Október 20., évközi huszonkilencedik vasárnap, prédikáció (C egyházi év) (1977)
Krisztusban kedves testvérek!
Szent Lukácsnál mesteri módon hosszú tanítórész van beleiktatva egy keretbe, hogy az Úr Jézus megy Jeruzsálem felé, közelednek az ő fölvételének napjai. Itt hangzik el ez a példabeszéd is és közvetlen előtte arról volt szó, hogy majd eljön az Emberfia.
Miért jön el, hogyan jön el? Ez meg azzal kapcsolatban merült föl, hogy a tanítványoknak nehéz dolguk lesz. Szorongatásnak lesznek kitéve, üldöztetések támadnak és szeretnék, ha legalább egy napját megláthatnák az Emberfiának.
Tehát úgy szerepel az Emberfia eljövetele a tanítványok életében, mint az egyetlen, ami segít rajtuk, ami kiszabadítja őket. Véget vet az üldöztetésnek és mindenfajta szorongatásnak. Így rajzolja meg Szent Lukács a tanítványok, a kiválasztottak életét.
A kiválasztott, az Úr megy előttük ezen az úton, a fölvétele felé. Bátran végigjárja az útját, amelyen keresztséggel kell megkeresztelkednie, a szenvedés keresztségével. És fölvétetik: először a keresztre. Ott gúnyolják a farizeusok: te, aki az Isten fölkentje és választottja vagy – ott is előfordul ez a szó –, szállj le a keresztről, akkor hiszünk neked.
Az Isten választottja először a keresztre vétetik föl, aztán vétetik föl tovább. És az ő szabadulásának a napja is eljön, de ő ezt nem a saját szabadulásának tekinti: azért vétetik így föl, hogy előre menjen, és majd eljöjjön a tanítványokért, és azokat a választottakat is fölvegye. Ez az összefüggés: az Úr Jézus annak a biztosítéka, hogy eljöjjön választottak, a tanítványok szabadulásának napja is. Nincs más szabadulásunk. Semmiféle emberi reménykedés itt nem áll meg, szertefoszlik. Ezt az Emberfia tudja a legjobban.
S az Emberfia – mivel annyira szeret bennünket – ezt a roppant kemény, nehéz utat megjárja előttünk. Fölmegy, hogy eljöhessen értünk. S ide illeszkedik be ez a kis rész: a tanítványoknak imádkozni kell addig, míg nem jön el az Emberfia. Imádkozni kell állandóan, kitartani, és nem szabad megromlani ebben. Ez az eredeti kifejezés: megromlani. Beleunni, belefáradni az imádságba. Mintha a választottak legfőbb veszedelme az imában való megromlás lenne.
Erre hozza az Úr Jézus a példabeszédet a bíróról. Hogy egy városban élt egy ilyen bíró. Ez a földi város bizony ilyen: itt lakunk mind együtt, a szegény özvegy is. Az Anyaszentegyház is itt lakik, és itt lakik a földi, istentelen, embert nem tekintő bíró is. És még itt is ki lehet járni valakinek az igazát.
Figyeljük meg, hogy az özvegy rendíthetetlenül hisz az igazában, és nyakára jár a bírónak. Föl se merül benne, hogy elálljon az igazától. Ez nagyon-nagyon elgondolkoztató, nekünk is. Tehát imádkozni nem úgy köll, hogy az ember csak szavakat meg szövegeket mondogat. Abba bele lehet unni, az nem érdekes. Az ima elválaszthatatlan az igazunktól. Amely egyetlen igazunk, egyetlen ügyünk, és amitől nem tágíthatunk. Eszünkbe se jut, hogy tágítsunk attól.
Az ellenfelünkkel szemben ki kell harcolni az igazunkat. Isten bennünket a világon ellenséges világba állított bele: még ha nincs egyházüldözés, meg az egyházzal szemben nem is kíméletlen egy rendszer, akkor is ellenséges környezetben vannak bent a választottak. Minden ránk nehezedik. És az igazi ellenségünk, a gonosz mindig körüljár és lesi, hogy kit nyeljen el. Egy pillanatra sincs annak az özvegynek nyugta: az a sárkány, amelyikről a Jelenések könyve szól, lesi, hogy a gyermekeit elnyelje.
Ebben a példabeszédben az ima összeforr a mi ügyünkkel. Az ügyünknek győzni kell, az igazságunkat ki kell harcolnunk, az egyetlen szabadulásunk az, ha eljön az Emberfia értünk. A jegyeseiért, választottjaiért eljön.
Drága jó testvérek!
Szükség van az egész szemléletünkben mindig javításra, változtatásra, hogy ez belénk ivódjék. Semmiféle más mentség nincsen: ne csapjuk be magunkat semmi csecsebecsével, vicik-vacakkal, ügyes-bajos dolgokba ne merüljünk bele. Nekünk egy ügyünk van ezen a földön: hogy az Emberfia eljöjjön értünk és arra fölkészüljünk. Ez a mi igazi imánk.
A példabeszédben az Úr Jézus megmutatja, hogy Istenen nem múlik, hogy igazságot szolgáltasson nekünk. Ha a földi igazságtalan bíró is megunja a zaklatást, akkor mennyivel inkább Ő! Óriási az ellentét az igazságtalan bíró és Isten között!
A bírónak az özvegy kicsoda? Ott lakik a városban, de idegen. Csak zaklatja. De Istennek mi választottjai vagyunk! Tehát a földi bíró és Isten között, az igazságtalan bíró és az igazságos bíró között is óriási különbség van.
És nagy különbség van aközött is, ahogyan a választottak viszonyulnak Istenhez, illetve az özvegy viszonyul a bíróhoz.
Biztos, hogy Istenen nem múlik: az övéinek igazságot szolgáltat, jön az övéit kimenteni. Jön az Emberfia. Nem az Emberfián múlik.
Meglepő a példabeszéd vége. Rajtunk múlik, hogy van-e hitünk, kitartunk, virrasztunk-e az ügyünk igazában makacsul, szívósan, utánajárunk-e, imádkozunk-e. Az imádság jelzi a belső beállítottságunkat, hogy nem tágítunk a dolgoktól. Az ima egybe van forrva az életünkkel. A másik két olvasmányban is szerepel az ima: nem szabad csüggedni.
Megindító, ahogy egymást segíti a három ember a dombon, miközben lent folyik a harc. Most itt vagyunk a dombon. Egymással összeforrva imádkozunk és ez nagyon megnyugtató érzés. És örvendetes, hogy egymást is látjuk imádkozni, és egymást is segítjük imádkozni.
Timoteusnak Szent Pál odateszi az ima forrását is: a Szentírást. „Gyerekkorodtól kezdve ismered a szent írásokat, az imának kimeríthetetlen forrását..."
A dombtetőn folyik az ima. Az Anyaszentegyházban közvetlenül nem látni valami nagy harcot. A harc szanaszét folyik az egész földön. De mi itt a dombtetőn imádkozunk és összefügg a dombtetőn végzett ima azzal a küzdelemmel, amely mindenfelé zajlik: családokban, társadalmakban, országokban, elmaradt afrikai meg ázsiai vidékeken. És közös lesz majd a győzelem. Amikor eljön értünk az Emberfia.
Egy élményem jut eszembe. Felejthetetlen, mikor az ember börtönben a szabadulása napját várja. Bizonyos szempontból olyan szépek azok a napok, amikor már közeledik a szabadulás...
Az Úr Jézus valahogy így gondolja el övéinek a lelkületét: úgy várják az Emberfia jövetelét, mint a szabadulás napját a börtönbe csukott rab. Felejthetetlen, egyedülálló, amikor az ember kiszabadul. Egy napfényes, gyönyörű szép tavaszi napon szabadultam ki. Ragyogott minden, majdnem súlytalannak éreztem magam. A szabadság teljesen átjárta testemet-lelkemet, szinte csodálkoztam, hogy miért is nem emelkedek fölfelé, és szűnik meg minden, ami megkötöz.
Valahogy így kell várnunk a szabadulásunk napját, és így kell rá készülnünk boldogan. Nem a külső az érdekes, hogy ott majd elgyöngülünk, elfáradunk, megöregszünk, elhagynak az erőink, és így tovább. A szabadulásunk napjára készüljünk mindnyájan – együtt a mi szabadítónkkal, aki minden nap eljön értünk, az Emberfiával.
Minden nap közel jön a szentáldozásban, biztat és serkent az evangéliumban: csak imádkozzunk, csak tartsunk ki, csak találjon bennünk hitet. Mint a hites vőlegény a menyasszonyában azt keresi, hogy hisz-e és kitartott-e. Akkor következik a lakodalom napja. Ámen.
Függelék – a szentmise olvasmányai
Kiv 17,8–13
Közben az amalekiták előrenyomultak, hogy Refidimnél megküzdjenek Izrael fiaival.
Mózes így szólt Józsuéhoz: „Válassz ki magadnak férfiakat, és holnap szállj harcba az amalekitákkal. Én pedig Isten botjával a kezemben kiállok a domb tetejére."
Józsue úgy tett, ahogy Mózes parancsolta, s kivonult, hogy megütközzék az amalekitákkal. Mózes közben Áronnal és Hurral fölment a domb tetejére.
Ameddig Mózes a kezét kitárva tartotta, az izraeliták fölényben voltak, de ha leeresztette a kezét, az amalekiták jutottak fölényhez.
Mózes karja végül is elfáradt. Ezért vettek egy követ, odavitték és ráültették. Áron és Hur pedig a karját tartotta, egyik az egyik oldalon, a másik a másik oldalon. Így a karja napszálltáig kitárva maradt.
Józsue kardélre hányta az amalekitákat és hadi népüket.
2Tim 3,14–4,2
Te azonban tarts ki amellett, amit tanultál, s amiről meggyőződtél, hiszen tudod, kitől tanultad.
Gyerekkorod óta ismered a Szentírást: ez megadja neked az útmutatást ahhoz, hogy a Krisztus Jézusba vetett hitben eljuss az üdvösségre.
Minden Írás, amit az Isten sugalmazott, jól használható a tanításra, az érvelésre, a feddésre, s az igaz életre való nevelésre,
hogy az Isten embere tökéletes legyen és minden jóra kész legyen.
Kérve-kérlek az Istenre és Krisztus Jézusra, aki ítélkezni fog élők és holtak fölött, az Ő eljövetelére és országára:
hirdesd az evangéliumot, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel.
Lk 18,1–8
Egyszer arról mondott nekik példabeszédet, hogy szüntelen kell imádkozni, és nem szabad belefáradni.
Így szólt: „Az egyik városban élt egy bíró, Istentől nem félt, emberektől nem tartott.
Élt abban a városban egy özvegyasszony is. Elment hozzá, s kérte: Szolgáltass nekem igazságot ellenfelemmel szemben.
Egy ideig vonakodott, aztán mégis így szólt magában: Igaz, Istentől nem félek, embertől nem tartok,
de annyira terhemre van ez az özvegy, hogy igazságot szolgáltatok neki, nehogy végül nekem jöjjön és arcul üssön."
Az Úr így szólt: „Hallottátok, hogy mit mond az igazságtalan bíró?
Hát az Isten nem szolgáltat igazságot választottjainak, akik éjjel-nappal hozzá kiáltanak? Megváratja őket?
Mondom nektek, hamarosan igazságot szolgáltat nekik. Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?"
