Szeptember 23., évközi huszonötödik vasárnap, helyettesítő szöveg (B egyházi év) (1987)
(Erre a vasárnapra nincs az archívumban prédikáció.
Helyette egy 1987-ben, Anthony de Mello könyve alapján tartott,
Ábrahámról szóló lelkigyakorlat hetedik részletét közöljük.
További részek: 1. 2. 3. 4. 5. 6. 8. 9. 10. 11.)
6. Ábrahám imái
Kánaán lakói azt mondják Ábrahámról, hogy „ő próféta, imádkozzék érted, hogy életben maradj" (Ter 20,7b). Így beszéltek róla az idegenek, mert az ő megjelenése, ahogyan köztük élt, az ezt a benyomást tette rájuk: próféta.
Különben kevésszavú ember Ábrahám. Amit hoz róla a Szentírás, az nagyon tömény.
6.1. Ábrahám imájában az első fokozat éppen ez: a hallgatás imája. A csönd imája. Figyelés Istenre, aki szólt. Mert Isten szólt Ábrahámhoz. Ha Isten szól Ábrahámhoz, az azt jelenti, hogy Ábrahám a figyelés állapotában van. Ő az Istenre figyelő ember. A csönd embere. Az életet tudja figyelni, a dolgokat tudja figyelni, és nagyon komolyan veszi azt, ami Isten felől jön, és meg tudja különböztetni, hogy mi jön Isten felől és mi csak a saját elgondolása.
Ábrahám boldog, ujjongó ember: hallatlanul gazdag életet jelent, ha valaki meghallja Isten szavát, megkülönbözteti az életében, és mindennek fölébe teszi. Felülemelkedik mindenen, mert mindenen keresztül megérzi Isten szavát.
6.2. Ábrahám imájának második fokozatát akkor látjuk, amikor már ott tart, hogy megkülönbözteti, mi jön Istentől, és mit mond neki. Istennel való párbeszédében látjuk meg a második fokozatot: a panasz, illetve a sírás imáját.
Miért nem sietsz, Uram, segíteni? – mondja a zsoltár. Vagy amit Ábrahám mond a 15. fejezet 2. versében: Uram, Istenem, mit adhatsz Te nekem? Hiszen gyermek nélkül maradtam. Ez a panasz, ez az őszinte, egyszerű panasz: Magyarázd meg nekem, miért teszel így, miért megy az én életem úgy, ahogy most megy?
Vagy aztán a másik: a sátorban térdre borul és nevet. Hát ez fantasztikus jó eset! Térdre borul és nevet. Hogy ó, hogy nekem utódom lesz... legalább Izmael éljen, aki már itt van... Lehetetlen, amit mondasz, hogy nekem, 100 éves vagyok, és a feleségem élőhalott. Lehetetlen, miket mondasz itt... Pazar jó jelenet! Eszembe jut róla az, amit az angyali üdvözletnél mond Mária: hogy lehet ez, én férfit nem ismerek... hogy lehet az, hogy pont engem választott Isten, hogy édesanyja legyek a Megváltónak?
A zsoltárok tele vannak panaszimákkal. „Miért vagy, én lelkem, szomorú..." és így tovább. A panaszima föltételezi, hogy valaki Istennel már egészen otthonos baráti kapcsolatban van.
6.3. A Teremtés könyvének 18. fejezetében olvasunk a közbenjáró imáról. A mambrei tölgy alatt zajlott Ábrahám alkuja Istennel. Szerzőnk itt szövegkritikai megjegyzést tesz: jahvista a szöveg, vagyis egy későbbi papi csoportnak az átdolgozása, keze nyoma látszik rajta. Ugyanis az addigi tradícióban elfogadták mint teológiai véleményt, hogy ha egy város üdvözüléséről vagy elkárhozásáról van szó, akkor Isten a szerint jár el, hogy van-e benne annyi igaz, amennyi gonosz, mert akkor az igazakért megkegyelmez a városnak. Ez volt az Isten igazságosságáról akkoriban a fölfogás. Itt viszont egy egészen más, teljesen újszövetségi fölfogás bukkant föl; ezért harcol Ábrahám.
A helyzet az, hogy Lót és a családja ott van Szodomában. Ábrahám pedig megtudja, hogy nagy csimm-bumm jön Szodomára és Gomorrára: Isten maga mondja neki, hogy nem titkolhatja Ábrahám előtt, hogy mit akar tenni. De Ábrahám hozzátartozója, fia is ott van.
A kiindulás az, hogy Isten barátként beszél, úgy mondja, hogy nem titkolhatja el a szándékát. Vagyis a kezdeményező nem is Ábrahám. Isten úgy beszél, mint aki nem tudja magában tartani a dolgot, mint aki úgy érzi, a barátja előtt mindenképpen föl kell tárni azt, amit tenni készül. Tehát Ábrahám itt nem önmagában van jelen, hanem már mindjárt az alku elején úgy szerepel, mint annak a nagy nemzetnek a képviselője, aki majd utána jön, és mint aki az ígéret megvalósulását hordozza. Ő a megváltás „ügyvivője", Isten megváltó tervének szószólója. Aki most még egyedül van, mégis mintha már a nagy nép is jelen lenne őbenne.
Így zajlik le az alku, amelynek során észrevehetünk bizonyos elveket. Olvassuk el.
„A férfiak elindultak és Szodoma felé vették útjukat. Ábrahám velük ment, hogy elkísérje őket.
Akkor az Úr így szólt: »Titokban tarthatom-e Ábrahám előtt, amit tenni készülök?
Ábrahám ugyanis nagy és erős néppé lesz, s általa nyer áldást a föld minden népe.
Arra szemeltem ki, hogy fiainak, majd pedig házanépének megparancsolja: Járjatok az Úr útján jogot és igazságosságot gyakorolva, hogy az Úr megadhassa Ábrahámnak, amit ígért neki.«
Ezért az Úr így szólt: »Szodoma és Gomorra miatt tetéződött a panasz, és bűnük nagyon súlyos.
Lemegyek hát és megnézem, hogy mindenki úgy viselkedett-e vagy sem, ahogy az ellenük szóló panasz szava felhatolt hozzám, tudni akarom.«
A férfiak Szodoma felé indultak, de Ábrahám megállt az Úr előtt.
Azután Ábrahám közelebb lépett és megszólalt: »Valóban el akarod pusztítani az igazakat is a gonoszokkal?
Talán ötven igaz is akad a városban. Igazán a vesztüket akarod, nem kegyelmezel meg inkább a helységnek az ötven igazért, aki ott lakik?
Távol legyen tőled, hogy az igazakat megöld a gonoszokkal együtt, s így egyenlő legyen a sorsuk az igazaknak meg a gonoszoknak. Távol legyen ez tőled. Az egész föld bírája nem járna el igazságosan.«
Az Úr így válaszolt: »Ha ötven igazat találok Szodoma városában, értük megkegyelmezek az egész helységnek.«
Ábrahám folytatta és így szólt: »Vettem magamnak a bátorságot, hogy beszéljek Urammal, pedig csak por és hamu vagyok.
Lehet, hogy öt még hiányzik az ötven igazhoz. Az öt miatt elpusztítod az egész várost?« Így válaszolt: »Nem pusztítom el, ha csak negyvenöt igazat találok benne.«
Erre ő folytatta beszédét: »De lehet, hogy csak negyven van.« Ezt felelte: »Negyven miatt sem fogom megtenni.«
Ő újra szólt: »Ne haragudj, Uram, ha beszélek, de lehet, hogy csak harmincan lesznek.« Ezt válaszolta: »Ha harmincat találok, hát nem teszem meg.«
Aztán újra szólt: »Nos, ha már egyszer bátorkodtam Urammal beszélni: lehet, hogy csak húszat találsz.« Így felelt: »Húsz miatt sem pusztítom el.«
Ő folytatta: »Ne haragudj rám, Uram, ha még egyszer szólok: lehet, hogy csak tízen vannak.«
Ezt válaszolta: »Tíz miatt sem pusztítom el.« Ezután Isten eltávozott, miután befejezte beszédét Ábrahámmal. Ábrahám pedig hazament." (Ter 18,16–33)
Korabeli elv, hogy ha legalább ötven igaz van, akkor a gonoszoknak is megkegyelmeznek. Bár csökkenti az egyenlőségi elvet, annyi igaz. Nem azt mondja Ábrahám, hogy kegyelmezz, ha legalább annyi igaz van, mint gonosz. Ezt nem meri mondani. De ha legalább ötven igaz van... Hát nem tudnád megtenni, hogy ötvenért megkíméled a gonoszokat is?
Látszik ebből a részből, az egész emberiség üdvösségére vonatkozó kérdést vet föl Ábrahám. Az egész föld bírája tényleg elpusztítaná a gonoszokkal együtt az igazakat is? A párbeszéd egészen tízig megy. És Isten hajlandó arra, hogy a kevés igazért a sok bűnösnek megkegyelmezzen.
Az egész emberiség képe van itt Szodoma–Gomorrában. Megdöbbentő dolog ez a Szentírás egészét tekintve. Mert Ábrahám megáll tíznél, de Isten majd el fog jutni egészen egyig: egy igazért az összeset megmenti.
Milyen egyszerű helyzet, és milyen élesen megvilágítja azt a nagy teológiai igazságot: Isten egészen új irgalmasságát. A régi teológia emberi igazságosságot próbált Istennek tulajdonítani: ha egyforma mértékben vannak az igazak, akkor az igazakért megkegyelmez. Ezt írja felül Isten ezen a történeten keresztül. Csodálatos mélység rejlik ebben.
Ha imádkozunk, ha a csöndet megtalálva ennek az Istennek a jelenlétébe jut az ember, akkor nem kell sokat mondani, akkor az ő jelenléte az embert átalakítja, hat ránk és megváltoztatja a mi szemet szemért, fogat fogért felfogásunkat, mindazt, ami ösztönösen bennünk van. És ebben a csöndben odaérkezik az ember az egyetlen igazhoz is, akit mi már ismerünk: az Úr Jézushoz. S akkor igazán megnyílik az ima gazdagsága, a csönd sötétségében.
Nekünk is ez a feladatunk: szabadon, a dolog belső legmélyét megtalálva, csöndben lépjünk Isten elé. Ábrahám már odalépett, megtalálta ezt a szintet; ő már mint Isten barátja tud Isten elé lépni.
Az Újszövetségben is van ilyen: az Úr Jézus olajfák-hegyi jelenete teljesen rokon Ábrahámnak ezzel a küzdelmével, ahogy küzd Istennel az igazakért. Az Úr Jézus az Olajfák-hegyén a Mennyei Atyával küzd a bűnösökért. „Ne az én akaratom legyen, hanem a tied"; ez az ő akarata: egy igazért az egésznek megkegyelmez. De valamire támaszkodnia köll az én irgalmamnak... rád fog támaszkodni! Hogy te ezt vállalod, és akkor megerősödve kel föl Jézus Krisztus is és vállalja, hogy ő legyen az egyetlen igaz, akiről Izajás éneke is szól.
Próbáljuk a mi imánkat is megújítani: bátran lépjünk tovább az imádságban a csend imájához, a panasz imájához, a bátor közbenjáró imához. Az Úr Jézus biztat: nem mondalak benneteket szolgáknak, hanem barátaimnak. Akkor mint az Úr Jézus barátai merjünk így imádkozni, és Isten elé járulni ilyen panasszal – vagy akár alkuval is, mint Ábrahám – azokért, akik iránt ránk vannak bízva.
(További részek: 1. 2. 3. 4. 5. 6. 8. 9. 10. 11.)
