2013. március 17., nagyböjt ötödik vasárnapja
Szemlélődés Jézus szenvedéséről
(Erre a vasárnapra és a következőre
nincs az archívumban prédikáció,
így egy Jézus szenvedéséről szóló
hosszabb elmélkedést közlünk
két részletben.)
Nagy jót tettetek velem, hogy ezt a kérést adtátok, hogy az Úr Jézus szenvedéséről akartok szemlélődni Húsvét előtt. Szeretem a követelményeket, amiket velem szembe állítanak, vagy a kéréseket, mert azt tapasztaltam életemben, hogy ezek mozgatják az embert, ezek vezetik el az embert újabb meg újabb területekre a hitünkben.
Most például a Szentírást kellett tanítanom a szociális képzőben Pécsett, Ó- és Újszövetséget, hát rövid néhány órában összefoglalni hallatlan jó hatással volt rám is, hogy kényszeríttet arra, hogy a Szentírásba ilyen szempontból belemélyedjek és próbáljam másoknak is az egészet összefoglalva adni.
Ez a ti kérésetek is most, hogy az Úr Jézus szenvedéséről elmélkedjünk, ez is úgy engem magamat is elvezetett valamire, hogy ráébredtem, hogy egy nagy hiány van a jelen vallási életünk gyakorlatában azáltal, hogy mi már nem elmélkedünk úgy, olyan behatóan az Úr Jézus szenvedéséről, mint a mi őseink a középkorban ahogy látom, vagy például Pázmány.
Pázmánytól megvan az a három kötet, amit a Szent István Társulatban kiadtak. Jelentős rész az Úr Jézus szenvedéséről való beszédek. És ezt úgy kell elgondolni, hogy két-három órán keresztül hallgatták a hívek még Pázmány idejében az Úr Jézus szenvedésének az elmondását és a hozzá kapcsolódó észrevételeket, elmélkedést. Hiányzik ez a mai keresztény életünkből.
Hát pótoljuk be ezt a hiányt és feladom akkor mindjárt az első szemlélődéshez számotokra az anyagot, mert a középkorban a hívek nem maguk szemlélődtek, hanem egy-egy szónok segítette őket a szemlélődésben és akkor két-három óra hosszat együtt voltak és így kölcsönösen együtt csinálták a szenvedésről szóló elmélkedést meg szemlélődést és imádkoztak.
Most Szent Ignác szellemében én szeretném a gyakorlathoz való indításokat adni nektek, hogy ti magatok szemlélődjetek. A szemlélődés tárgya: az Úr Jézus a Getszemáni kertben.
Az első előgyakorlatban menjünk oda egész közel, nézzünk szét ott a Getszemáni kertben. Mert az utolsó vacsora termével kapcsolatban semmi biztos támpontunk nincs, hogy az a terem volt-e amit most mutatnak, mert ezt a keresztesek átépítették egy gótikus teremmé, és nem is biztos, hogy ugyanazon a helyen volt, mert különböző hagyományok voltak Jeruzsálemben arra vonatkozólag, hogy hol volt az utolsó vacsora terme, de a Getszemáni kert, az maradt Getszemáni kert. Ez a hely biztos ott volt, ahol most mutatják, ahol most is tudjuk. Tehát nézzünk szét ezen a helyen.
Az Úr Jézus az utolsó vacsora után ide ment. Énekekkel, zsoltárokkal, imádkozva, énekelve mentek ki ide nagycsütörtök estén. Egy határozott kert volt olajfákkal. Ma is van még ott kilenc ősöreg olajfa. Noha annak idején, Jeruzsálem ostromakor kivágták még a fákat is Jeruzsálem környékén, de a kivágott olajfáknak a tövén nőtt sarjadékokból valók ezek a mostani olajfák, amint sikerült megállapítani.
Három további hely van itt az Olajfák hegyén ma is. Az első hely: ahol a kilenc további tanítványt hagyta az Úr Jézus. A második hely: ahol a hármat hagyta. És a harmadik: ahol leborulva imádkozott és vért izzadt.
Aztán ott van egy barlang. Többször kijött ide az Úr Jézus tanítványaival. És ebben a barlangban, ami elég tágas és olajprésnek használták, ebben a barlangban éjszakázott a tanítványokkal. Az egyik hagyomány az, hogy ez a barlang az árulás barlangja. Ide jött Júdás, itt fogták el a barlang szájában az Úr Jézust.
Aztán, ha távolabb nézünk a Getszemáni kertből, akkor dél felé, ott van egy völgy, a Kedron völgyének az a része, amely tele van sírokkal. A jámbor zsidók most is oda akarnak temetkezni. Az a hitük, hogy ott lesz a feltámadás, a Jozefát völgyében.
Ez tehát a helyszín. Itt játszódik le az, amiről szemlélődni akarunk.
A második előgyakorlat: kérés. Mit kérjünk ezen a szemlélődésen? Az Úr Jézus szenvedése szeretetből vállalt szenvedés és olyan, mint egy hőmérő: a szenvedés nagysága mutatja a szeretetének a nagyságát. Kérjük, hogy úgy érezzük meg az Úr Jézusból a szenvedésén keresztül az Ő szeretetét, hogy az állandóan ránk melegítsen, szinte süssön napként felénk. Érezzük meg az Úr Jézusból az Isten szeretetét, mert erre hallatlan nagy szükségünk van, főleg nekünk, mai embereknek. De úgy érezzük meg ezt a ránk, felénk sütő, tüzelő szeretetet, hogy az bennünk visszhangra leljen, minket késztessen viszonzásra és megtaláljuk a viszonzásnak a módját is.
És most szemlélődjünk. A szemlélődés szerkezete Szent Ignácnál az, hogy a személyeket nézzük, aztán azt, hogy mit mondanak, mit tesznek, de nem valami merev szabály szerint, hanem hol ezt, hol azt. Ez a három szempont az, ami segít bennünket, hogy együtt éljünk velük, hogy a hatásuk alá kerüljünk azoknak, akik itt szerepelnek, akiket itt nézünk. Hogy azok, akik itt az Isten kegyelmét hordozzák, jó hatással legyenek ránk, és teljesen hatásuk alá vonjanak bennünket. Akik pedig a szereplők közül hibáznak, vétenek, mint ahogy az apostolok elalszanak, mint ahogy Júdás elárulja az Úr Jézust, hogy ők meg megint más hatással legyenek ránk, üdvös hatással, hogy visszatartsanak ugyanazoktól a hibáktól. Így nézzük most a szereplőket.
A szemlélődés első részében az utolsó vacsora terméből jövet hallunk valamit az Úr Jézus ajkáról, hallunk egy mondatot, ami itt nagyon fontos. Amikor azt mondja nekik: „keljetek fel, menjünk". Az utolsó vacsora is így fejeződik be: „most keljetek fel és menjünk". Ezeken a szavakon keresztül megérezzük azt, hogy e mögött a mondat mögött az Úr Jézus részéről mi van. Hasonló ez a mondat ahhoz, amit Lukács leír máshol, ahol Jeruzsálem felé indul el az Úr Jézus tanítványaival és azt mondja Lukács: „érc kemény lett az arca". Olyan lett az arca, mint a vas, az érc; olyan elszántan indult Jeruzsálem felé, a szenvedése felé. Most ugyanez a határozottság, ez a végsőkig menő elszántság érződik ezen a szaván: „keljetek föl, menjünk".
Ha valaki igazán szemlélődni akar, az ne törődjön azzal, hogy még mi minden lesz majd később, nyugodtan itt le is állhat és csak hallhatja az Úr Jézusnak ezt a szavát, „keljetek fel menjünk". Mert ezen keresztül is meg lehet érezni az Úr Jézust, ahogy most a szenvedése felé indul.
És akkor valóban elindulnak és látjuk a személyeket, az Úr Jézust és a félénk apostolokat, akik valami módon most megdöbbenve mennek, bár azért segíti őket a megdöbbenésük ellen az a zsoltár, amit útközben énekelnek és imádkoznak. Nem keríti teljesen hatalmába őket az a megdöbbenés, hogy most mi lesz.
Ugyanakkor, amikor itt megyünk az Úr Jézussal és az apostolokkal együtt a Kedron patakon át, a Getszemáni kert felé, a távolban a város másik része felé is megy valaki: Júdás. Aki keresi az estében a főpapokat. Nem tudom, hova megy most, Annáshoz, vagy Kaifáshoz megy-e, vagy pedig valami alárendeltebb emberhez, a templomőrség fejéhez, hogy most keljetek föl, vigyázzatok, most van itt a jó idő, ne szalasszátok el az alkalmat – és így tovább. Megy elárulni.
Így szemlélődve érkezünk el az Olajfák hegye alján lévő Getszemáni kertbe. Belépve a kertbe valami kis megkönnyebbülés észlelhető a tanítványokon meg az Úr Jézuson is, mert ez meghittebb hely volt a számukra. Itt már többször időztek. Igaz, talán biztonságosabban érezték volna magukat, ha kimennek Betániába, de előírás volt, hogy a húsvéti vacsora elfogyasztása után az éjszakát még Jeruzsálembe kell tölteni és mivel rengeteg volt a zarándok és a falakon belül nem volt elég szállás, ezért kiterjesztették az utasítást. Úgy is eleget lehetett tenni a parancsnak, hogy a nagy Jeruzsálem területén éjszakáztak a zarándokok. A Getszemáni kert, meg az Olajfák lejtője a nagy Jeruzsálemhez tartozott és így eleget tettek az előírásnak: Jeruzsálemben maradtak ezen az éjszakán.
Tehát egy kis megkönnyebbülés fogta el őket a meghitt, jól ismert, körülkerített helyen. Már tudták, hogy mi hol van, barlang is van, védettebben tölthetik az éjszakát, de az Úr Jézus nem hagyja őket elernyedni, vagy ellanyhulni. A maga részéről mindjárt azt mondja, hogy most maradjatok itt egy kicsit, imádkozzatok még. Útközben is imádkoztak, de most egész más értelemben mondja nekik, hogy imádkozzatok velem. Kérte őket, hogy imádkozzatok, nehogy kísértésbe essetek.
Aztán kiválasztotta Pétert, Jakabot és Jánost, azt a másik evangéliumból tudjuk, és odébb ment úgy egy kőhajításnyira és térdre borulva imádkozott. Mert a másik evangélium meg azt mondja, hogy szomorú az én lelkem mindhalálig. A szomorúság lett úrrá az Úr Jézuson itt az Olajfák hegyén. Ezt is látjuk magunk előtt.
Nem tudom, mi mit csinálunk szomorúság idején, vagy miért vagyunk mi szomorúak, ha szomorúak vagyunk. Érdemes itt megállni, mert a szomorúságnak nagy helye van az ember életében. Van rossz, bénító szomorúság is meg van üdvös, jó szomorúság is. Mi emberek a szomorúságot úgy próbálnánk elkergetni. És akkor az ember föltesz valami zenét, vagy megy ide-oda, vagy valami könyvet vesz a kezébe, vagy elmegy, próbálja elkerülni a szomorúságot. Hát attól függ, hogy miféle szomorúságról van szó. Pázmány azt mondja, hogy azért engedte az Úr Jézus magára nehezedni itt a szomorúságot, hogy azt a szomorúságot, amelyet mi emberek érzünk, ami megrohan bennünket, amit a bűneink táplálnak bennünk, segítsen legyőzni, kivegye a fullánkot az emberi szívünkből. A legkeservesebb szomorúság, amit egy ember megélhet, azért a bűnei miatti szomorúság. Egy névtelen valami ez, amit nem tudunk hová tenni, de elválaszthatatlanul követik a bűneinket. Ha egy rossz szót mondok otthon, vagy megsértek valakit, rám telepszik valami szomorúság, amitől nem tudok addig szabadulni, ameddig meg nem szabadít engem az ima, vagy az Úr Jézus jósága. Mert hogyha idő telepszik is rá a szomorúságra, akkor azért a nyoma ott van, ha nem intézem el a szomorúságomat.
Ezt a szomorúságot úgy keressük itt, hogy szemlélődünk, próbálunk a nyomára bukkanni: Uram, miért vagy szomorú, miféle szomorúság ez Benned? Halálos szomorúság? Honnan? És Lukács azt mondja, hogy a szomorúság ellen imádkozott. Egy kőhajításnyira ment el és imádkozott. Mi a szomorúság ellen mindenfélét próbálunk – szórakozni, zenét hallgatni –, az Úr Jézus meg imádkozik.
Ez a másik dolog, amin megakadhat a szemlélődésben a figyelmünk: imádkozik. Mintha most fedeznénk fel az imát. A szomorúság ellen imádkozni kell valójában. Szoktunk tényleg? Felfedeztük már, hogy az imában még milyen csodálatos erőforrás rejlik? Ezt az Úr Jézus most itt megmutatja előttünk. Mert hallatlan nagy a szomorúsága.
A szomorúság mellé aztán más is jön. Félt is, a félelem is elfogta, sőt szinte undor fogta el az élettől. Ezek döbbenetes erős szavak. Mind az az egész környezet, az a világ, amely Őt körülfogta ott, az a három év, amit itt működött Jeruzsálemben, környékén, Júdeában, Galileában nemzetéért, meg az egész emberiségért, az itt végződik: teljes sikertelenség és undor attól, ami Őt körülveszi. Semmi nem szépíti ezt. Hogy mi gyülemlik fel itt az Úr Jézusban belül, azt most mind érzékeljük és látjuk. Népe részéről is, de az okok között végső fokon mindnyájan ott vagyunk. Mindent megtettünk, hogy szomorú legyen, hogy féljen és hogy undorodjon attól, amit készítünk neki. Amit bennünk talál.
És ha körülnézünk a mai emberiség életében, de még inkább a magunk életében, keressük meg, ami hozzájárul ahhoz, hogy az Úr Jézus szomorú legyen, féljen, undorodjon. Keressük meg az életünkben és vegyünk attól távolságot, mint a keresztségünkben mondtuk: ellene mondok a bűnnek, ellene mondok a kísértésnek, ellene mondok ennek a világnak, pompájának.
Mert mi az, ami az Úr Jézust ilyen lelkiállapotba hozza? Ádám óta az egész emberiségen rajta van mindaz, ami ezt előidézi Istennel szemben, Isten és közöttünk, emberek között. Az emberi viselkedés valóban döbbenetes a saját teremtőnkkel szemben, Mennyei Atyánkkal szemben, aki olyan végtelen szeretettel mondta ki azt a nagy mondatot: „teremtsünk embert", és a semmiből elindulva tesz meg mindent, hogy sikerüljön ez az „embert teremteni". Azért vállalkozik erre az óriási munkára, feladatra, hogy embert teremteni, hogy velünk a maga tökéletes életét, boldogságát közölje. A javunkon dolgozik, értünk dolgozik, a legjobbat akarja, és a mi részünkről valami hallatlan ellenállással találkozik. Közöny, nemtörődés. Miközben a teremtett világ a mi segítségünkre, szolgálatunkra született, éppen ez az, mi bennünket rabul ejt benne: a kis benyomások, a kis kielégülések, élvezetek. Ezek kötnek le bennünket, és Isten egyre kisebb lesz, kiszorul az ember figyelme, öntudata köréből – és eltűnik. Fölnagyítódik az ember előtt az a kis semmiség a világból, az a kis hatás – Isten meg eltűnik.
Ennek a fordítottja kellene hogy bekövetkezzen: mi kisebbedjünk, ahogy Keresztelő Szent János mondta („nekem kisebbednem kell és Neki kell növekedni"). Az Úr Jézus egzisztenciális érzések hatalmában van: félelem, szomorúság, undor. Az emberi lét hatása ez rajta.
És a kilenc tanítvány ott hátul lemaradt. A három tanítvány, ott közelebb hozzá, az is lemaradt. Nem imádkoznak, elfogta őket a gyöngeség, elalszanak. Ő meg itt van. Szemlélődjük ezt a jelenetet, és a szomorúsággal, félelemmel és undorral küzdő Úr Jézusban érezzük meg a szeretetének végső erejét. Mert annak erejében küzdött és küzd azért, hogy az Atya akarata legyen meg, ne az amit én akarok, hanem Atyám, amit Te akarsz.
Az Ő akarata, az Ő emberi akarata, ami felé az embersége hajlana, mi lenne? Talán elfutni, itt hagyni ezt az egészet, lecsapni mindent, nem érdemlik ezek meg... és így tovább. Talán ez lenne az Ő akarata? Vagy menni külföldre valahova? Disszidálni ebből a zsidó népből, mert ez borzasztó nép... de ne az én akaratom legyen meg. Ne ennek a gyönge, gyáva emberi testnek, vérnek a félelme és akarata, hanem a Te akaratod legyen meg.
Itt találja a kapaszkodót, mert nagyszerű dolog egyet akarni Istennel. Meg vagyok róla győződve, hogy a mi életünknek ez az igazi titka. Emberileg is megélitek azt talán a barátság vagy a szerelem élményében, hogy mit jelent ketten egyet akarni. Ketten egy szövetségre jutni. Micsoda szépségeket, gazdagságot, erőt rejthet az, ha igazán jól, szépen egy akaratra tudunk jutni akár csak ketten is!
(a szemlélődés második, befejező része: következő vasárnap)
Függelék – a szentmise olvasmányai
Iz 43,16–21
Ezt mondja az Úr, aki utat csinált egykor a tengeren át, és ösvényt a nagy vizekben,
aki kivezette a harci szekereket és a lovakat, az egész hatalmas sereget, amely elbukott és nem kelt föl többé, odaveszett és kialudt, mint a mécses lángja.
Most már ne arra gondoljatok, ami régen történt, és ne a múlt dolgokra figyeljetek.
Nézzétek: én valami újat viszek végbe, már éppen készülőben van; nem látjátok? Valóban, utat csinálok a pusztában, és ösvényt a járatlan földön.
Dicsőíteni fog a mező minden vadja, a sakálok és a struccok, mert vizet fakasztok a pusztában, [és folyókat a sivatag földön], hogy inni adjanak népemnek, választottaimnak.
A nép, amelyet magamnak alkottam, hirdetni fogja dicsőségemet.
Fil 3,8–14
Sőt Uramnak, Krisztus Jézusnak fönséges ismeretéhez mérten mindent szemétnek tartok. Érte mindent elvetettem, sőt szemétnek tekintettem, csakhogy Krisztust elnyerhessem és hozzá tartozzam.
Hiszen nem a törvény útján váltam igazzá, hanem a Jézus Krisztusba vetett hit révén. Isten ugyanis a hit által tett igazzá,
hogy megismerjem őt és feltámadásának erejét, de a szenvedésben is vállaljam vele a közösséget.
Így hozzá hasonulok a halálban, hogy ezáltal eljuthassak a halálból a feltámadásra is.
Nem mintha már elértem volna vagy már célba értem volna, de futok utána, hogy magamhoz ragadjam, ahogy Krisztus is magával ragadott engem.
Testvérek, nem gondolom, hogy máris magamhoz ragadtam, de azt igen, hogy elfelejtem, ami mögöttem van, és nekilendülök annak, ami előttem van.
Futok a kitűzött cél felé, az égi hivatás jutalmáért, amelyre Isten meghívott Krisztusban.
Jn 8,1–11
Jézus kiment az Olajfák hegyére,
majd kora reggel újra megjelent a templomban. A nép köré sereglett, s ő leült és tanította őket.
Az írástudók és a farizeusok egy házasságtörésen ért asszonyt vittek eléje. Odaállították középre,
és így szóltak hozzá: „Mester, ezt az asszonyt röviddel ezelőtt házasságtörésen érték.
Mózes azt parancsolta a törvényben, hogy az ilyet meg kell kövezni. Hát te mit mondasz?"
Ezt azért kérdezték, hogy próbára tegyék, s vádolhassák. Jézus lehajolt, és az ujjával írni kezdett a földön.
De tovább faggatták, azért fölegyenesedett, és azt mondta nekik: „Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!"
Aztán újra lehajolt, s tovább írt a földön,
ők meg ennek hallatára eloldalogtak, egyikük a másik után, kezdve a véneken, s csak Jézus maradt ott a középütt álló asszonnyal.
Jézus fölegyenesedett és megszólította: „Asszony, hova lettek? Senki sem ítélt el?"
„Senki, Uram" – felelte az asszony. Erre Jézus azt mondta neki: „Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél!"
