. Mindnyájan ittak belőle.
Ő pedig így szólt: „Ez az én vérem, a szövetségé, amely sokakért kiontattatik.
Bizony mondom nektek, hogy nem iszom többé a szőlő terméséből addig, amíg majd az újat nem iszom az Isten országában.”
Ezután elimádkozták a hálaadó zsoltárt, és kimentek az Olajfák-hegyére.
