Augusztus 12., évközi tizenkilencedik vasárnap, helyettesítő szöveg (B egyházi év)
(Erre a vasárnapra nincs az archívumban prédikáció.
Helyette egy 1987-ben, Anthony de Mello könyve alapján tartott,
Ábrahámról szóló lelkigyakorlat második részletét közöljük.
További részek: 1. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11.)
2. Ábrahám félelmei
Ábrahám olyan gyarló ember volt, mint mi. Most nem a nagy jelenetekről elmélkedünk. Nem azokat vonjuk be az elmélkedéseinkbe, a találkozást Istennel, az áldozatát, a közbenjárását Szodomáért, Gomorráért, és így tovább. Inkább a mellékes jelenteket nézzük meg. Ahogy ott van az egyiptomiaknál.
Le kell mennie Egyiptomba, mert éhínség van Júdeában. És hát meg kell élni valamiből. Az életéért az ember mindent megtesz: lemegy Egyiptomba. És ott vannak a félelmek: mi lesz ott? Megölik a felesége miatt az egyiptomiak. Úgy látszik, voltak ilyen hírek az akkori „újságokban", meg a „rádióban", meg „tévében": beleültették ezt a félelmet.
Tehát ez a félelme a környezetétől, az éhínségtől, az egyiptomiaktól. A 20. fejezet első 18 versében, Gerár földjén hasonlóan.
Majd aztán ott van a másik félelme a családon belül: a feleségétől is tart. Nem tudom, milyen lehetett Sára, de nem akart vele összeütközésbe kerülni. És Sára javaslatát elfogadta. Noha az Úr megígérte, hogy ne féljen, gyermeke lesz, mégis hallgatott Sárára. Hátha mégse lesz gyermeke... Legalább próbálkozzon, hogy valakit támaszt Ágártól, hogy a család megmaradjon.
Ezekből a félelmekből látjuk, hogy Ábrahám ugyanabból a fából volt faragva, mint mi. Méghozzá annak ellenére, hogy ilyen nagy ismeretei voltak Istentől és Istenről, és ígérete volt Istentől, és Isten megnyugtatta, hogy ne félj, veled leszek.
Tehát elsősorban azt látja itt az ember, hogy fokozatosan, lassan szivárgott bele Ábrahám egyéniségébe, életébe az, amit hitt, amit a hite oldaláról kapott. És ez nagyon segít nekünk is. Megvallom, nekem egyénileg ez a legfőbb problémám: nem hat át az, amiről meg vagyok győződve, hiszem, tudom. És képes vagyok elfelejteni, más környezetben fölvenni annak a környezetnek a magatartását. Nem jön velem. Még mintha idegen volna tőlem az, amit pedig lelkem mélyéből hiszek és vallok. Nem hat át. Nem rendeződtem át az utolsó porcikámig. Ami pedig vagyok. Vagy gondolom, hogy vagyok.
Azt mondja Martini, hogy a félelem gyökere az emberi világon belül – a végső alapja a mi félelmeinknek – a haláltól való félelem. Ez a szolgai félelem Isten felé. A halálon keresztül, a halál jelenlétén, ittlétén keresztül Isten felé is kihat a félelmünk. Nemcsak a haláltól félünk, hanem a halálon keresztül Istentől is.
Tehát ezzel tudnak bennünket legjobban sakkban tartani. Mindenféle diktatúrák is, meg földi hatalmak. Emberi vélemények, támadások, kritikák, fenyegetések. Ilyen szempontból egy kicsit előbbre rukkoltam, amikor túlestem az első börtönélményen, a letartóztatás élményén. Az valami borzasztó volt. Égszakadás, földindulás, amikor először eltűntem a föld színéről, Eger utcájáról. Azt hittem, összeomlik a világ. És persze a félelmeket növelte az, hogy hallottam ilyenekről: hogy megkínoztak valakit, hogy gyötörtek, mire kényszerítettek és így tovább. Mindszentyről is kiszivárgott már lassan az, hogy mit csináltak Vele az Andrássy út 60-ban.
És ezek mind ott voltak előttem. Teljesen eltűnt számomra Isten gondviselése, Isten hatalma; hogy szeret, hogy vigyáz rám. Lassan ezek előjöttek az életemben – és észrevettem, hogy milyen kimondhatatlan nagy jót tett velem.
Vegyük sorra ezeket a félelmeket.
2.1. A külvilágtól való félelem Ábrahámnál. Mind a két helyen, Egyiptomban, meg Gerárban is. Elhallgatja, hogy Sára a felesége. Csak azt vallja, hogy az unokanővére. Később majd Izsák is ugyanezt csinálja ott Gerárban. A Szentírás háromszor említi ezt a szituációt. És annyira már ismerem a Szentírást, hogy rájöttem, hogy amit háromszor mond a Szentírás, azt nagyon hangsúlyozni akarja. Az Úr Jézus háromszor hozta elő az apostoloknak a szenvedését. Aztán Péter tagadása is háromszori. Ezek a hangsúlyozásnak a számai. Az már a végrendelet erejével szilárd, amit háromszor mond valaki.
Ha beleéljük magunkat, milyen szűk még Ábrahámban az a hely, ahol helyet foglal az élete középpontjában az Isten ígérete, az Istenhez fűződő élménye... mennyire nem terjed ki az élet fölvetődő problémáira! És milyen kis megoldást választ! Hogy mibe bonyolódik! Ellentétbe kerül azzal az ígérettel, amit Isten tesz neki, hogy „Ne félj! Veled leszek!" Arra nem épít. Csak fél: biztosan megölnek. Nem félik Istent. Biztosan megölnek a feleségem miatt.
Mi is hányszor jutunk ellentétbe saját hitünkkel! Úgy elmegyek egy templom mellett, mintha nem volna ott az Oltáriszentségen keresztül a föltámadt Jézus Krisztus. Szóval a hit nem járja át az embert. Ilyen szempontból megnyugtató, hogy Ábrahám is ilyen fából volt.
És aztán emberileg is... Kész volna odaadni Sárát, a feleségét? Hogy képes ilyenre? Persze a védekezési ösztön. Ilyen alkalmakkor. Mikor elemi erejű éhség tör ki. Elemi erejű veszedelem fenyegeti az életét, hogy éhen hal. Lemegy Egyiptomba. De ha lemegy Egyiptomba, megint csak elemi erejű a félelem... az életem! Megölnek! A körülmények hatása alatt így védekezik. Azt gondolja, legalább az élet maradjon meg.
Beszorul egy logikai körbe: ha nem adom oda, akkor elveszik. Úgyis elveszik. És még meg is ölnek. Ha odaadom, akkor legalább életben maradok. Micsoda logikus! És nem hazugság, amit mond. Finom keleti kibúvó. Most beleképzeljük magunkat Ábrahám helyzetébe és talán eszünkbe jut egy pár hasonló helyzet a mi életünkből is. Meg kell értenünk azokat, akik az utóbbi évtizedek során azt választották: nem megyek templomba. Pedagógusok: nem megyek templomba. Élni kell. S az államra vagyok utalva. Most az állam ilyeneknek a kezében van. Kifelé tulajdonképpen ezt vallom, befelé megtartom a hitemet. Tiszta ábrahámi szituáció. Mi meg talán azt gondoljuk: „Ezek a pedagógusok! Hogy elárulták a hivatásukat meg az ifjúságot! Eszközül odaadták magukat a párt által kisajátított államnak, ami nem jogos, mert az államnak nem kell hogy világnézete legyen. Az nem arra való. Az a közjó munkálására való: ez teljes visszaélés az állammal." Lehetett volna így okoskodni. De hát gyakorlatilag mégiscsak mindent tudott fogni, mindent tudott ellenőrizni. Voltak, akik mégis megtalálták az útját, hogy éreztették a rájuk bízott gyerekekkel, hogy nem úgy van, mint ahogy a szavak, meg könyv mondják. Így megértésre jutunk ebből az esetből: megértjük Ábrahám magatartását, amikor belekerült ebbe a szorítóba.
Isten viselkedését is látjuk: nem utasítja el Ábrahámot. Mondhatná: „Neked adtam azt a nagy ígéretet és te ilyen gyáva vagy? Szégyellem magam. Majd mást választok." Nem. Isten szemet huny Ábrahám gyöngesége előtt.
Nagyon rokonszenves, hogy Isten ilyen. Így mer megmutatkozni a Szentírásban, hogy Ő ezzel mintha nem is törődne. Azért egy kicsit humoros, hogy a fáraótól jön a figyelmeztetés: „Így tettél velem? Ilyen veszélyes helyzetbe sodortál! Nem árultad el!" És visszaadja neki Sárát. Humoros ez a Jóisten részéről: akiktől félt, hogy nem félik az Istent és megölik majd, azokról kiderül, hogy mégis félik az Istent.
Miért bocsátja el, adja vissza a fáraó? Mert komoly becsületérzés és emberi igazságosságérzés van benne: „micsoda bajba sodort volna, ha ilyen borzasztó jogtalanságot csinálok?"
Ezt is nagyon jó tudomásul venni, átelmélkedni. Ennek alapján a Jóistent meg tudjuk szeretni. Külön. Te ilyen vagy? Tényleg? Mennyei Atyám!
Viszont azért ne menjünk át a másik végletbe. Mert míg Ábrahám ilyen, addig a lelki fejlődésében, lelki életében elakadt. Ez ilyen kátyú vagy zsákutca, ebből ezen az úton tovább jutni Istennel szemben nem lehet. Csak a teljes Istenre hagyatkozás, és az Istennek való teljes odaadás visz tovább bennünket, mint ahogy majd Ábrahámot is. Nemcsak jóvátette ezeket a gyöngeségeit, hanem változott is a továbbiak során. Megváltozott a magatartása. Majd jönnek a nagy jelenetek, amikor látjuk, hogy eljutott az Isten iránti teljes bizalomra, hitre és önátadásra.
2.2. Ábrahám félelme otthon. Arra is vonatkozik Istennek ez a megértő szemet hunyása. Ábrahám szabású emberek vagyunk és családban élünk: előfordulhat, hogy az egymás iránti szeretet miatt valamiből engedünk. Engedünk a meggyőződésünkből, engedünk valami magasabb rendű magatartásból. Mint Ábrahám Sárával szemben. Hogy Isten megváltoztatta a nevét is. Hogy Ábrámról Ábrahámra, sokaság atyjára. Hogy benne legyen a nevében is az ígéret, amit kapott. Sárának meg fejedelemasszony: Sárai.
És mégis: Ábrahám tart Sárától és elfelejti, hogy milyen ígéretnek a birtokában van. Mintha nem kapta volna azt az ígéretet, és átveszi Sára félelmét. Nagyon reális ez. A két lábbal a földön álló Sára – hogy legalább utódja legyen – átengedi számára feleségnek Ágárt. És Ábrahám belemegy. Az Isten iránti bizalmával ez ellentétes. Szóval ott látja az ember a viselkedésében ezt az ellentmondást. Miért nem tudott bízni az Istenben? Hogy fogadta el ezt az ígéretet? Hogy vette? Hogy szerepel az benne?
Itt térhetünk át a magunk eseteire: talán bennünk nem lehet annyira kimutatni, hogy valami súlyos bűnt követtünk el, megtagadtuk a hitünket... de ellentmondások vannak a mi életünkben is. Rendezetlenségek. Életmódunkban, választásainkban. Ösztöneink kiszolgálása terén. A hitünk élése meg gyakorlása terén. És vessük föl. Ábrahám helyében mit tettem volna?
Talán imádkoztam volna: Uram, adj erőt erre vagy arra? Vagy kibúvót kerestem volna? Vagy azt mondtam volna tényleg, hogy „Egy életem, egy halálom, Isten megígérte, hogy megtartja. Gyerünk! Vakon bele!" Nagy kérdés. Kényes kérdés. És azt hiszem, hogy nem tudtunk volna mi sem másképpen cselekedni, vagy valami épkézláb döntést megtalálni. Nem tudhatja az ember.
Amikor a teológiát kezdtem, abban az évben az a kurzus volt, hogy az ember erkölcsi erői meddig terjednek. A kegyelemről szóló kurzus volt. Volt egy tétel, amely kimondta mint teológiai tételt, ami az Egyház tanításához tartozik, hogy nekünk, embereknek nincs elegendő erkölcsi erőnk arra, hogy huzamosabban az Istentől az életünkre érvényes léttörvényeket, parancsokat megtartsuk. Nincs nekünk annyi erőnk magunknak. Csak Istennek ezen túlmenő segítségével vagyunk képesek az erkölcsi törvényt megtartani. Vagyis mi magunkban félemberek vagyunk. Csak Isten segítségével együtt vagyunk képesek egész emberek lenni. Mint a kisgyereknél: egy kisgyerek életképtelen magában. Csak a szüleivel együtt életképes.
A gyöngeségünk egyik forrása a félelmünk.
(További részek: 1. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11.)
