Június 3., Szentháromság-vasárnap (B egyházi év)
Kedves Testvérek!
Istent soha senki nem látta – a legnagyobb próféták sem –, az egyszülött Fiú mondta el, hogy milyen. A látomások csak látomások voltak, valami kép, hasonlat Istenről. Szellő, vagy tűz, vagy felhő, de mindez csak a mi emberségünkhöz szabott valami, amiből érezzük, érezhették, sejthették Istent, akiknek a látomás osztályrészül jutott. De Őt magát nem láthatták. Az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelén van, Ő az egyedül illetékes, Ő mondta el, hogy Isten kicsoda.
Ez a szó a görögben – „egzegézis” – azt jelenti, amit magyarul nem tudunk kifejezni egyetlen szóval. Nem az elmondás csupán, nem a bemutatás csupán, hanem kibontás. Szóval, tettel, viselkedéssel kibontotta előttünk Jézus Krisztus mint nagy egzegéta az Istent. Ő a nagy megismertetője Istennek.
Figyeljünk föl az Úr Jézusra, és nézzük ma Őt úgy, amint Istent bemutatja előttünk! A szavai, működése, élete nyomán éles körvonalakkal, tulajdonságokkal, senki mással össze nem téveszthetően jelenik meg előttünk az Isten. Megismerjük Őt. Hogy kiált föl az Úr Jézus egyszer? „Áldalak téged, Atyám, mennynek és földnek ura, hogy elrejtetted ezt az okosak elől, és kinyilvánítottad a kicsik előtt.” Kinyilvánítja Isten Jézus Krisztus által magát.
Az Úr Jézusnak ehhez háttérül szolgált a mi emberi világunk, annak borzasztó összevisszasága, zűrzavara, sötétsége, félelmetes vétkei, rettenetes vétkeink, az istengyilkosság is. Ilyen krétával, ilyen íróvesszővel, ilyen hanggal ilyen bemutató eszközökkel, az itt talált bemutató eszközökkel rajzolta meg a mi egzegétánk Istent. Ez szolgáltatta számára a hátteret, a vásznat, amin aztán a pozitív vonásokat az Ő életével, lényével, tettével, tetteivel, áldozatával, föltámadásával meg tudta mutatni.
A közös művünk, hogy föltárta előttünk Istent az ellentétek művészetével. A mi hazugságaink közepette az igazságát, a mi rossz tetteink, önzésünk között az ő önkiüresítő szeretetét, a mi vétkeink között a bocsánatát, irgalmát, a keresztáldozatán keresztül a végletekig menő elkötelezettségét, szövetségi hűségét.
Az egész egzegézisre, amit az Úr Jézus az Istenről adott azt írhatjuk, azt írhatnánk, amit János apostol valóban mond is: Isten maga a Szeretet. Ezt a szeretetet mutatja be az Úr Jézus, a mi egzegétánk: Isten olyan valaki, akinek a léte a szeretetnek magának a léte; a tudása a szeretetnek magának a tudása, mindentudása.
Olyan határtalan az ereje, hatalma, akadályt nem ismerő, mint a szeretet akadályt nem ismerő ereje, hatalma. Olyan meglepetésekkel teljes, mint a szeretet, olyan soha meg nem unható, mint a szeretet. Isten boldogsága a szeretet boldogsága, és a három személy is azért kell, hogy meglegyen Istenben, mert a szeretet diktálja, követeli ezt a három személyt.
Nem lehet szeretni, csak valakinek. Ez az Atya. A végső, eredetlen, titokzatos Atya, akinek lénye a szeretet. Ő szeretetben megismer, szeretetben lát mindent, ami csak létezhet. Pont a szeretete miatt nem magában való, egyedülálló. Épp azért, mert Szeretet, nemzi, árasztja, önárasztó szeretetében, mindenszerető mindentudásában mondja ki azt az egy Igét, azt a Valakit, akire szeretete irányul: a Fiút. Aki pedig szeretetben válaszol neki: Atyám.
A Fiú nem eredetlenül Isten, hanem frissen, születve, gyermekien Isten. Így lesz Istenben én és te: olyan viszony, amely az én és a te bensőségességét hordozza, de elválaszthatatlanul egymástól. Mert Isten, az Atya és a Fiú nem úgy személy, mint mi gondoljuk a személyeket: nem két külön cselekvési központ. Istenben egyetlen cselekvési központ, egyetlen akarat, és egyetlen cselekvés van. A személy az egyetlen Istenen belül meglévő kapcsolat, viszony. Ugyanaz a cselekvő központ: mint Atya is tud cselekedni, és mint Fiú is. Tökéletesen együtt, elválaszthatatlanul egymástól, mégis más személyként.
A szeretet miatt van az is Istenben, hogy az Atya és a Fiú nem tarthatja magában. Mert a szeretet nem kizárólagos, nem tarthatja magában a boldogságát.
Isten nemcsak eredetlenül Isten, nemcsak születve Isten a szeretet miatt, hanem a szeretet miatt ajándékozva is Isten. Van, aki eredetlen, ősi, forrásszerű módon Isten. Van, aki a születés frissességében, boldogságában, születve Isten. És van, aki szeretetből elfogadva, ajándékozottan Isten. És ez a háromság, ez az egymásba, így egymásba kapcsolódó, ilyen viszonnyal egy akaratba, egy boldogságba, egy létbe, egy végtelen létgazdagságba kapcsolódó Isten, ez a Szentháromság. Ez persze titok. Úgy vagyunk itt, mint az a kisgyermek a tengerparton, aki ki akarja meríteni kagylóval a tengert. Ezek a mi kis fogalmaink a kagylók, amikkel meregetjük az óceánt.
Az izgalmas a Szentháromság titkában ott kezdődik, mikor ugyancsak az egezgétánktól, az Úr Jézustól megtudjuk, hogy a Szentháromság életében részesedünk és ez csak a titok! A Szentháromság titka után, meg az Oltáriszentség titka után ez a harmadik legnagyobb titok a hitünkben. Ez a mi részesedésünk Isten életében, ez az elveszthető részesedés, ami még olyan kockázatos, remélt valóság. Sokfelé ágazó valóság, mint ahogy egy fa sokféle gyökérrel gyökerezik a földbe, hasonlóképpen gyökerezik az Isten élete belénk. Titok, a keresztség titka, a szentségek titka, az Oltáriszentség titka, a megszentelő kegyelem titka, ez mind Isten belénk gyökerezése.
Ha Isten azért Szentháromság Isten, mert szeretet, akkor a mi részvételünk is a Szentháromság életében akkor igazi, ha folyton jobban és jobban kibontakozó szeretet lesz. Ahogy Isten a szeretete miatt nem lehet egyedül, mi sem élhetünk magunknak, önzően, tekintet nélkül a többire, kíméletlenül, elzárkózva, haragtartással. Képtelenek leszünk hasonlítani a Szeretet-Istenre, ha nem tudjuk kimondani, hogy te; ha nem vesszük észre a másikat. Ahogy az Atya mindenét a Fiúban mondja ki, és nemzve a Fiút átadja az egész isteni természetét, mi is a te felé, a sok-sok változatban megjelenő emberi te felé adjuk magunkat, közöljük magunkat, árasztjuk magunkat, mert Isten ezeken az emberi személyeken át válik szerethetővé, te-vé számunkra.
Ha a Szentháromság életében részesedünk, akkor mi is az Isten életét születve, frissen, minden nap megújulva kapjuk, mintha ma született gyermekek lennénk, ahogy mondja Szent Péter is: mint a ma született gyermekek az isteni ételt, az igazság igéjének a tejét, az örök Igének a szent testét és vérét kívánjuk, a mennyei kenyeret, mennyei ételt.
És mivel az életünk, a Szentháromságból való részesedés szeretet-élet, mi is hálával fogadjuk ezt az életet minden nap. Ahogyan a Szentlélek, szeretetből fogadja el azt, hogy Ő Isten, és éli az istenségét, mi is hálával és szeretettel éljük a keresztény életünket! Ne szomorúan, ne kínlódva, ne félve, hanem így, Jézus Krisztus által, a Szentlélekben! Így megyünk az Atyához minden nap.
Köszönjük meg a nagy egzegétánknak, Jézus Krisztusnak a Szentháromságról nyert élő tanítást, amit az egyházon át minden nap, minden ember felé nyújt! Lépjünk be ebbe az egzegézisbe, legyünk mi is a szeretet nagy egzegétái vagy kicsi egzegétái, hogy megismerjenek bennünket arról, hogy szeretjük egymást. Egzegetitáljuk pici apró mozzanatokban, szavakban, arcban, mosolyban, viselkedésben, fáradságban, szenvedésben egzegetitáljuk Istent, az isteni életet, a bennünk rejlő isteni életet. Nem lehet másképp egzegetitálni, csak szeretettel, de az a szeretet gazdag és minden benne van.
S akkor fogunk majd vizsgázni a nagy Ítélőbíró előtt, akinek egyedül van szeme meglátni, hogy ki hogyan egzegetitálta azt a szeretetet. Mert egy pohár víz nyújtása is már elég neki, ha szeretetből adunk, hittel valakinek. S a rászorulók felé, a kicsik felé irányuló szereteten méri le az Üdvözítő, az evangéliumnak, az egzegézisnek a nagy hirdetője, hogy tanítványai vagyunk-e, Övéi vagyunk-e vagy nem. Ráismer-e bennünk az isteni életre?
Urunk, köszönjük, hogy ezt az életet megmutattad nekünk, megadtad nekünk, részesei lehetünk a Szentháromság életének.
Függelék – a szentmise olvasmányai
MTörv 4,32–34.39–40
Kutasd a régi időket, amelyek előtted voltak, attól a naptól kezdve, hogy Isten embert teremtett a földre - vajon az ég egyik határától a másikig történt-e valaha ilyen nagy dolog, lehetett-e hallani hasonlóról?!
Hallotta-e valamelyik nép is a lángok közül az élő Istent beszélni, ahogyan te hallottad, és életben maradt-e?
Vagy jött-e valaha is (máskor) Isten, hogy egy más nép közül népet vezessen ki, megpróbáltatásokkal, jelekkel és csodákkal, háborúsággal, erős kézzel és kinyújtott karral, nagy csapásokkal, ahogy az Úr, a ti Istenetek veletek tette Egyiptomban a szemetek láttára?
Tudd meg hát, és vésd szívedbe, hogy az Úr az (igaz) Isten fönn az égen és lenn a földön, senki más!
Tartsd meg a parancsait és törvényeit, amelyeket ma parancsul adok neked, hogy jól menjen a sorod, s majd utánad gyermekeidnek is, és sokáig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened örökre neked ad!
Róm 8,14–17
Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai.
Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság Lelkét nyertétek el, általa kiáltjuk: Abba, Atya!
A Lélek maga tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten gyermekei vagyunk.
Ha pedig gyermekei, akkor örökösei is: Istennek örökösei, Krisztusnak társörökösei. Előbb azonban szenvednünk kell vele együtt, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.
Mt 28,16–20
A tizenegy tanítvány elment Galileába, arra a hegyre, ahova Jézus rendelte őket.
Amint meglátták, leborultak előtte, bár néhányan kételkedtek.
Jézus odalépett hozzájuk, és így szólt: „Én kaptam minden hatalmat égen és földön.
Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére,
és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.”