Augusztus 26., évközi huszonegyedik vasárnap, helyettesítő szöveg (B egyházi év)
(Erre a vasárnapra nincs az archívumban prédikáció.
Helyette egy 1987-ben, Anthony de Mello könyve alapján tartott,
Ábrahámról szóló lelkigyakorlat negyedik részletét közöljük.
További részek: 1. 2. 3. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11.)
Tehát ilyen szövetségkötő áldozatról van itt szó. És roppant érdekes ez az áldozat.
„Ismét szólt hozzá. Én vagyok Isten, aki kihívtalak a káldeai Úrból. Hogy ezt a földet adjam birtokodul. Ő így válaszolt. Uram, Istenem. Miből tudom meg, hogy birtokolni fogom ezt? Erre megparancsolta neki. Hozz egy hároméves üszőt, egy hároméves kecskét, egy hároméves bakot, egy gerlét és egy galambot! Amikor odahozta Neki ezeket az állatokat, középen átvágta őket, s a két felet egymás mellé állította. A madarakat azonban nem vágta szét. Akkor rablómadarak szálltak a testekre, de Ábrahám elűzte őket. Amikor a nap lenyugodott, Ábrahámot mély álom fogta el és nagy félelem szállta meg. Ő azonban így szólt Ábrahámhoz. Tudd meg, hogy nemzetséged idegen lesz az országban. Szolgálni fognak nekik, azok pedig elnyomják őket négyszáz esztendeig. De én megítélem azt a népet is, amelynek szolgálniuk kell. Akkor javakban bővelkedni fognak. Te azonban békében térsz meg atyáidhoz és magas korban temetnek el. A 4. nemzedékben térnek ide vissza, mivel az amoriták bűne még nem teljes. Mikor a nap lenyugodott és beállt a sűrű sötétség, füstölő kemencéhez és égő fáklyához hasonló valami ment végig ezek között a darabok közt."
Tehát Isten Ábrahám hitét alkalmazza Ábrahám körülményeire. Az áldozat és az új szövetségkötés már Kánaán földjén történik, ahova eljutott Ábrahám. És aztán meg is nézi azt, végig bejárja azt a földet.
És ami egészen szokatlan: mind a két szövetségkötő félnek át kellett menni a félbevágott állatok között. De itt csak Isten megy át – a fénylő fáklyában. Ábrahámról nem mondja, hogy átment. Tehát azt mutatja, hogy Isten a szövetséget véglegesnek veszi. Fölbonthatatlannak.
Ábrahám részéről viszont ez nincs még meg. Az utódai újra és újra megszegték a szövetséget. Tudjuk a szövegtörténetből, hogy ezt csak a babiloni fogság után, átdolgozva írták le. Gondolom, úgy vették be ezt a jövendölést utólag a leírók, hogy már érezték: nem lenne hiteles, hogy Ábrahám is átment. Ábrahámban ők magukat látták: a héber szemlélet szerint az ősben teljesen magukat érezték. Nem merték belevenni, hogy a szövetség végleges, hogy ők is hűek, mint az Isten. Már a babiloni fogság után voltak. Az volt a zsidóság számára a történelem legdöntőbb tapasztalata és élménye. Akkor világosodott meg előttük, hogy az Istennel kötött szövetség mekkora, mit jelent. Akkor adták át magukat Istennek igazán. Akkor születtek az Ebed Jahve énekek, Deutero Izajásnak ez a csodálatos négy himnuszféle, versben megfogalmazott megváltóképe. Akkor jöttek rá, hogy a megváltó nem valami nagy hatalom lesz, hanem nem lesz szépség, leköpik, és a népe bűneiért lesz áldozat, érte fog nekik megbocsátani Isten.
Ezzel az áldozattal erősíti meg tehát a szövetségkötést – és ez a szövetség is csodálatos. Ez a nép egész életében valahogy ebből él: akármennyire vétkeztek, hűtlenek voltak, mégis az összes nép közül őket választotta Isten szövetségesül, és velük kötött szövetséget. Ők az üdvösség tervében Isten részéről visszavonhatatlanul benne vannak.
Most próbáljuk alkalmazni magunkra mindazt, amit Ábrahámnál láttunk. Ábrahám sem más, mint üzenet Isten részéről: az egész élete bennünk is megtalálható. Nekünk is szükségünk van újabb és újabb ösztönzésre, indításra, élményre, hogy a hitünk ne kopjon el, hanem erős legyen, és élet épülhessen rá.
Érdekes, hogy az első megszólításnál a hang, a jelleg parancsoló. „Menj, hagyj el mindent..." és így tovább. A másodiknál a biztatás, a megértés, a kímélet domborodik ki, nem a parancs. Életünkben mi is úgy vagyunk, van szakasz, amikor inkább a parancsok állnak előtérben, de aztán van szakasz, amikor valahogy közelebb kerülünk Istenhez: fölfogjuk az ő biztatását, megismerjük, hogy ő megértő Isten, szerető Isten és akkor már a parancs háttérbe húzódik. Ez segít bennünket.
Aztán az is látható az egészből, hogy Isten a teremtéstől valami egészen különböző dolgot tett Ábrahámmal. Szabad akaratának, szabad tetszésének, szeretetének titka ez: elindít egy népet, Ábrahám egy történelmet kezd, egy népnek a történelmét, és azon a történelmen túl, annak a magvában szerepel az ő igazi terve.
4. Beszélgetés Ábrahámmal
Tegyünk föl Ábrahámnak három kérdést.
Az első: Hol tartottál az életedben, amikor először ért el az Isten szava? Ábrahám erre azt mondja: Vagyonilag jól álltam; vallásos, kiegyensúlyozott ember voltam; igaz, hogy nomád, vagyis nem volt földem, ahol letelepedjek. Tárák fia, Nátor és Árán a testvérem, hárman voltunk, Áránnak a lányát, Sárait vettem feleségül, aki meddő volt. Amikor Isten igéje hozzám szólt, akkor gyermekem nem volt, földem nem volt, sem kilátásom utódra. Utód, vagyis jövő nélküli ember voltam.
A második: Mit vártál Istentől te, egy földtelen, gyermektelen ember? A válasz: Nulla ponton voltam, tulajdonképpen azt vártam, amit ő mondott, csak ő sokkal nagyobb távlatban ígérte nekem azt, amit vártam. Földet meg utódot vártam volna, ami az életemnek értelmet ad.
És a harmadik kérdés: Ténylegesen mit adott Isten ígérete? Ábrahám válasza: Minden elképzelést felülmúló, nagyvonalú, ajándékozó az Isten. Országnyi utódot, országnyi földet ígért, határtalan távlatokat, sőt azt is ígérte, hogy az egész emberiség üdvösségére kihatással lesz mindez. Hitben tehát megnyitotta előttem Isten egész országát.
Ha összehasonlítjuk a magunk helyzetét és hitét Ábraháméval, akkor érdemes azt is fölvetni, hogy mi milyen ígéretet kaptunk. Mi már az Újszövetség gyermekei vagyunk: vajon hogyan módosult az evangélium, az örömhír, Isten ígérete számunkra?
Végigvehetjük az Evangéliumból azokat a részeket, ahol Isten, Krisztusunk részéről szintén ígéretek és válaszok vannak.
Amikor Jézus az első testvérpárokat meghívja, hogy „jöjjetek utánam", elhangzik az ígéret is: „emberek halászaivá teszlek benneteket". A felelet: tüstént elhagyták hálóikat, követték őt. Ennek a résznek a szerkezete nagyon hasonlít ahhoz, amikor Ábrahámmal beszél Isten. Sőt: a válasz túlmegy Ábrahám válaszán. Hiszen Ábrahám vitte mindenét. Az Újszövetségben ezek még a hálóikat is otthagyták és úgy követték. Márk kihangsúlyozza, hogy az Újszövetség nagyobb, mint az Ószövetség. Teljes, totális az elszakadás, legalábbis ami az apostolokat és a közvetlen tanítványokat illeti. De szerintem ez minden keresztényre kiterjed.
Mert az Úr Jézus azt mondta: mindaz, aki utánam akar jönni, ha nem hagyja el mindenét, amije van, nem veszi fel keresztjét és nem követ engem, nem lehet a tanítványom. Tehát egy bizonyos elszakadás mindattól, amit ez a föld nyújthat. Bizonyos elszakadás mindegyikünknek nélkülözhetetlen. És Isten el is vezet bennünket – ha máskor nem, a halál pillanatában – a totális elszakadásra.
Zarándokló, vándorló nép vagyunk, ebben is hasonlítunk Ábrahámhoz. A földi életünk – akárhogy vesszük – egy bizonyos szakasza a létnek. Az Úr Jézus hirdette az evangéliumot: itt az Isten országa, térjetek meg. Ez is mindnyájunknak adott örömhír: beléphetünk Isten országába. A föltétel az, hogy megtérjünk.
A megtérés tulajdonképpen a bizonyos értelemben vett totális leértékelése a földi értékeinknek – és fölértékelése az Isten országának.
Egyszer megláttam a magam számára, hogy mit jelent az, mikor az Úr Jézus azt mondja, hogy itt az Isten országa. Fölötlött előttem, milyen lenne, ha nem lenne itt az Isten országa, ha a föld zárt lenne, ha a teremtésbe Isten országa nem lépne be. Abba a teremtésbe, amelynek mi vagyunk a tetején. Akkor a halál árnyékországában élnénk – és onnan távoznánk. Fölbukkanok a földön, aztán megnyílik a föld, elnyel, meghaltam: sötét, kilátástalan helyzet lenne a teremtett világ.
De ha Isten országa bejön, tehát megnyílik ez a zárt földi létünk, egy óriási váz, minden egyszerre megváltozik, akkor már a születés és halál is egészen más lesz. Így éltem meg a nyolc boldogságot. Itt az Isten országa: akkor boldogok még a szegények is, akiknek nincs ebből a földből semmijük. Övék az Isten országa! Minél szegényebb, annál inkább övé az Isten országa! Mert ha valaki gazdag, akkor a gazdagság betölti az Isten országa helyét, Isten helyét benne. És így tovább... Még ha sír is, még ha üldözik is, akkor is: nem érdekes. Isten országa itt van: az örök támasz.
Tehát ezek a mi ígéreteink, a nekünk szóló örömhírek. Egy csomót még fölsorolok: jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet cipeltek, én elrendezlek benneteket, és nyugalmat talál a szívetek. Az is örömhír, evangélium. Az egyes mozzanatok mind kibontakozhatnak: milyen lesz a mi elszakadásunk, a mi szegénységünk?
Végül, mindent összefoglalva, az Ábrahámnak tett ígéretet átelmélkedve azt kell megállapítanom, hogy a magvában Jézus Krisztus van. Amint az Úr Jézus azt mondta, hogy látta az én napomat és örvendett és ujjongott. Tehát Jézus Krisztus a tulajdonképpeni ígéretünk és örömhírünk. Mégpedig ahogy Szent Pál mondja: aki meghalt és él; Krisztus, aki meghalt és föltámadt. Ez van az Ábrahámnak tett ígéret titkában, mélyében. Ábrahám ezt látta valahogy meg, és ez örvendeztette meg őt, és ez adta az életének az igazi biztonságát, kiegyensúlyozottságát, örömét.
Ilyen szempontból teljesen azonos talajon vagyunk Ábrahámmal. Nekünk is ember-természetet nyert Isten mindenütt. Benne kapunk meg minden áldást. Jézus Krisztussal kapcsolatba kerülni, szeretni, követni, beszélgetni vele, megtalálni őt, amennyire ebben a földi életben lehet: ez az igazi válasz a részünkről. Próbáljuk ezt a hosszabbra nyúlt, nagyobb és döntően fontos mozzanatot Ábrahám életéből átimádkozni, átelmélkedni, és ennek valahogy kellő csöndet biztosítani életünkben. Érezzük, hogy mennyire mink vagyunk Ábrahámban lerajzolva a Szentírásban.
(További részek: 1. 2. 3. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11.)
