2012. november 2., halottak napja (B egyházi év)
Krisztusban kedves testvérek!
Azt hiszem, hogy átérezzük mindnyájan ennek az estének a jellegét, a hangulati elemeit. Gyerekkorunk óta ebben nőttünk föl. A megholtak dolgában – hogy milyen az ő állapotuk és hogy vannak – bizony nagyon rá vagyunk utalva a magunk megérzéseire, gondolataira, mert ebben a tekintetben nem sok fölvilágosítást kaptunk a Jóistentől.
Mi van erről a Szentírásban? Vannak utalások, furcsa dolgok. Saul és a halottidézés. Meg, hogy az alvilágba mennek, elköltöznek. A szokásos kifejezése a Szentírásnak: „atyáihoz tért". Meg ott van Makkabeus Júdás szép cselekedete: gyűjtött és áldozatot mutattak be az elesettekért.
De arról, hogy hogyan vannak a megholtak, akik innen közülünk eltűnnek valamiképpen, erre vonatkozóan az Anyaszentegyház őriz valamit a tudatában. A Szentatyák óta alakult ez ki. Még a tisztítótűznek a titka sincs bent a Szentírásban. Nincs is dogmatizálva. Csak az Egyház hitében él.
Tehát amikor ezen az estén a megholtjainkhoz való kapcsolatunk kérdéséről elmélkedünk, akkor bizony érezzük, hogy sokkal világosabb előttünk a szentek dolga. Ők Istennél vannak, és őtőlük ránk csupa fény, csupa biztatás, csupa erő, segítség árad.
De a megholtjainkhoz való kapcsolatunkban csak arra vagyunk utalva, az a fogódzkodó pontunk, hogy mi segíthetjük őket. Mert mi még érdemeket szerezhetünk itt a földön. Ők meg már nem. Nekik az érdemszerzés ideje lezárult.
Mégis: valahogy azért van néhány támpont. A nagy íróink gondolataiban, fölismeréseiben. A különböző hittitkok egészének az összesítésében valahogy vannak támpontok, amikből ezen az estén eligazodást kaphatunk: mit is várnak tőlünk a megholtjaink. Milyen legyen hozzájuk a viszonyunk?
Onnan indulhatunk ki, hogy ebben az elmélkedésben megpróbáljuk átélni, egyáltalán mit is jelenthet valakinek Isten elé jutni. Egy-egy nagy átmenet még emberi vonatkozásban is sokszor egészen meghökkenti az embert; vannak, akik elájulnak. Egy hirtelen öröm, vagy egy hirtelen hír, vagy hirtelen élmény.
Gondoljuk el, hogy az összes lehetőségeket mind számba véve a legeslegnagyobb élménye a világnak: Isten elé kerülni. Belépni abba körbe, ahol szembesülök magával az örök Istennel.
Innen indulok el, testvéreim, hogy a mi szeretteink elköltözésénél ez a központi nagy dolog. Ezen kell valahogy átesniük. Helyesebben: ebbe zuhannak bele. Ez olyan mérhetetlen nagy feszültséget vagy távlatot jelent egy embernek, hogy alig bírjuk elgondolni. De ez a hirtelen Isten elé kerülés nem azért probléma, hogy a mi létünkkel hogy kerülünk eléje. Mert a Jóisten a megszentelő kegyelemmel azt előkészíti bennünk. Már itt lakást vesz. Valami berendezkedése az embernek a megszentelő kegyelem által van arra, hogy Isten elé álljon, hiszen ott a legmélyebb rokonság, az istengyermekség.
A nagy meglepetés, a villámszerű zuhanás ott van, amikor hirtelen ráébredünk az Isten szeretetére, mert azt itt a földön fölfogni nem tudjuk. A szentek, misztikusok híradásából, abból, amit erről el tudnak mondani, azt vesszük ki, hogy abba bele lehet halni. Azért is nem kapjuk meg most, mert megsemmisítené az emberi egzisztenciánkat. Bele lehet halni, ha ráébredünk arra, hogy Isten szeretete milyen mérhetetlen, emésztő, végtelen, tiszta, örök. Hogy ennek a szeretetnek a színe előtt legszívesebben megsemmisülne az ember, ha nincs rá fölkészülve.
Innen sejtjük meg, hogy milyen nagy dolog, ha egy szentről az Anyaszentegyház kimondja, hogy ez minden további nélkül átment Isten színe elé. Minden zökkenő nélkül fölkészült már erre a földön, erre az óriási lépésre.
Próbáljunk most beleérezni ebbe. Ez előtt a végtelen szeretet előtt mi hogyan állunk? Vagy a mieink, a szeretteink, elköltözötteink hogyan álltak, hogy állhattak?
Ha képesek lennénk már most megtapasztalni ezt a szeretetet, az minden talajt kihúzna a lábunk alól. Ez a tapasztalat szinte kivetné az embert az eddig nyugalmából, összes biztonságából: nem állhatok meg ekkora szeretet előtt, mert én nem szerettem úgy, ahogy kellett volna. Nem viszonoztam ezt a szeretet az életemben. Én olyan voltam, mint aki alszik. Mint aki csak alva jár és inkább nem szerettem, mint szerettem.
Ez a második, amiről elmélkedünk. A megholtjaink dolgában, egyedül a megdicsőült Úr Jézus jelenthet támpontot. Az ő embersége minden ízében, egészében, teljesen Isten jelenlétéhez igazodott emberség. Az Úr Jézus emberként is tökéletesen megfelel az isteni szeretetnek. Tökéletesen belesimul a Szentháromság örök, izzó létébe, szeretetébe.
Annak, aki meghal és Isten színe elé kerül, az Úr Jézus az egyetlen menedéke. Mint ahogy az összes szentek is az Úr Jézus által lépnek az Atyához. Először az Úr Jézus fogad ott mindenkit. Először, és ez megnyugtató a mi emberségünknek, a mi emberi gondolatainknak: emberi tekinteten keresztül találkozom Istennel. Az Úr Jézushoz való kapcsolatom az alap, ezen keresztül juthatok az Atyához. „Senki sem juthat az Atyához, csak általam." Az Úr Jézus átment a halálon és úgy él föltámadva. Rajta kívül pedig a Boldogságos Szűz.
A megholtjaink életében az igazi probléma, amivel ők elmaradtak emberi feladataiktól, azzal mérhető, ahogy az Úr Jézus emberségétől és a Boldogságos Szűz emberségétől eltérnek fölfogásukban, viselkedésükben, magatartásukban. Ezt kell nekik valahogy helyrehozni a haláluk után is, mert senki sem juthat az Atyához, csak Jézus Krisztus által. Teljesen beleépülni Jézus Krisztusba.
A harmadik mozzanat a dolgok megközelítéséhez éppen az, hogy ha segíteni akarjuk őket – márpedig akarjuk –, akkor nem csak úgy segíthetjük, hogy szentmisét mondatunk értük. Sokkal tökéletesebben kapcsolódunk Úr Jézus áldozatába, ha olyan mozzanatokat is beleteszünk a megholtjainkért mondatott szentmisékbe, amikben a megholtjaink hiányt szenvedtek.
Eszembe jut Rodrigez Szent Alfonz egy imája – vagy inkább beszélgetése az Úr Jézussal. Mint régi kereskedő kéri: „Uram, add, hogy az én számláim nálad mindig rendben legyenek." A megholtjaink számlái nincsenek mind rendben. Volt, aki az imában mulasztott sokat. Volt, aki a beszéd terén vétett. Volt, aki a felebaráti szeretet terén maradt el. És így tovább. Nem kapcsolódtak az Úr Jézus útjába. Ha tehát segíteni akarjuk őket, akkor a mi magunk beleilleszkedését az Úr Jézus életstílusába, nyomaiba, követésébe, ezt küldjük a megholtjainknak, mint egy-egy kiegyenlített számlát. Így segítsük őket egészen olyannak lenni, mint amilyen az Úr Jézus, hogy eljuthassanak az Úr Jézussal Isten színe látására. Benne, általa, vele.
A megholtjainkhoz való kapcsolat így a mi javunkra is válik, mert magunk sem tehetünk tökéletesebbet, mint ezt a belekapcsolódást az Úr Jézus életébe.
Függelék – a szentmise olvasmányai
Jób 19,1.23–27a
Jób akkor válaszolt és így szólt:
Ó, bárcsak fölírná szavaim valaki, följegyezné őket egy táblára!
Ó, bár vasvésővel, aztán íróónnal örökre bevésnék őket a sziklába!
Tudom jól, él ügyem szószólója, ő lép majd föl utoljára a földön.
Hogyha fölébredek, maga mellé állít, és meglátom még testemből az Istent.
Látni fogom, s ő a pártomon lesz.
Róm 5,5–11
A remény pedig nem csal meg, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete.
Amikor még erőtlenek voltunk, Krisztus éppen akkor meghalt a bűnösökért,
noha az igazért is alig hal meg valaki, legföljebb jó emberért vállalják a halált.
Isten azonban azzal tesz tanúságot irántunk való szeretetéről, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk.
Most, hogy vére árán igazzá váltunk, még sokkal inkább megment bennünket haragjától.
Mert ha Istent Fia halála kiengesztelte akkor, amikor még ellenségek voltunk, most hogy kibékültünk vele, annál inkább megmenekülünk az ő életében.
Sőt ezenfelül még dicsekszünk is az Istenben Urunk, Jézus Krisztus által, aki megszerezte nekünk a kiengesztelődést.
Jn 6,37–40
Minden, amit nekem ad az Atya, hozzám jön. S aki hozzám jön, nem taszítom el.
Mert nem azért szálltam alá a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem meg, hanem annak akaratát, aki küldött.
Annak, aki küldött, az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit el ne veszítsek, hanem feltámasszam az utolsó napon.
Mert Atyámnak az az akarata, hogy mindenki, aki látja a Fiút és hisz benne, örökké éljen, s feltámasszam az utolsó napon."
