Április 21., húsvét negyedik vasárnapja (C egyházi év) (1985?)
Krisztusban kedves Testvéreim!
Próbáljuk mélyen átélni azt az oldalát a dolgoknak, amit az evangélium legjobban kiemel. Azt a különös kapcsolatot, ami a Jó Pásztorhoz fűz minket. Az eredetiben az van, hogy a juhaim az enyémek. Külön kiemelve ez a szó, hogy enyémek.
Itt induljunk talán el, mert ezt, hogy enyém, ezt az életünkben már egész pici korunktól átéltük, és most is át tudjuk élni, mit jelent az, hogy enyém. Megfigyeli az ember az egész csöppeket, hogyan jelentkezik bennük ez a szerzési ösztön, a tulajdon ösztöne. Kinyújtja a kezét az a kis csöppség, még öntudata sincs, de már nyúl a dolgok után, és magához húzza őket. Megfogja a báránykát vagy babát, el nem szakad tőle, még este aludni is magával viszi azt, ami az övé.
De ez bizony még csak gyönge kifejeződése annak, hogy enyém. Az életünkben mennyi minden volt már a miénk! Az otthon, ahol születtünk, növekedtünk, nevelkedtünk, annak a meghitt tárgyai, bútorai, aztán az udvar, ahol játszottunk, vagy a falu, ahova kimerészkedtünk lassanként. Az ismerősök, a tanító, a templom: a miénk volt, a miénknek éreztük, de elszakadtunk ezektől. A szüleink földjét talán már régen más használja, a szülőföldünkről elkerültünk, és azóta az a sok kapcsolat mind megváltozott. Többé már nem a mienk.
Az ember talán ír valamit, úgy érzi, na, ez egészen az enyém, ez belőlem jött; de ha egy hét vagy egy év múlva elolvassa, rácsodálkozik: én írtam ezt? Még a kezünk, a tagjaink is laza kapcsolattal vannak csak a birtokunkban, mert le lehet azt vágni. Bármilyen kedves a tagja az embernek, ha az élete veszélyben forog, akkor odaadja – és már nem az enyém.
Még a szellemünket, az emlékezetünket is elveszíthetjük, az eszünket is, meg az akaratunkat is. A Szentírásban ott van egy titokzatos dolog: elvesztheti az ember saját magát is, teljesen kiszalad a kezünkből. És itt érkezünk a végére annak, ami a miénk: minekünk tulajdonképpen egészen a miénk nem lehet semmi.
Egy más vonalon is van ilyen élményünk, hogy megérezzük, hogy ez hozzám tartozik, enyém, a szeretet meg a kapcsolat által. Az ember úgy megszerethet valakit, hogy szövetséget köt vele egész életre: te az enyém, én a tied, ásó, kapa válasszon el minket. És valóban, mélységes és valósága ez az egymáshoz tartozásnak. Tudják, ha messzire utaznak egymástól, akkor is egymásnak élnek, és megélik azt, hogy hol lehet ő, mi van vele. De ez a kapcsolat is elszakítható. Meghal az illető vagy megváltozik, és a kapcsolat megszűnik, vagy a múlté lesz.
Úgyhogy mi emberek, azt, amit az Úr Jézus mond, hogy a juhaim az enyémek, legfeljebb csak megközelíthetjük valahogyan, de ebbe behatolni alig tudunk. Mert egészen más az, amikor valami Istené, mint amikor a miénk. Istené végtelenül szorosan lehet valami vagy valaki. Ahogy az Úr Jézus itt mondja: senki el nem ragadhatja tőlem, aki vagy ami az enyém.
Ha mélyen be akarunk hatolni ebbe az odatartozásba, akkor ott találjuk a végtelen erős tulajdonviszonyt a teremtés révén. Minden atomunk, de a lelkünk is, a személyünk is, a legvégső, ami az énünket alkotja, az is Istené, aki a Jó Pásztoron keresztül utánunk jön, és egy másik módon is érvényesíti azt, hogy az övé vagyunk.
Ez a szeretet vonala: senkinek nagyobb szeretete nincs, mint a Jó Pásztornak, aki életét adja értünk. S a szeretet útján úgy oda tartozunk, hogy a kereszten állandó, végső szeretettel ölel át bennünket. Most ez egyoldalúnak látszik, mert mi ezt nem tudjuk állandóan átérezni, hogy Övé vagyok, oda tartozom. Hogy a kereszten a vérébe, az életébe kerülök, hogy láthatatlan, elszakíthatatlan kapocs van köztünk.
Az emberi odatartozás véges, határolt és tehetetlen, de Isten nem ilyen. Isten érvényesíteni fogja azt, hogy az Övé vagyunk. Mi ezt az odatartozást megpróbálhatjuk átérezni, próbálhatunk ebbe mindig jobban belépni, hogy a hivatásunkkal ez egész eleven lett bennünk. Minket is bekapcsolt a Jó Pásztor ebbe a viszonyába. „Szánom a sereget. Kérjétek az aratás urát, küldjön munkásokat!" – és mi megéreztük ezt, és beléptünk munkásnak a nagy aratásba, beléptünk a Jó Pásztor szeretetkapcsolatába. Olyan elhagyottak, olyan elesettek, olyan nyúzottak a bárányok... A Szentírásban az eredeti szó azt mondja, hogy nyúzottak, mint akikről a bőrt lehúzták, olyanok a bárányok. Odadobottak, elesettek. Hát mi beléptünk a Jó Pásztor szeretetkapcsolatába: vállaltuk a bárányok gondját, hogy ne legyenek olyan nyúzottak, elesettek, és dolgoztunk értünk.
Rajtunk keresztül is szereti a Jó Pásztor az elhagyottakat, éspedig a legelhagyottabbakat. Most is így van: a Jó Pásztor keres bennünk munkatársakat, hogy belépjünk az ő szeretetébe, hogy továbbíthassa a szeretetét a legügyetlenebbek, a legelesettebbek, a legtehetetlenebbek felé. Így keresi a hivatásokat, a papi hivatásokat is: a fiatalokhoz próbál férkőzni a szeretetén, az igéin, a szavain, a többi, már pásztorságba belépetteken keresztül; gyere, vállald a gondot az enyéimért. Olyanok, mint a pásztor nélküliek, vagyis mint akikre nincs gondja senkinek.
Teréz anya is így lépett be, amikor látta azokat az egészen nyúzottakat, földhöz tapadtakat, elesetteket, földhöz verteket. Látta, és nem bírt visszamenni a kényelmes, védett otthonba, hanem ott maradt velük. Ez a hivatásnak a titka.
Ha ezt így a mai vasárnapon megérezzük, a Jó Pásztor vasárnapján, akkor fogunk igazán, nemcsak az imáinkkal, hanem egész lényünkkel belépni ebbe az isteni szeretetkörbe.
A Szentatya (II. János Pál pápa – a szerk.) ezt érzi, a pápánk egész életén, minden napján érződik, hogy ő igazán kiváltságos helyen lépett be a Jó Pásztor szeretetének ebbe az áramkörébe, és attól kezdve nincs nyugta se éjjel, se nappal. Talán olvastuk azt az üzenetét, amit erre a napra maga írt: ez a nap ott van húsvét és pünkösd között; húsvét érezteti, hogy az életét adta értünk és az övé vagyunk, pünkösd érezteti, hogy a lelkét adta értünk.
Ennél tovább már nem mehet Isten sem, hogy magát a Lelkét küldi belénk, hogy ugyanaz a lélek hasson át minket, és belépjünk mi is abba a legszorosabb kapcsolatba, amiben a Fiú van az Atyával a Szentlélek által. Ez az élet. Hogy az életet adja az övéinek. A Szentháromság élete a megismerés és a szeretet legbensőbb köre. Ide akar bevonni mindenkit Isten, s ezért jött el a Fiú, ezért küldte el a Szentlelket, értünk.
A mi mindennapjainkban hogy érződik ez? Talán egymás megbecsülésében, a leggyöngébbek, legtehetetlenebbek megbecsülésében, az egymás tiszteletében. Hogy kiterjesszük a gondunkat lelkileg is, finomságunkat, tapintatunkat, udvariasságunkat, tiszteletünket, megbecsülésünket egymásra. Hogy semmi ilyen megkülönböztetés vagy különbségtétel ne legyen köztünk. Ez az egyik módja a Jó Pásztor szeretete átvételének.
A másik meg az ima titokzatos ereje, amit az Úr Jézus mond: kérjétek az aratás urát. Mi tulajdonképpen nem ismerjük az imánk erejét, az titok előttünk. Csak hisszük, hogy az imánknak súlya van az Isten előtt.
Ezzel a hittel imádkozzunk ma hivatásokért! Akkor beteljesítjük a Jó Pásztor szándékát, és a pápa szándékát is. Ámen.
Függelék – a szentmise olvasmányai
ApCsel 13,14.43–52
Pergén keresztül eljutottak a pizidiai Antióchiába. Itt egy szombaton bementek a zsinagógába és leültek.
Sőt amikor a gyülekezet szétoszlott, a zsidók és az istenfélő jövevények közül sokan a nyomukba szegődtek Pálnak és Barnabásnak. Ezeket arra biztatták, hogy tartsanak ki az Isten kegyelmében.
A következő szombaton csaknem az egész város összegyűlt, hogy hallja az Isten szavát.
Amikor a zsidók meglátták a nagy tömeget, irigység fogta el őket, s rágalmakat szórva próbálták Pál szavait meghazudtolni.
De Pál és Barnabás bátran megfeleltek nekik: „Először nektek kellett volna hirdetnünk az Isten szavát. De mert visszautasítottátok és méltatlannak ítéltétek magatokat az örök életre, most a pogányokhoz fordulunk.
Ezt a parancsot adta nekünk az Úr: A pogányok világosságává tettelek, hogy üdvösségük légy egészen a föld végső határáig."
Amikor a pogányok ezt meghallották, örültek, és magasztalták az Isten szavát, s hittek is mind, akik az örök életre voltak rendelve.
Elterjedt az Úr szava az egész környéken.
A zsidók azonban felbujtották az előkelő vallásos asszonyokat meg a város tekintélyesebb férfiait, és üldözést szítva Pál és Barnabás ellen, elűzték őket a vidékről.
Ők lerázták – ellenük bizonyságul – lábukról a port, és Ikóniumba mentek.
A tanítványokat eltöltötte az öröm és a Szentlélek.
Jel 7,9.14b–17
Ezután akkora sereget láttam, hogy meg sem lehetett számolni. Minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből álltak a trón és a Bárány előtt, fehér ruhába öltözve, kezükben pálmaág.
Így válaszoltam: „Te tudod, uram." „Ezek a nagy szorongatásból jöttek - magyarázta meg -, ruhájukat fehérre mosták a Bárány vérében.
Ezért állnak Isten trónja előtt, s éjjel-nappal szolgálnak neki a templomában. A trónon ülő közöttük lakozik.
Nem éheznek és nem szomjaznak többé, a nap nem égeti őket, sem másfajta hőség,
mert a Bárány, aki a trón közepén áll, legelteti, és élő vizek forrásához tereli őket, az Isten pedig letöröl a szemükről minden könnyet."
Jn 10,27–30
A juhaim hallgatnak szavamra, ismerem őket, és ők követnek engem.
Örök életet adok nekik, nem vesznek el soha, nem ragadja ki őket a kezemből senki.
Atyám adta őket nekem, s ő mindenkinél nagyobb: Atyám kezéből nem ragadhat ki senki semmit.
S én és az Atya egy vagyunk.
