Április 28., húsvét ötödik vasárnapja (C egyházi év) (1985?)
Krisztusban kedves testvérek!
Múlt vasárnap, Jó Pásztor vasárnapján azt az egy szót próbáltuk ízlelgetni és mélyíteni, amit az Úr Jézus mond: „az én juhaim". Vagy ahogy a görögben van: „a juhaim az enyémek". Mit jelent az, hogy az enyém, mit jelent Jézusénak lenni?
Most, ha megfigyeljük, mind a három olvasmányban egy másik szó emelkedik ki. Az első olvasmányban az apostolok – Pál és Barnabás – visszatérnek és elmondják, hogy mit művelt az Úr velük, mi mindent tett az Isten általuk, velük. Úgy tett általuk az Isten mindent, hogy velük volt, velük működött, együtt működött.
Aztán a Jelenések Könyvében: majd velük sátorozik az Isten, ahogy az eredetiben van. Isten sátra ott lesz az emberek között, és velük sátorozik, sőt az Ő népe lesznek. Megint ez a „velük": maga Isten lesz velük.
Aztán az evangéliumban: csak rövid ideig vagyok veletek.
Ezt a szót próbáljuk egy kicsit ízlelni ma: veletek, velünk.
Bizonyára mindegyikünknek az életében ott van ennek a szónak a tartalma már gyerekkorunktól fogva. Még öntudatlanságban voltunk, amikor csodálatos, harmonikus együttlétet élhettünk meg édesanyánkkal, vele.
Később aztán az emlékeink is mutatják ezt: fogtuk a kezét édesapánknak, édesanyánknak, mentünk sétálni, vagy becéztek minket, vele voltunk, velük voltunk. Vagy este meggyújtottuk a lámpát, az asztal körül ültünk. Olyan különös tartalma van ennek a vele, vagy velük létnek, együttlétnek. Annyiféle színe tud lenni! Ahogy meséltünk egymásnak, énekeltünk együtt, beszélgettünk, tréfáltunk, társasjátékoztunk vagy kint voltunk a szabadban.
Aztán később a tanárokkal való együttlét, vagy a barátainkkal, vagy aztán azzal a valakivel, akit megszerettünk, vagy akiket megszerettünk, akikkel jó volt együtt lenni, és úgy éreztük, hogy elröpül a pillanat, és rövid mindig az együttlét, a szeretet együttléte.
Vagy jöttek hozzánk látogatóba a noviciátusba az apostoli emberek, elbeszélték, hogy miket éltek meg, mit küzdöttek, hogy működtek az evangélium hirdetésében, Isten ügyében. Azt is tudjuk, hogy vannak zavaró együttlétek, és hogy sok minden megzavarhatja az együttlétet, és van olyan élményünk is, hogy valaki csak ott van, és már érezzük, hogy valójában már nincs itt, már menni akarna, olyan hideg az együttléte.
Sokféleképpen megéljük ezt: vele, veletek.
És azt is tudjuk, hogy ott van bennünk a vágy a további együttlétre. Nem elég az az együttlét, amit megéltünk az életünkben emberekkel. Csak egy kis ízelítő az igazi együttlétből Istennel is. Tudunk együttlétekről: az egész Szentírás ezt a viszonyt mutatja meg. Kiindul a Teremtés Könyvében egy különös együttlétből, abból a paradicsomi titokzatos együttlétből, amikor a szellőben ott sétál Isten a paradicsomkertben, és együtt van, letáborozik, lehorgonyzik az egész teremtett világból az embernél. Velük maradt. Figyelte, nem jó neki egyedül lenni, teremtsünk még valakit, akivel együtt tud lenni. Aztán így-úgy próbálja; megmutatja neki a dolgokat; az ember nevet ad nekik: Isten az emberrel akar lenni. Az ember olyan valaki, akivel lehet együtt lenni Istennek is.
Csodálatos lehetőség rejtőzik bennünk, testvéreim, azáltal, hogy velünk lehet együtt lenni embernek, de Istennek is.
Aztán megszakad ez az együttlét. Hallatlan viszontagságoknak van kitéve. Mi mindenen megy át az ember! Megízleli azt is, hogy milyen borzasztó keserű és kárhozatos az elszakadás attól, akivel egyedül érdemes együtt lenni, és akivel hivatva vagyunk az örök együttlétre, a szeretet együttlétére, a teljes, zavartalan együttlétre.
Aztán a Szentírás megmutatja a többi együttléteket. Titokzatos jelzések vannak a Szentírásban: „Ádám, hol vagy?" Keresi Isten az elveszett együttlétet: „Mit tettél, Káin?"
Aztán az igazakkal, Noéval az együttlét, a mentő együttlét: tanácsot ad, mit csináljon, hogy megmeneküljön a bűnös nemzedékből. Az oltalom, a vigyázat formájában vele van.
Ábrahámmal: jöjj ki földedről, és majd én vezetlek. Elvezetlek egy olyan földre, amit majd neked adok. Téged és utódaidat megáldom, és áldottak lesztek.
És ez így megy. A csipkebokor különös együttléte, egy-egy élmény együttléte: amint a szellőn át megérezteti Illéssel az együttlétét.
Mária megéli azt a csodálatos együttlétet, a megtestesülés együttlétét. Emberként megéli az Istent, gyermekeként megéli. De ez is milyen viszontagságos! Van úgy, hogy nem érti, mit csinál, mit mond, de hát még ez nem a végső.
A tanítványok is megélik, hányszor van úgy, hogy ők se értik, hogy mit akar ezzel mondani. S hallják azt is, hogy „aki lát engem, az magát az Atyát látja". Megélik ezt az evangéliumi jelenetet, mikor Júdás kimegy az éjszakába egyedül, elszakadva Jézustól. Hallják: még egy kicsit vagyok csak veletek, hát használjuk ki ezt a kis időt.
Van itt egy különös pont. Nem tudom, hogy értjük-e ennek az összefüggését: „még egy kicsit veletek vagyok", s utána adja nekik, hogy „szeressétek egymást, ahogyan én szeretlek titeket, akkor mindenki meg fogja ismerni rólatok, hogy az enyémek vagytok".
Itt az együttlét új formája van:most testben megélhetően még egy kicsit veletek vagyok, de aztán, ha szeretitek egymást, akkor új formája valósul meg az együttlétnek. A szereteten keresztül megérzi majd mindenki, hogy én vagyok veletek.
Tehát akit szerettek, azzal is vagyok. Egy új együttlét, egy új egymással lét, amelynek formája a szeretet.
Olyannak kellene lenni a szeretetünknek, hogy ezt megérezhesse mindenki rajtunk: az Úr van ővele általunk. Mint az apostolok: az Úr miket tett velük és általuk. Ez vezet át a megtestesülés együttlétéből meg az Oltáriszentség, az Eucharisztia együttlétéből, és sok másfajta együttlétből, amik még mind kívánnivalót hagynak maguk után.
Elpanaszkodhatjuk az Úr Jézusnak ma is, hogy Urunk, itt vagy, velünk vagy, együtt vagy, a hit együttlétét megéljük, de azért tudjuk, hogy ez még nem a végső: vezess bennünket tovább. A misztikusok együttléte már megtapasztalt együttlét, valamit tapasztalnak a végső együttlétből. Mi is vágyunk a teljes együttlétre, hogy velünk legyen olyan együttléttel, amit nem zavar meg semmi, amit nem gátol semmi. Se félelem, se múlt emléke, se hiba, se bűn, se zaj vagy korlát, hanem a szeretet beleszabadulásának az együttléte, a teljes fölszabadulás együttléte legyen Istenben. Se halál nincs, se könny, se fájdalom, semmi zavaró. Ma szabad az Úr Jézusnak elmondanunk ezt a vágyunkat: így szeretnénk Vele együtt lenni.
De szabad elmondanunk mindazt a panaszunkat is, ami még zavarja az együttlétet, minden kérésünket elmondani magunk nevében, meg a szenvedő embertársaink nevében, amivel előmozdítani szeretnénk azt a végső együttlétet.
Szabad fölpanaszolni a könnyeket, amiket még nem törölt le egészen, meg a halált, meg a szenvedést, meg a bánatot, gondokat. És szabad erőt meríteni a mai együttlétből ezekre a gondokra, meg a halál közeledtének a félelmeire meg korlátaira, mikor kihullik a kezünkből minden-minden, amire támaszkodunk, amin állunk, hogy az az együttlét új legyen, új ég és új föld együttléte, és új Jeruzsálem együttléte; amikor majd mint a mennyasszony meg a vőlegény lesz együtt Isten és az ember.
Ezt próbáljuk a mai napon megélni: mi van abban a szóban, hogy „veletek", „ti meg én". Ámen.
Függelék – a szentmise olvasmányai
ApCsel 14,21–27
Ebben a városban is hirdették az evangéliumot, sok tanítványt szereztek, majd visszafordultak Lisztrába, Ikóniumba és Antióchiába.
Erőt öntöttek a tanítványok lelkébe, bátorították őket, hogy tartsanak ki a hitben, mert „sok szorongatás közepette kell bejutnunk az Isten országába."
Az egyházak élére (kézrátétellel) elöljárókat rendeltek, és imádkozva, böjtölve az Úr oltalmába ajánlották őket, akiben hittek.
Áthaladva Pizidián Pamfíliába jutottak,
majd azután, hogy Pergében hirdették az Isten szavát, lementek Attáliába.
Innét Antióchiába hajóztak, ahonnan útra keltek, Isten kegyelmébe ajánlva annak a feladatnak a teljesítésére, amelyet aztán teljesítettek is.
Mihelyt megérkeztek, összehívták az egyházat, elbeszélték, mi mindent tett az Isten általuk, s hogy a pogányok előtt is kitárta a hit kapuját.
Jel 21,1–5a
Új eget és új földet láttam. Az első ég és az első föld ugyanis elmúltak, és tenger sincs többé.
Akkor láttam, hogy a szent város, az új Jeruzsálem alászállt az égből, az Istentől. Olyan volt, mint a vőlegényének fölékesített menyasszony.
Akkor hallottam, hogy a trón felől megszólal egy hangos szózat, ezt mondva: „Íme, Isten hajléka az emberek között! Velük fog lakni és ők az ő népe lesznek, és maga az Isten lesz velük.
Letöröl szemükről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fáradság, mert az elsők elmúltak."
Akkor a trónon ülő megszólalt: „Íme, újjáteremtek mindent!"
Jn 13,31–35
Amikor elment, Jézus beszélni kezdett: „Most dicsőül meg az Emberfia, s az Isten is megdicsőül benne.
Ha megdicsőül benne az Isten, az Isten is megdicsőíti saját magában, hamarosan megdicsőíti.
Fiaim, már csak rövid ideig vagyok veletek. Keresni fogtok, de amint a zsidóknak mondtam, most nektek is mondom: Ahova megyek, oda ti nem jöhettek.
Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást.
Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt."
