Október 21., évközi huszonkilencedik vasárnap, helyettesítő szöveg (B egyházi év) (1987)
(Erre a vasárnapra nincs az archívumban prédikáció.
Helyette egy 1987-ben, Anthony de Mello könyve alapján tartott,
Ábrahámról szóló lelkigyakorlat tizenegyedik részletét közöljük.
Előző részek: 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10.)
9. Ábrahám vigasztalódása és a vigasztaló Krisztus
9.1. A Teremtés könyvének 23. fejezetét hallgassuk meg.
„Sára életkora 127 esztendőt tett ki.
Ekkor halt meg Sára Kirjat-Arbában, vagyis Hebronban, Kánaán földjén. Ábrahám elkezdte Sáráért a gyászszertartást és a siratást.
Azután Ábrahám fölkelt, eltávozott a halottól, és így szólt a hetitákhoz:
»Én csak vendég és jövevény vagyok nálatok. Ezért adjatok nekem egy sírhelyet, hogy házam halottait eltemethessem.«
A hetiták így válaszoltak Ábrahámnak:
»Hallgass ránk, urunk! Úgy élsz köztünk, mint Isten főembere. Temesd halottaidat legjobb sírhelyeinkre. Senki közülünk nem tagadja meg tőled a sírját, hogy oda temesd halottaidat.«
Ábrahám erre fölkelt, meghajtotta magát az ország lakói, a hetiták előtt,
és így szólt hozzájuk: »Ha beleegyeztek abba, hogy házam halottait eltemethessem, akkor hallgassatok meg: járjatok közbe értem Efronnál, Cochár fiánál,
hogy a machpelai barlangot, ami az övé, és birtokának szélén fekszik, engedje át nekem. Adja el nekem jelenlétetekben teljes áron temetőhelynek.«
Efron éppen a hetiták között ült. A hetita Efron válaszolt Ábrahámnak az összes hetita jelenlétében, aki eljött a város kapujához:
»Nem úgy, uram. Hallgass meg engem. A telket neked ajándékozom, s neked adom a barlangot is, amely rajta van. Honfitársaim jelenlétében ajándékozom neked, temesd el halottaidat!«
Ábrahám meghajtotta magát az ország lakói előtt,
és így szólt Efronhoz az ország lakóinak jelenlétében: »Igen, ha te... De mégis hallgass meg engem. Én megfizetem neked a telek teljes árát. Fogadd el tőlem, hogy eltemethessem ott halottaimat.«
Efron ezt válaszolta Ábrahámnak:
»Hallgass meg engem, uram. Négyszáz ezüst sékel egy telekért: mi az köztem és közted? Temesd el halottaidat!«
Ábrahám elfogadta Efron ajánlatát és Ábrahám lemérte az árat Efronnak, amit az a hetiták jelenlétében megnevezett: négyszáz ezüst sékel, ahogy az a kereskedők körében járja.
Így Efron telke, amely Machpelában Mamrétól keletre feküdt, a telek a rajta levő barlangokkal, s körös-körül a telek egész területén levő fákkal
az összes hetita jelenlétében, aki a város kapujához jött, átment Ábrahám birtokába.
Ezután Ábrahám eltemette a feleségét, Sárát a barlangban, a machpelai telken, Mamrétól keletre, Kánaán földjén.
Így a telek a rajta levő barlanggal a hetitáktól jogszerűen Ábrahámra szállt, temetőhelyül." (Ter 23,1–20)
Az ember egy ilyen sírvásárlás hallatára vagy semmi különöset nem gondol, vagy arra gondol, hogy milyen tipikus keleti szertartásos alkuról van szó. Kijönnek a város kapujába, ott szinte gyűlést tartanak a jogi ügylet lebonyolítására. Viszont ha a Szentírás szakembereinek a segítségével egy kicsit közelebb kerülünk a dologhoz, nagyszerű valami rejlik itt az egész sírvásárlásnál.
Önmagában az is érdekes, hogy milyen nagy terjedelemben számol be a sírvásárlásról az Írás. Később, a Teremtés könyvének 25. fejezetében Ábrahám halálát sem írja le ilyen részletesen. Még Isten Ábrahámnak tett első ígérete sem kapott ilyen sok helyet.
Szóval tipikus keleti alkudozásról van szó. Ravaszkodásról: egész másról van szó, mint amit a szavak mondanak. Majd lassan kiderül, hogy akkor még jobban föltűnne, hogy mi az érdemleges oka ennek, az indító oka, hogy ez az alku így bekerült ide a Szentírásba.
Mi a sírvásárlás előzménye? Sára 127 évesen meghal, és Ábrahám elsiratja őt idegen földön. Még nem az övé a föld. Isten neki ígérte, meg is mutatta neki – de még nem adta neki.
Nézzük a jelenet kezdetét: „Én csak vendég és jövevény vagyok nálatok." Ez lényeges mozzanat. Ábrahámban ott dolgozik a törekvés, hogy megvesse a lábát az ígért földön. Az ottani fölfogás szerint: akinek sírja van, az már odavalósi.
Tehát Ábrahámban ott dolgozik ez a törekvés, hogy sírhelyet szerezzen. A kérésében ez ott is van: nemcsak meghajol, hanem leborul előttük. A hettiták előtt, a város kapuja előtt leborul a földre, ő, Ábrahám, akit uruknak mondanak, és Isten fejedelmének hívnak. Megalázza magát, és kezd előrukkolni a szándékával. Ők azt felelik, akármennyire is Isten fejedelme vagy köztünk, nem adunk neked sírhelyet. Ez az első válasz. Udvarias keletiek: bármelyikünknek a sírhelyére temetkezhetsz, megengedjük... de sírhelyet nem adunk neked. Vagyis: nem fogadunk be, hogy megvesd a lábadat itt.
Erre Ábrahám megint leborul. Kéri a közbenjárásukat egy olyan embernél, aki ott van a hallgatóság között. Nem direkt fordul ehhez az Efronhoz, hanem a többi hettitához fordul, hogy járjanak közben érte. Ott van Efron az orra előtt, de nem direkt hozzá fordul, hanem ott, előtte kéri a közbenjárásukat. Vagyis ő már kinézte, hogy mit szeretne temetkezési helyül.
Képzeljük el, Efron mennyire meglepődik, hogy így egyszerre nekiszegeződik a kérés. De ő sem megy a szomszédba egy kis ravaszságért. Megint csak keleti módon: ingyen fölajánlom neked. Úgyis tudja, hogy nem ingyen akarja. Temesd; jószívű vagyok.
Erre Ábrahám Efron elé megy és leborul a földre előtte. Megint keleti forma. És akkor: ne ingyen, inkább légy szíves, fogadd el az árát. Efron erre mond egy abnormálisan nagy summát. Gondolja, hogy gazdag ez az Ábrahám, mindene van, miért ne vágjam meg... 400 sékel ezüst egy kis barlangos, vacak, terméketlen helyért, meg néhány fáért körülötte... embertelenül nagy összeg érte.
De Ábrahámnak nem számít semmi. Az isteni ígéret birtokában ő már elszakadt a pénztől – s megadja az árát. Ott, a hettiták előtt. És magában biztos örül és ujjong: enyém és az utódaimé lesz a föld; ezt a sírhelyet megvettem már rajta, és az már nagyon sokat jelent.
Én Solymáron vettem sírhelyet az édesanyám mellett. Valahogy különös szállal kötődöm Solymárhoz. Hogy aztán ott temetnek-e el, az már tulajdonképpen mindegy. Az már engem nem érint.
Ábrahámnak ennyi elég; megvigasztalódik – aztán később elmondja a Szentírás, hogy újra nősül, hat fia lesz, unokái, dédunokái, és mindenét Izsákra hagyja, a hat fiát pedig kifizette és elküldte keletre; minél messzebb Izsáktól.
Izsák neve annyit jelent, mint 'nevetésre okot adó'. Izsák a vigasztalódás fia. Ábrahámnak Izsák léte és ez a kis temetőhely elég: megnyugodott, életét nyugodtan fejezi már be. Aki az életét föltette Isten szavára, az jelnek tekinti a sírhelyet, az Isten iránti bizalma jelének, a hite jelének. Rendben van, eddig eljutott. És hiszi, hogy ha Isten ennyit beteljesített, akkor a többit is be fogja teljesíteni. Az viszont már az utódait, az emberiséget érinti: az utódai között lesz, aki az egész emberi világot megáldja. Ez jelentette hitének a koronáját.
9.2. Az Újszövetségben is találni néhány ilyen helyet.
2Kor 1,20–21: Krisztusban Istennek minden ígérete ilyen lesz; megpecsételte ígéreteit a Szentlélek szívünkbe áradásával, már itt van bennünk.
Róm 5,5: a remény nem csal, mert Isten szeretete kiárad szívünkbe. Tehát az előlege valami nagynak itt van bennünk. Nekünk ajándékozott Lelke által a remény itt van bennünk, nem csal, a szívünkben van.
Róm 8,11: annak lelke lakik bennetek, aki föltámasztotta Krisztust; titeket is vele támaszt föl. Életet ad halandó testeteknek lelke itt lakása által.
Kol 1,2: Krisztus bennetek az örök élet reménye, már ott vagytok ti is Krisztussal Istennél, mindenben gazdagok lettünk, mindennel elárasztott bennünket.
Keresztény életünkben, hitünkben valami hallatlan nagy dolog van itt érintve: mi a forrása egy keresztény ember biztonságának, reményének; miért jelent nekünk a hitünk olyan hallatlan nagy vigasztalást lényegében bármilyen körülmények között?
Ábrahámnak az a jel nemcsak egyszerű jel volt: egy sír volt a jel. Ugye már sejtjük, milyen összefüggés van Ábrahám sírja – amit megvett –, és az Úr Jézus sírja között? Csak egy üres sír. Egy talpalatnyi hely, de nemcsak egy akármilyen hely abból a földből, amit megvett. Sír: ennek óriási jelentősége van a kinyilatkoztatás egészében – miután mi már tudjuk, hogy az Úr Jézus sírja, a nyitott sír, az üres sír milyen jelentős számunkra. A keresztség által már eltemetkeztünk Krisztussal (vö. Róm 4,6). Ő az ígéret földje, beléje oltattunk, hogy amint Ő föltámadt, mi is új életet élhessünk.
Ábrahám tehát megvigasztalódott azon a talpalatnyi kis földön. Beteljesülőben van az ígéret.
9.3. Merjünk bátran elmélkedni a mi vigasztalódásunkról is. Krisztus bennetek az örök élet reménye, elküldte lelkét zálogul, a föltámadástok zálogául... Szent Pál ezt észrevette, kiemelte, de az Úr Jézus is ezt akarta. Az övéinek a lelkébe valami hallatlan vigasztalást ültetett, amelyet nem lehet legyőzni. Ez a mi erőnk, örömünk; a kereszténységet ez a remény táplálja. Egy sír és ami hozzá kapcsolódik: az Úr Jézus föltámadása, és hogy mink is el vagyunk temetve vele, de mink is egyszer üres sírt hagyunk magunk után.
Az Úr Jézus a mi vigasztalónk. Ábrahámot is az ígéret vigasztalta meg, az ígéret pedig őnála egy sírhoz kapcsolódott, és Izsák volt a beteljesülése.
Ugyanaz az ígéret előttünk már az ítélet is. Az ígéret, amely Ábrahámot megvigasztalta, a mienk is, csak mi már ismerjük Jézus Krisztust, ismerjük a halálát és a feltámadását. Azzal pedig mi már az Isten Országának vagyunk lakói. Van már egy bázisunk az ígéret földjén: valamit már a magunkénak mondhatunk belőle. Hallatlan erő van ebben. Minket keresztényeket bírálhatnak, üldözhetnek, bánthatnak, nem tud igazán megrendíteni bennünket, mert ez a helyzetünk.
Sokszor eszembe jut a torinói lepel. Isten végtelen bonyolult gondviselésének útján gondoskodott róla, hogy az arcképe megmaradjon. Van rajta vérnyom is, de odavetítődött kép is. És máig nem tudják, hogyan keletkezett az a kép. Egy holttest nem vetít. Se a kenetek. A szemen egy krajcárnak a betűi is kivehetők, óriási részletességgel.
Isten gondoskodott róla, hogy a képe is meglegyen annak, amit a mi vezérünk megszerzett: átment a halálon, biztosan meghalt és biztosan föltámadt. Mert azon a leplen a föltámadás is tagadhatatlanul rajta van. Ha emberi erővel bontották volna le a leplet a testről, az a vérnyomon látszana. De ez nem olyan vérnyom, hanem olyan, amelyből eltűnt a test. János futott, látta a kendőket és félt. Mert látta összeomolva a kendőket úgy, ahogy voltak, test nélkül. Mi is látjuk, tudományos vizsgálattal látjuk: oda van vetítődve a teste, és nincs ott. Eltűnt belőle.
Ez a lényege ennek az elmélkedésnek: ugyanaz a vigasztalódásunk nekünk is, mint Ábrahámnak, de még fontosabb. A mienk is egy sírhoz kapcsolódik, meg az övé is, de mi már sokkal többet tudunk arról a sírról, és tudjuk, hogy ez a sír nálunk is csak jel, és hogy a látható jelen túl mink az ígéret földjéből kaptunk valamit, amit hordozunk magunkban. A hit, a remény és a Szentlélek Úristenben való részesedés. És ez konkrét dolog, hogy részesedünk a Szentlélekben: egy keresztény itt is, Alaszkában, bárhol ugyanazt a hitet vallja, éli, látja, ugyanolyan lélek lakik benne, mint bennem, és megértjük egymást, bármilyen messziről jön. Megvan a közösségünk.
Kettős jelentéssel bír a melna a Szentírásban. Jelenti Isten személyes Szentlelkét, és jelenti azt, amit én birtokolok a Szentlélek erejéből. Az én hitem, reményem, szeretetem világát jelenti. Azt, amit kaptunk a Szentlélektől, fölgyújtott bennünk.
Most aztán próbáljuk levonni ebből a következtetéseket a keresztényi életünkre vonatkozóan. Hogy mint egy erőforrásból bátran merítsünk. Hogy több legyen bennünk az öröm, a nyugalom, a béke. Krisztus öröme és békéje, mint Ábrahámnál. Ez is közös Ábrahámmal. Ezen megnyugodott.
Mit csináljon szegény öreg? Feleségül vett valaki mást. Élte az életét az emberi élet törvényei szerint, de ott hordta a lelkében ezt a vigasztalást, az örömet: mink is hasonlóan vagyunk. Nem köll rendkívüliségeket cselekednünk, várnunk az életünkben.
A legrendkívülibb dolog ez: megvan a remény bennünk és az örök élet zálogát megkaptuk.
(Előző részek: 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10.)
